Miután egy Franciaországból Olaszországba érkező autó áthajt a határon, súlyos baleset részese lesz, utasai − egy férfi, egy nő és egy kisfiú − pedig szörnyethalnak. A rendőrségi vizsgálat során kiderül, hogy a felnőttek hamis papírokkal utaztak és nem a gyerek szülei voltak, hanem drogcsempészek, valamint az is, hogy a kisfiú már a baleset előtt két nappal elhunyt, a felvágott mellkasába pedig valakik fémhengerekbe csomagolt tiszta heroint rejtettek. Nemcsak a zsaruk háborodnak fel a drogcsempészek legújabb ocsmány trükkjén, de a Cosa Nostra vezéregyéniségei is, akik titkos gyűlésükön a felelősök megbüntetését, azaz likvidálását szorgalmazzák. A hányingerkeltő szállítási módszer kiötlője informátoraik szerint Don Ricuzzi Cantimo, egy kisfőnök, aki nemrég tért vissza Collepietrába Brooklynból.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Don Cantimo szomszédja pont halálos ellensége, Don Turi Scannapieco, egy másik kisfőnök, aki családjával egyetemben ott tesz keresztbe a Cantimo-famíliának, ahol csak tud. Don Cascemi, a Cosa Nostra egyik legbefolyásosabb tagja Tony Aniantét, a rettegett bérgyilkost küldi el Collepietrába azzal a megbízással, hogy tegye el láb alól Cantimót, meg akár Scannapiecót is, elvégre ki tudja, az utóbbi nem tervez-e valami gazságot. Tony általában lesből és nagyzenekari kísérettel fütyülve gyilkol, ezúttal azonban más oldaláról mutatkozik be: mindkét célszemély donnal elhiteti, hogy békét teremteni szalajtották a fejesek Szicíliából, közben viszont egyik piszkos húzást hajtja végre a másik után, amivel aztán minden korábbinál véresebb összecsapásokat generál a családok között. Tonyt egyedül Don Cantimo felesége, Margie, a rámenős bronxi exprosti tudná megzavarni a manipulálásban, aki nem csupán nimfomániás és alkoholista, de bitang jól is néz ki, ráadásul unja a férjét. Tony azonban megállíthatatlanul tör a Don Cascemi számára is ismeretlen valódi célja felé, és még Margie-n sem rest keresztülgázolni, ha úgy hozza a sors…
„Döntöttek a nagyfőnökök: Collepietrába mész rendet tenni, Tony.”
„Meg se állj Don Cantimo villájáig. Ő az a szemétláda, aki gyerekhullákba tömi a heroint.”
„Ejj, de megszomjaztam a hosszú úttól…”
„Kérsz egy korty tejecskét, szépfiú?”
„Finom hideg, én meg tűzforró vagyok.”
„Mondtam már, hogy egy szimbolista művész veszett el a direktorunkban? Nézd csak, mit műveltet velem!”
„Hát ezt bizony maga Csontváry sem ábrázolhatta volna szebben.”
„Ugye? Imádom a magas művészetet meg a… találd ki, mit!”
„Remélem, az aktfotóm meghozza a kedvedet hozzám, Tony. Kiteheted az ágyad mellé, dedikálhatom is, ha akarod.”
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az olasz (származású) maffiózók tevékenységével napjaink filmfogyasztói elsősorban (olasz-)amerikai rendezők és sorozatgyártók munkái révén ismerkednek meg. Hogy csak a leghíresebb példákat említsem: A keresztapa-trilógiát jegyző Francis Ford Coppola Shakespeare-drámákhoz illő komolysággal és pátosszal filmesítette meg Mario Puzo bestsellerét; Martin Scorsese (Casino + Nagymenők) maffiózói gyakran egészen „menő” (avagy mai szlengszóval: kúl) fickóknak tűnnek, amíg ki nem mutatják a foguk fehérjét; a hatalmas sikert aratott Maffiózók című tévésorozat szereplői pedig úgy keverednek egyik szappanoperai helyzetből a másikba, hogy közben a nyers erőszak a humorral váltakozik. Bár több szempontból különböznek, Coppola és Scorsese műveinek, valamint a Maffiózók szériának közös vonása, hogy felvillantják az embertelenkedő bűnözők emberi oldalát is, és bizony olykor az is előfordul, hogy a nyilvánvaló tisztelet hangján szólnak róluk. A 70-es évek kemény olasz maffiafilmjeiben ennek a csodálattal vegyes irtózásnak nyoma sincs: az ezeket „elkövető” direktorok és forgatókönyvírók úgy utálták a maffiózókat, mint a szart, és szemernyi rokonszenvet sem akartak irántuk ébreszteni − állati ösztönöktől és pszichopátiától hajtott szívtelen gonosztevőkként mutatták be őket. A polkorrektséget hírből sem ismerő Andrea Bianchi (Mindenre kapható modellek életveszélyben) 1974-ben szabadította a világra az Akik számítanak (Quelli che contano) című maffiakrimit, amely a műfaj talán legbrutálisabb alkotása, és egyben Sergio Leone Egy maréknyi dollárért című spagettiwestern-klasszikusának szemérmetlen utánzata. Akárcsak 10 évvel korábban Leone mozgóképes univerzumában, ezúttal is egy idegen érkezik egymás ellen fordítani két rivális banda tagjait, méghozzá westernbe illő muzsika kíséretében. A maffiózók vidéki villái simán beleilleszkednének a vadnyugati tájba, és a „mocskos” westernjelleget erősíti az a több hektóliternyi verejték is, amelyet Bianchi filmjének szereplői (nemtől függetlenül) kiizzadtak magukból a Savona megyei Andorában és a római De Paolis Stúdió díszletei között.
