Neal Mottram, a kapzsi londoni régiségkereskedő havonta egyszer (és persze teliholdkor) furcsa összejövetelt tart a boltja pincéjében: tiszteletreméltó brit úr- és hölgyvendégei csuhát öltenek, és egy afrikai istenség, Chuku szobra előtt róják le hódolatukat, aki bűnronda, viszont meggyőződésük szerint szerencséssé teszi lelkes híveit. Neal biztos benne, hogy amennyiben nem mutatnak be megfelelő mennyiségű emberáldozatot Chukunak, a boszorkánycsapat vállalkozásai mind csődbe mennek, ezért aztán antihősünknek egy csepp nyugta sincs soha, és bizony aggasztó gyorsasággal veszti el eszének maradékát.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Chuku kegyeit biztosítandó, Neal nőket áldoz fel neki, ám mivel a saját hölgyismerőseit sem kíméli nagy igyekezetében (a rituálé végeztével a hullákat a Temzébe hajítja), a rendőrség és Bellamy főfelügyelő felveszi a lehetséges elkövetők listájára. Chuku képzelt vérszomja kielégíthetetlennek bizonyul, úgyhogy Neal az adósságcsapda és a tönkremenés elkerülése végett úgy dönt, megszabadul tehetős nagynénjétől, Louise-tól is, hogy megörökölhesse a vagyonát. Neal azzal biztosít magának ingatag lábakon álló alibit, hogy a gyilkosság éjszakájára randit beszél meg exbarátnőjével, Dollyval, akit aztán addig itat meggylikőrrel, amíg a túlsúlyos asszonyság álomba nem szenderedik. Neal ekkor elrobog autójával Louise vidéki házába, és ott halloweeni maszkot öltve halálra ijeszti az öreg hölgyet… majd hirtelen ötlettől vezérelve karót döf a szívébe (talán vámpírnak nézte a rokonát?), amivel rögtön eléri, hogy senki se tartsa természetesnek Louise halálát, noha eredetileg ezt a látszatot kívánta kelteni. Ezt követően visszaszáguld Dollyhoz, és befekszik az ébredező nő mellé az ágyba. Neal nem sejti, hogy protezsáltja és bolti eladója, az ifjú és jóképű Ronnie nehezen viseli, hogy falaznia kell munkaadójának, és elhatározta, hogy porrá zúzza Chuku szobrát…
„Dicsőség neked, Chuku!”
„Íme, egy fekete hajadon, aki tánccal szeretné kifejezni, mennyit is jelentesz neki.”
„Jöjj közelebb, leányom…”
„Még egy póz a férfi nézők kedvéért…”
„Elég a táncikálásból, Chuku megszomjazott, és fehér nőt akar.”
A kétszeres Oscar-díjas Freddie Francis a legkiválóbb brit operatőrök táborába tartozott, és olyan művészi igényű és nagy sikerű filmeket fényképezett, mint David Lynch Az elefántember vagy Karel Reisz A francia hadnagy szeretője című drámája. Francis rendezőként pontosan annyi (37) alkotást jegyez, mint operatőrként, ez utóbbiak azonban majdnem mind B-kategóriás horrorfilmek, 1974-es direktori munkája, az Őrület (Craze) pedig egyenesen exploitation horror, azaz fedetlen női kebleket és tekintélyes adag művért egyaránt tartalmaz. Az operatőri feladatokat Francis ezúttal átengedte John Wilcoxnak (Az utolsó völgy), bomlott elméjű okkultista főszereplőnek pedig az ukrán származású rosszfiú-specialista amerikai színészt, Jack Palance-t (Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő + Zsarubosszú a sztriptízbárban) kérte fel.
„Rómában jártam nemrég, ahol a férfiak folyton a fenekembe csíptek. A higgadtabb angol pasikat sokkal jobban kedvelem.”
„Mond csak, Helena, mit szólnál, ha a spanglizásunk után…”
„… begyújtanék veled Chukunak a pincében?”
„Egyre kelendőbbek az ócskaságaink, Ronnie-kám.”
„Jaj, hát megint nőket tetszett áldozni este, Mottram bácsi?”
Palance bokszolóként kezdte a pályafutását, de már az első profi meccse után rájött, hogy éhbérért nem éri meg szétveretni az arcát, úgyhogy inkább színésznek állt. Megannyi film noir-ban és westernben (Idegen a vadnyugaton + A nagy kés stb.) nyújtott emlékezetes alakítást visszataszító szemétládaként, Oscart azonban nem ezekért, hanem egy ostobácska komédia, az 1991-es Irány Colorado! cowboy-mellékszerepéért kapott. Palance a 60-as évek végén már komoly alkoholistának számított (Jess Franco kosztümös szadomazó drámájában, a Justine-ben állítólag atomrészegen ripacskodott), a 70-es évektől kezdve pedig szinte már csak a B-ligában foglalkoztatták. Rajongói szerint Szeszkazán Jack sosem volt látványosabban ittas munka közben, mint az Őrület forgatásán, ami az ő esetében nem dülöngélést és alig érthető „brandói” motyogást eredményezett, hanem olyan fokú izgatottságot és hadarást, ami alapján inkább kokainistának vélné a néző, nem piafüggőnek. Palance illumináltsága szemernyit sem von le a mű kétes értékéből, sőt: megkockáztatom, hogy feleennyire sem lenne szórakoztató, ha Jack színjózanul állt volna a kamera elé.
