2021-ben járunk (abban a 2021-ben, amelyet Michael Carreras forgatókönyvíró 1969-ben elképzelt)… A hidegháborús versengés olyannyira meggyengítette és elfásította az USA-t és a Szovjetuniót, hogy a Hold benépesítését immár elsősorban a britek végzik, akik az égitest minden négyzetméterét igyekeznek régi jó szokásuk szerint gyarmatosítani. Azonban – akárcsak annak idején a vadnyugaton – nem csupán dolgos telepesek ügyködnek itt, hanem mindenféle nyerészkedők és kalandorok is. Az utóbbiak táborát erősíti a Kemp és Karminski alkotta duó, amely egy kétszemélyes high-tech guberáló kommandó: összegyűjtik a Hold felszínén talált vagy épp a közelében keringő „ócskavasat” (például szebb napokat látott műholdakat), és eladják a Holdvárosban (amennyiért tudják). Bill Kemp menő asztronautából züllött idáig: ő volt az első ember, aki a Marsra lépett, de aztán megindult a lejtőn…
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A duó űrszemét-gyűjtő hétköznapjaiba csak a holdbéli rendőrfőnöknő, Elizabeth Murphy csempész némi izgalmat, amikor a megrendszabályozásukkal fenyegetőzik, de ebből sosem lesz semmi, ugyanis titokban szerelmes Kempbe, így aztán mindig megbocsátja neki a kihágásokat. Kempék élete azonban fenekestől felfordul, amikor belecsöppen a csinos Clementine Taplin, aki holdbányász bátyját keresi. A fickó az égitest túlsó oldalán tűnt el nyomtalanul a közelmúltban, oda pedig a különösen merész pionírokon kívül csak az olyan félig-meddig törvényenkívüli alakok merészkednek, mint Kempék, akiket Miss Taplin annak rendje és módja szerint felbérel űrsofőrnek.
„Gyűjtünk ma még űrszemetet, Kemp?”
„Lejárt a munkaidőnk, Karminski… Irány a holdkocsma!”
„Ejj, de kedvem szottyant egy kis bunyóhoz! Mást nem is nagyon lehet ebben a csillagpor-fészekben csinálni.” Ismerős úr az űrből: J. J. Hubbard egyik nehézfiúja nem más, mint Bernard Bresslaw (jobbra), aki tizenöt Folytassa-vígjátékban ökörködött
„Kikapcsolom a gravitációt, aztán…”
„… üsd-vágd, nem apád!”
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a holdi befektetésekben érdekelt milliárdos, J. J. Hubbard is megbízást ad hőseinknek: egy hatezer tonnás, rengeteg, az űrtechnológiai eszközök gyártásához nélkülözhetetlen zafírt rejtő aszteroidát kell eltéríteniük úgy, hogy a Hold egy bizonyos pontjára essen, ahol aztán a kitermelési jogokra fittyet hányó Hubbard megkaparinthatja. Kempéknek nem fűlik a foguk e melóhoz, de amikor a befolyásos Hubbard kilátásba helyezi, hogy bevonatja Kemp repülési engedélyét, kötélnek állnak. Amikor kiderül, hogy Taplin kisasszony bátyja pont azon a „holdponton” tűnt el, ahol Kempéknek le kell majd „rakniuk” az aszteroidát, a duó megállapítja, hogy valami bűzlik… a világűrben. Márpedig őket nem olyan fából faragták, hogy csak úgy megoldatlanul hagyjanak egy rejtélyt…
„Ha nekem zafír kell, akkor zafírt fogok kapni, így működik ez a világ…” A gonosz J. J. Hubbardot a kétszeres Laurence Olivier-díjas Warren Mitchell alakította
A főleg horrorfilmek gyártásában érdekelt brit Hammer filmstúdió 1969-ben rukkolt elő a Moon Zero Two-val, amelyet magabiztosan „az első űrwesternként” reklámoztak (ez volt a cég egyetlen, a jövőben játszódó produkciója). A western műfaji megjelölés jelen esetben arra utal, hogy bár az űrben járunk, a történetvezetés a tipikus cowboyfilmekét idézi. A rosszfiúk kezében itt is hamar elsül a fegyver, de az golyó helyett lézert lő, a hagyományos vadnyugati szerkó helyett pedig mindenki szkafandert visel. A még jórészt feltérképezetlen, de már néhány földi kolóniával rendelkező bolygóövezet jelképezi a vadnyugatot, és természetesen az űrcsehó sem hiányozhat, ahol mogorva és megfáradt vándorok kortyolgatják a holdbéli koktélt, stírölik az űrtáncot lejtő konzumnőket, és nagyon nem szeretik, ha eközben valaki felbosszantja őket. Aranyrögök helyett pedig kozmikus kalandorainknak egy zafírban gazdag aszteroidára fáj a foga…
