Kr. e. 46-ban járunk… Kleopátra, az egyiptomiak kivételes intellektusú és csodaszép uralkodónője szeretője, Julius Caesar vendégszeretetét élvezi Rómában… vagyis inkább félig-meddig fogolyként éldegél a kacsalábon forgó konzuli palotában. Noha szigorúan megtiltották neki, hogy a saját isteneit imádja, a szobájában csinos kis Ízisz-szentélyt alakított ki magának, ahol rendszeresen kikéri az istennő véleményét. Ízisz kitartóan hallgat, Kleopátrát pedig Caesar végzetét előrevetítő rémálmok gyötrik, amelyek megfejtésében és értelmezésében a jóképű költő, Spurina segédkezik neki.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Mivel Caesar ritkán tartózkodik otthon, Kleó nagyrészt azzal üti el az időt, hogy fűvel-fával összefekszik, legyen az a komornája vagy az intrikus Cassius, aki Brutusszal egyetemben szívesen kicsinálná Caesart, és Kleót is igyekszik megnyerni ügyüknek. Kleó nem sejti, hogy kígyót melenget a keblén (nem azt, amelyik majd kioltja az életét): udvarhölgye, a szolibarna és dögös Kelmis a munkaadója trónjára vágyik, és azt Dolabella, a minden főkolomposnak kémkedő, de valójában Caesar posztjára ácsingózó fekáliakeverő közreműködésével kívánja megszerezni. Vajon sikerül-e Kleopátrának megakadályoznia Caesar likvidálását a léha elit kéjes nyögéseitől hangos Rómában? Talán nem árulok el nagy titkot azzal, ha kifecsegem: nem…
„Enyhítsd rosszkedvemet, drága Ízisz…”
„Már az sem dob fel, ha az alattvalóim meztelenül hódolnak előttem…”
„Az meg pláne nem, hogy a komornáimnak több szex jut, mint nekem.”
„Cassius inkább a sztriptíztáncosnőket bámulja, mint engem.”
„És újabban még Kelmis is inkább a kukikkal van elfoglalva, nem az én kielégülésemmel.”
1983-ban mutatták be a művészi igényű erotikus filmjeiről híres Walerian Borowczyk (Periféria + A romlás démonai + A bűn története + Erkölcstelen mesék) A szerelem művészete (Ars amandi) című alkotását, amely olasz-francia koprodukcióban készült, ám anyagi értelemben sajnos nem váltotta be a producerek hozzá fűzött reményeit, noha olyan megbecsült színészek szerepeltek benne, mint Michele Placido (Polip), Laura Betti (Canterbury mesék) és Massimo Girotti (Médea + A jégsziget foglyai + Az ártatlan + Klein úr). Mivel a visszajelzések alapján Borowczyk filmjében a magas művészet „túlburjánzott” a nézőcsalogató zsigeri erotika rovására, az említett producerek közül kettő, Camillo Teti és Ugo Tucci, megpróbálta menteni a menthetőt, és átemeltek egy orgiajelenetet a művészkedésre való hajlandósággal cseppet sem vádolható Aristide Massaccesi (Az élőhalottak erotikus éjszakái + A velencei karnevál buja szerelmesei + Mussolini legromlottabb bombanői + Emanuelle szexbosszúja + Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő + Őrülten szexi éjszakák Amanda Learrel) 1982-es Caligula-filmjéből, hátha annak köszönhetően Borowczyk művét vonzóbbnak találják majd a külvárosi szennymozik látogatói. Végül ez a húzásuk sem bizonyult elegendőnek a kasszasikerhez, ezért úgy döntöttek, hogy költséghatékony módon, A szerelem művészete helyszínein és meglévő díszletei között gyorsan legyártatnak egy újabb ókori erotikus opuszt, amely az elődjével ellentétben kizárólag „övön alul” célozza meg az érdeklődőket. A kétes értékű, sebtiben összetákolt szexfilm rendezői feladatait Rino Di Silvestróra bízták, akinek Farkasasszony (La lupa mannara… rossz az, aki rosszra gondol!) című horrorfilmje 1976-ban Nyugat-Európában és az USA-ban is szép summát termelt a finanszírozóinak.
„Állítólag tehetséges költő vagy, Spurina. Mutasd meg hát, mennyire!”
„Rendben! Máris felköltöm ezt a szépasszonyt, és megkérem, hogy törődjön egy kicsit velem.”
Kleopátra hírhedt „lovas” jelenete a film vágott változatában is megtalálható, a cselédjével való összemelegedése viszont csak a vágatlanban fedezhető fel
Kleopátra életének napjainkra csaknem 70 filmes feldolgozása született, a Di Silvestro-féle Kleopátra erotikus álmai (Sogni erotici di Cleopatra) pedig a negyvenvalahányadik lehet a sorban. A mozgóképes Kleó-művek közük kétségkívül az 1963-as Kleopátra a legismertebb, amelyben az Oscar-díjas Elizabeth Taylor (Macska a forró bádogtetőn) súlyfeleslegtől sújtottan játszotta az elvileg tökéletes testű címszereplőt, miközben még ő sem volt képes kiemelni a fárasztó dialógusokkal tűzdelt drámát a dögunalom mocsarából. Ha egyetlen mondatban kívánjuk érzékeltetni a filmtörténelem legnagyobb bukásai között emlegetett méregdrága Kleopátra és a mérsékelt sikert aratott olcsó Kleopátra erotikus álmai közti különbséget, akkor azt kell mondanunk, hogy a Joseph L. Mankiewicz rendezte grandiózus alkotás Kleója pofázik, pofázik és pofázik, míg Maestro Di Silvestro egyiptomi uralkodónője baszik, baszik és baszik.