„Hol a kávém, Louise néni????”
„Hát én menten kipurcanok…”
„Mit szeretnél, szépfiú?”
„Elfenekeljelek, vagy kukoricára térdepeltesselek?”
„Hányszor mondjam, hogy nem vagyok mazochista???”
Noha egy olcsó, hatásvadász és a külvárosi szennymozikba szánt produkcióról van szó (azaz tipikus Retrokult-favoritról), meglepően sok híres színészt találunk benne. Ronnie-t a rokonszenves, ám nem sok karizmával rendelkező Martin Potter (Satyricon) formálta meg, Louise nagynénit a háromszoros Oscar-jelölt Edith Evans (Tom Jones), Wall rendőrőrmestert Michael Jayston (Ki megy a nő után?), Wilson detektívet pedig David Warbeck (Sergio Leone nem hagyta békén a pincérnőket!). A brit filmgyártás két, akkoriban a legszebbek között emlegetett üdvöskéje is csatasorba állt: a norvég származású dögös Julie Ege-t (Torzszülöttek) a gaz régiségkereskedő alkalmi barátnőjeként, Suzy Kendallt (Tanár úrnak szeretettel) pedig domina műfajban „utazó” repedtsarkúként csodálhatjuk meg. A magyar nézők számára is jól csengő nevű Oscar-díjas Hugh Griffith (Canterbury mesék + Ben-Hur) és a szintén Oscar-díjas Trevor Howard (Késői találkozás) hasonló cipőben járt ekkoriban, mint Jack Palance: kezdtek megöregedni, féktelen alkoholizmusuk miatt pedig egyre inkább elkerülték őket a fajsúlyosabb szerepek, és kénytelenek voltak rangon aluli melókkal megkeresni a szó szerint borra valót. Előbbi egy ügyvédet, utóbbi pedig Bellamy főfelügyelőt játssza a filmben.
„Tudja, Wall őrmester, azóta iszom, mióta a szépségem a múlt ködébe veszett.”
„Pedig régen Monroe-bb voltam Monroe-nál. Mondtam már, hogy amikor az Aszfaltdzsungelt bemutatták nálunk, őt hasonlították hozzám, és nem fordítva?”
„Neal is csak azért keres már fel, hogy leitasson, másra nem kellek neki.”
Az Őrület szereplőgárdájának legérdekesebb magánéletű tagja kétségtelenül a meggylikőrrel kiütött Dolly, azaz Diana Dors, avagy nemes egyszerűséggel a brit Marilyn Monroe. Dors már kamaszlányként sem adta alább Desmond Morrisnál (A csupasz majom és az olajbáróné), a később világhírnevet szerző zoológusnál, és felnőttként is amerikai vetélytársnője nyomdokain haladt, ami a férfifalást illeti. Elsősorban habkönnyű párkapcsolati vígjátékokban szerepeltették, amelyeknek két évtizeden át ő volt a legnagyobb brit sztárja, de amikor az alkohol és a drogok kikezdték a külsejét, már csak a B-filmesek tartottak igényt a szolgálataira, általában kisebb mellékszerepek formájában. A 70-es évek közepén a beszélgetős tévéműsorok legkedveltebb „mindent kommentáló” celebjeként küzdötte vissza magát a köztudatba, nem sokkal 52. életévében bekövetkezett halála előtt pedig a Gőzben című, Joseph Losey (Klein úr) rendezte feminista drámában mutatta meg, hogy jóval több tud lenni butuska szőkénél. Csupán halála után derült fény arra, hogy Dors a villájában szinte heti rendszerességgel tartott, alkohol- és drogmámoros „celeborgiákon” titokban több száz órányi rejtett kamerás filmfelvételt készített illusztris vendégeiről, ám a kínos szituációk megörökítésével senkit sem akart zsarolni: saját használatra „forgatott”, és a képsorokat megtekintve jókat kacagott a magából kivetkőzött brit eliten. Érdemes megemlíteni, hogy Diana Dors egyik legjobb barátnője egy frekventált londoni éjszakai klub üzletvezetője, Ruth Ellis volt, aki féltékenységében agyonlőtte autóversenyző szeretőjét, és ezzel az utolsó olyan brit nővé vált, akit kötél általi halálra ítélt a bíróság. Dors egyetlen sort sem írt Ellisről a memoárjaiban (összesen négyet jelentetett meg). A Dors, Palance és megannyi más sztár nevével fémjelzett Őrület, címéhez híven, büszkén nélkülözi a logikát, és nem árt kissé abnormálisnak lenni ahhoz, hogy értékelni tudjuk. Mivel elég sok betűt pazaroltam rá, könnyedén kitalálhatjátok, jómagam az vagyok-e…
„Nem érzi furcsán magát mostanában, kedves Mottram?”
„Rátapintott a lényegre, Bellamy főfelügyelő…”
„Olykor azt veszem észre, hogy a fejem színén kívül az öltönyömé és a nyakkendőmé is megváltozik.”
Ráadás:
Julie Ege (az Őrület Helenája) barbár szerelésben