Catherine Schell, a magyar Bond-lány és holdlátogató
„Mindig is egy nagy farmra vágytam, ahol teheneket legeltethetnék, de ezen a kráteres senkiföldjén egy fűszál sem terem.” Catherine Schell a Bill Kempet játszó James Olson (Az Androméda törzs, San Francisco utcáin) sirámait hallgatja
A Hammer ezúttal nem kért fel közreműködésre olyan veterán világsztárokat, mint a filmcégnek gyakran dolgozó Peter Cushing vagy Christopher Lee, inkább a díszletekre és a speciális effektusokra költötte a rendelkezésére álló pénzt. A végeredmény nem épp Star Wars-i, viszont meglepően bájos, és messze nem pirxien gagyi. Noha közismert neveket nem találunk a stáblistán (az egyik leghíresebb a nem túl híresek közül pont a rendező, az Emlékezetes éjszaka című Titanic-filmet készítő Roy Ward Baker) −, egy hazánklánya viszont akad rajta. Catherine Schell (igazi neve: Katherina Freiin Schell von Bauschlott) 1944. július 17-én született Budapesten egy diplomata és egy, a Teleki-famíliához tartozó grófnő gyermekeként. A család a kommunisták hatalomra jutása elől Ausztrián át az Egyesült Államokba menekült, majd 1957-ben Münchenbe költözött, ahol Catherine papája a Szabad Európa Rádiónál kapott munkát. A vonzó lány itt kezdett színészetet tanulni, 1969-ben pedig már egy Nancy nevű „Bond-prédát” alakított az Őfelsége titkosszolgálatában című klasszikus kémfilmben. Ugyancsak 1969-ben játszhatta el a Moon Zero Two Clementine Taplinjét, aki testvére gyanús eltűnése miatt érkezik a Holdra. Schell két filmben is partnere lehetett a hippi bombanővel járó kiváló komikusnak, Peter Sellersnek: A Rózsaszín Párduc visszatér (1975) és A zendai fogoly (1979) című vígjátékokban bolondoztak együtt. A Párduc-opusz forgatásán Schell állítólag képtelen volt türtőztetni magát; folyamatosan kiesett a szerepéből, annyira kacagott Sellers poénjain. A film több jelentében is jól látszik, ahogy majd kipukkad szegény a visszafojtott nevetéstől.
A holdbéli csehó lányai naphosszat csak ropják a táncot
A filmtörténeti mérföldkőnek szánt sci-fi végül nem aratott sikert, főcímdala, amelyet az Oscar-díjas Francia kapcsolat soundtrack-jét is jegyző jazz-trombitás, Don Ellis komponált és a legendás Julie Driscoll adott elő, viszont a kislemez-gyűjtők kedvencei közé tartozik. A londoni születésű Driscoll a hatvanas évtized egyik legjelentősebb énekesnője, aki Brian Auger billentyűssel a pszichedelikus rock, a jazz, a soul és a blues sajátságos ötvözetét népszerűsítette szerte a világban, és annak idején hazánkban is közismertnek számított (Zalatnay Sarolta az egyik fő inspirálójának nevezte). Driscoll és Ellis közös munkája epikus nagyzenekari tétel, amely minimum egy lenyűgöző látványvilágú 2001: Űrodüsszeia-utánzatot sejtet, nem pedig egy kis költségvetésű és az alkotók szándéka ellenére olykor önparódiába átcsapó csillagporos mesét.
A Moon Zero Two díszleteit és makettjeit hat évvel később az Alfa Holdbázis című, Magyarországon is népszerű sci-fi sorozatban hasznosították újra
Aki szereti a 60-as évek kissé ütődött (értsd: fűszagú) filmjeit, valamint kíváncsi rá, hogy miképp festene egy olyan holdi kolónia, amely „fenn ragadt” a Mary Quant-féle hacukák divathullámának tetején, az nem fog csalódni a Moon Zero Two-ban.
Hazánk szülötte (Catherine Schell) hátborzongató felfedezést tesz a Holdon
Szkafanderes szerelmesek: Bill Kemp (James Olson) és Clementine Taplin (Catherine Schell)
Ráadás:
A skót Adrienne Corri a Moon Zero Two holdrendőrnőjének, Elizabeth Murphynek a szerepében…
… és Stanley Kubrick Mechanikus narancsának megerőszakolt írófeleségeként