Aki egy puskától rögtön kiskirálynak érzi magát…
... azt Tony Aniante teketóriázás nélkül kilapítja
„Nyam-nyam-nyammmm…”
„Ide figyelj, Margie, vagy most azonnal abbahagyod a szimbolizálást, vagy nagyon megjárod.”
„Szóval te is csak egy mocskos disznó vagy, Tony, aki durván szereti csinálni?”
„Nem ismersz még eléggé, Margie, úgyhogy nem tudod, mennyire durván.”
„Malackodjunk!”
Bár az Akik számítanak kapcsán több kiváló karakterszínész is lehetőséget kapott a bizonyításra – Don Cantimót Fausto Tozzi (Odüsszeia), Don Cascemit Vittorio Sanipoli (A verekedős pap, a zsaru és a gengszter), Don Scannapiecót pedig a filmrendezőként is aktív Mario Landi (Supersexymarket) játszotta –, ez az erős gyomrúaknak készült maffiamese egyértelműen a rezzenéstelen arcú Henry Silva (A bombanő és az egyszemű hipnotizőr) „showja”, akinél bérgyilkosabb fizimiskájú fickó sohasem élt még ezen a bolygón. A magánéletben állítólag sokkolóan kedves Silva Brooklynban született 1926-ban, szicíliai és spanyol származású szülők gyermekeként. Apja elhagyta a családot, Silva pedig 13 évesen az iskolát, és előbb mosogatónak, majd pincérnek, végül pedig színésznek állt. A neves New York-i Actors Stúdióban az Oscar-díjas Shelley Winters (Bombanőkre vadászó óriáspolip + Az ördög lánya ellenszegül + A Poszeidon katasztrófa) csoporttársaként szerzett diplomát, és olyan, ma már klasszikusoknak számító amerikai alkotásokban bukkant fel, mint A mandzsúriai jelölt és a Buffalo Bill visszatér, világsztárrá azonban nem ezek tették, hanem azok a bűnügyi filmek, amelyeket a 70-es évek Olaszországában forgatott, például Fernando Di Leo (Húszévesnek lenni) rendezésében. Silva Tony Aniantéje megveszekedett gyilkológép és manipulátor, aki mindenkin átgázol a céljai elérése érdekében, nőgyűlölete pedig egy traumatikus gyerekkori élményében gyökerezik: végig kellett néznie, ahogy apját és félrelépő anyját agyonlövi a mama szeretője (a flashback formájában többször is megidéződő gyilkosság a film utolsó jelenetében kulcsfontosságú motivációs tényezővé lép elő). Tony ostora (vagy inkább öve) leggyakrabban a Barbara Bouchet (Barbara Bouchet, a legszexibb apátnő + Halál és élvhajhászat Velencében) által alakított Margie hátán csattan, akit a körülötte „cirkáló” férfiak kíméletlenül kihasználnak és tárgyiasítanak, a néző mégsem tud szimpátiát érezni iránta, mivel ő maga is velejéig romlott figura. A film leghírhedtebb jelenetében Tony úgy erőszakolja meg (análisan!) az őt elcsábítani szándékozó Margie-t, hogy közben a nő fejét egy felfüggesztett és felvágott hasú disznótetembe nyomja − fogalmam sincs, mekkora gázsiért vállalta ezt a megaláztatást Bouchet kisasszony, de az biztos, hogy közel sem Star Wars-iért. Az Akik számítanak egyetlen szerethető nőalakját Patricia Gorinak (Emanuelle szexbosszúja) köszönhetjük, aki Carmelát, Don Cantimo klánjának Don Scannapieco fiába beleszerető tagját játssza. Andrea Bianchi nehezen emészthető remekművét azoknak ajánlom, akik kíváncsiak minden idők egyik legsokkolóbb maffiafilmjére, amely visszafordíthatatlanul derékba törte volna Coppola vagy Scorsese karrierjét… már ha valamelyikük készítette volna el e legendás szennyopuszt.
„Nem megy ki a fejemből az este, amelyet fejjel a disznóban töltöttem.”
„Még ez a fránya pia sem segít!”
„Ne izgulj, Tony, mindjárt elül a zaj… Ha nagyon felpaprikázza valami, Margie összetöri a szeszkészletét, aztán meg persze sírva könyörög, hogy pótoljam az üvegeket.”
„Eljött a leszámolás ideje!”
„Először Don Scannapieco kapja meg a magáét.”
„Aztán Don Cantimo és a bandája következik.”
„Elő sem kell húznom a pisztolyomat, elég, ha Henry Silvásan nézek rájuk, és rögtön holtan esnek össze.”
„Hát engem sem kímélsz, Tony?”
„Sajnálom, Margie, a gyerekkori traumám a lehető legrosszabbat hozza ki belőlem.”
Ráadás:
„Amikor Tarantino retrospektív vetítést szervezett a filmjeimből, az Akik számítanak-kal kezdte a sort. Kicsit szégyelltem magam a disznós jelenetnél a nézőtéren ülve, de túléltem. Mellesleg amikor felvettük, nem éreztem kínosnak” – Barbara Bouchet
Barbara Bouchet búvárkodni készül