„Ne merészelj megint elmenni, mielőtt én is elmennék, Dolabella!”
„Üss, úrnőm! Mellesleg megszabadulhatnál végre az előnytelen mű-fanszőrzetedtől.”
„Eszem ágában sincs! Ezzel álcázom magam. Férfinak álszakáll, nőnek mű-fanszőrzet jár.”
A kéjsóvár olasz Kleó szerepét Marcella Petrelli kapta, aki még tisztes távolságból sem látszana soha egyiptominak, viszont cserébe legalább úgy nézett ki (és úgy is viselkedett), mint egy vonzereje teljében lévő Penthouse-modell, ami igencsak örvendetes, mivel Marcella minimális színészi tehetséggel sem rendelkezik, ezt pedig bizony serényen ellensúlyozni kellett valamivel. Petrelli kisasszonyon kívül még számos, az övéhez hasonló külsejű címlaplány esik a római férfiaknak és egymásnak Di Silvestro úr filmjében, az egyetlen valamirevaló női alakítást pedig az alattomos Kelmist megformáló Rita Silva (Isteni teremtmény) préselte ki magából. Signora Silva minden adandó alkalommal megvált a ruháitól, azt viszont nem akarta a nagyérdemű tudomására hozni, hogy borotvált a puncija, ezért mű-fanszőrzetet viselt, amivel viszont e sorok íróját egyetlen másodpercre sem tévesztette meg. A férfiak sem épp a filmfesztiválos díjeső reményében produkálták magukat: Paul Branco teljesen feledhető Marcus Antoniusként; Maurizio Faraoni Cassiusa olyan, mintha egy diszkópartiról tévedt volna át régi római szerkót ölteni; Andrea Coppola (nem rokona a híres rendezőnek) Spurinaként megjelenésében George Payne amerikai pornósztárt idézi; a Brutust játszó és a stáblistáról valószínűleg saját kérésére lehagyott muki pedig hisztis óvodásra vette a figurát. Nem található meg a stáblistán az egyetlen valamirevaló férfi alakítás „tulajdonosa”, a mindenkit átverni szándékozó Dolabellát életre keltő Venantino Venantini sem, aki többször is lelkesen bújik össze Rita Silvával, és egyik alkalommal ugyanúgy orális örömökben részesíti, mint korábban egy másik Retrokult-kedvenc olasz szexopusz hölgyszereplőjét.
„Nem szeretem, ha lábtörlőnek használnak…”
„De ha ez az ára annak, hogy Kleopátra visszafogadjon a kegyeibe, ám legyen…”
„Titokban persze azt remélem, hogy álmában csak megfojtja egyszer a pitonja.”
Di Silvestro alapvetően szexdrámát rendezett, amelybe azonban bizarr és mókásnak szánt pillanatok is „belepottyantak”, alaposan feladva a leckét a kategorizálás tevékenységét kedvelő nézőknek. Kleó és társai végig a fajsúlyos ókori témájú filmekből ismerős emelkedett és választékos nyelvezetet használják, Kleó azonban egyszer csak így fakad ki: „Róma szar hely!” Miközben a különféle intrikusok gőzerővel szövik Caesar meggyilkolásának tervét, Dolabella rendre helyzetkomikumot teremt azzal, hogy valahányszor úgy istenigazából belemelegedne Kelmis kefélésébe, hirtelen elszólítják az ágyból az államügyek, mire csalódott szeretője egy XXL-es méretű műpénisszel vigasztalódik. Kleó szíve e filmben egyes-egyedül Julius Caesarért dobog, aki azonban nem egy Delon-klón; inkább Paolo Villaggio-alkat, és azt tartja a romantika netovábbjának, ha az istállóban teheti magáévá Kleót, akit arra biztat, hogy a szabad kezével eközben Róma urának kedvenc lovát is részesítse némi kényeztetésben. Di Silvestro nem volt annyira merész legény, mint a korábban már említett Aristide Massaccesi, akinek Emanuelle Amerikában című klasszikusában egy hölgy „élesben kézivezérli” egy csődör hímtagját: Kleó lovas ügylete csak az istálló falára vetülő árnyjátékként látszik, a paripalőcsöt pedig egy baseballütő alakítja. Na és mi a helyzet Kleó címbéli erotikus álmaival? Egyet sem kapunk, mert Kleó álmai mind Caesar közelgő meggyilkolásával kapcsolatosak (ez a kínos hiány nyilvánvalóan nem zavarta a forgatókönyvírót, aki maga a direktor volt). Az elcsépelt mondás szerint a csúcson kell abbahagyni, és Rino Di Silvestro így is tett: a Kleopátra erotikus álmai lett az utolsó filmje, amelyről aztán sohasem volt hajlandó nyilatkozni, mivel szégyellte. Érdemes megemlíteni, hogy eme szégyellést egy olyan fickó űzte, aki élete végéig szívesen elcsevegett bárkivel notórius naziploitation filmjéről, A deportáltakról (Le deportate della sezione speciale SS), amelyben egy SS tiszt nem csak a fogolynőket, de saját hímnemű csicskását is molesztálja…
Rino Di Silvestro beállítást végez a Kleopátra erotikus álmai forgatásán
