Leslie Chase, a vadkapitalista építési vállalkozó a mexikói San Del Solban igyekszik betondzsungelt létrehozni a valódi helyén, ám eközben jókora problémával szembesül: tolték indiánok lakják a környéket, és eszük ágában sincs elhúzni a francba őseik földjéről holmi törtető üzletember kedvéért, ráadásul egyre gyakrabban rabolják el Leslie munkásait, hogy aztán a hagyományaiknak megfelelően feláldozzák őket vérszomjas isteneiknek. Leslie a lehető legolcsóbb megoldást választja az indiánok „elmozdítására”: felbérel pár lelkiismeretlen zsoldost, hogy irtsák ki őket. A zsoldosok annak rendje és módja szerint elteszik láb alól a toltékokat, a törzs utolsónak vélt tagját pedig maga Leslie küldi a másvilágra egy pisztolygolyóval. Őserdei táborába visszatérve azonban kellemetlen meglepetés éri a tőkés gazembert: a toltékok főnöke túlélte a mészárlást, és népe elpusztítójába akarja mártani jellegzetes tőrjét. Leslie-nek kemény küzdelem árán sikerül felülkerekednie, ám a mágiában jártas törzsfőnök utolsó leheletével gyilkosa testébe küldi saját lelkét.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Hat évvel később a pennsylvaniai Boone megyében Nora Weeks, a szemrevaló vendéglős asszony kétségbeesetten keresi rocker fejű és kigyúrt építőmunkás férjét, Juliant, aki pár hónapja kámforrá vált. Miután a rendőrség képtelennek mutatkozik előkeríteni Juliant, Nora felfogadja az alkoholista bróker kinézetű magándetektívet, Ray Tattingert, aki rögtön nekilát a kérdezősködésnek. Julian a melóstársai szerint Leslie Chase legújabb építkezésén dolgozott, noha nem szerepel a neve a cég alkalmazottainak listáján. Ray szimatolása meghozza az eredményét: kiderül, hogy Julian véres üléshuzatú járgánya egy bűnöző hajlamú autószerelő műhelyében áll, akivel egy titokzatos férfi az éj leple alatt olyan „árválkodó” kocsikat szedet össze, amelyeknek a tulajdonosai mind eltűntek, azaz a megbízó valójában nyomokat takaríttat el.
„Fogadjátok el e szerény munkásáldozatot, kegyes istenek!”
„Ejj, de büdös a leheleted, törzsfőnök!”
„Mostantól a tiéd is ilyen lesz, fehér fajzat, mert beléd szállok vele!”
„Annyira jó volt Juliannel az ágyban…”
„De már hónapok óta nem hallottam felőle. Előkerítené nekem, Tattinger úr?”
„Szívesen. Ha megenged némi arcátlanságot: én aztán nem hagynék magára hosszú időre egy olyan jó bőrt, mint kiskegyed.”
Miután Ray kiveri az illető lakcímét az autószerelőből, elindul tovább kutakodni… és többé nem ad életjelet magáról. Nora megtalálja Ray irodájában az említett címet, és a barátnőjével, Goldie-val úgy dönt, hogy illetéktelen behatolást hajtanak végre a ház urának távollétében, hátha találnak odabent valamit, amiből megtudják, mi történt Juliannel. Csakhogy a ház ura rajtakapja őket: Leslie Chase az, és esze ágában sincs elhinni Goldie rögtönzött meséjét arról, hogy a nő csupán ingatlanügynök, akinek nagyon megtetszett a villa, és szívesen értékesítené, ha Leslie megbízza. Norának kezdettől a hideg futkos a hátán Leslie láttán, Goldie viszont fülig beleszerelmesedik a jó partinak tűnő dúsgazdag vállalkozóba. Még egyikük sem sejti, hogy Leslie csak nappal saját maga, éjszaka viszont megszállja az indián törzsfő szelleme, akinek buzdítására tolték testfestéssel díszíti magát, és egy szál ágyékkötőben gyilkolászik a Mexikóból hozott tőrjével. És ha mindez még nem lenne elég: kannibál is immár, szegény Julian pedig az éléskamrájában végezte… Vajon sikerül Norának rájönnie a förtelmes igazságra és megakadályoznia, hogy Goldie-ból Leslie vacsorája váljék?
„Nem vagyunk mi betörők, csak annyira megtetszett az ingatlana, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és közelebbről is meg akartam nézni…”
„Hagyjuk a süket dumát, hölgyeim. Nem innának inkább valamit nálam?”
„Leslie! Rég gyilkoltál, épp ideje lenne összeszedned magad.”
„Máris, indián szellem úr, csak még pár csíkot fel kell festenem az arcomra.”
Robert Patrick már jó néhány B-filmet maga mögött tudhatott, mire megkapta az 1991-es Terminátor 2. T-1000-esének szerepét, és – szerény véleményem szerint – minden idők legjobb robotalakítását nyújtotta. Akárcsak az 1984-es első rész, a Terminátor 2. is világsikernek bizonyult, Robertet azonban (érthetetlen módon) mégsem árasztották el utána A-kategóriás felkérésekkel, noha nem csupán gépemberként, de hús-vér drámai hősként is megállja a helyét. Az 1997-es, Sylvester Stallone (Fantom az éjszakában) nevével fémjelzett Cop Land-ig nem kapott olyan lehetőséget, amely megint ráirányította volna a nagyközönség és a szakma figyelmét, és e filmet követően is leginkább tévés produkciókban és B-vonalas játékfilmekben foglalkoztatták. Robert Patrick „B-terméséből” az 1995-ös Az utolsó lehelet (Last Gasp) mondható az egyik legélvezetesebbnek: ebben is gyilkológépként láthatjuk, aki azonban ezúttal nem érzéketlen robot, hanem bűntudattól gyötört tragikus figura.
„Miért bámulsz ilyen kihívóan, Leslie?”
„Imádom, amikor kéket viselsz, Goldie…”
„Azt meg pláne, amikor semmit.”
„Nem mondd el senkinek, de Nora öreg barátnőjét legalább akkora öröm volt kinyírni, mint veled szexelni.”
Bár a történet Mexikóban és az USA-ban játszódik, a Scott McGinnis által rendezett Az utolsó leheletet teljes egészében Romániában forgatták, és helyi hírességek is felbukkannak benne: Ion Haiduc Leslie Chase mexikói munkavezetőjét, Adrian Pavlovschi kaszkadőr pedig a tolték törzsfőt formálhatta meg. Nora Weekset a manökenből lett népszerű színésznő, Joanna Pacula (Emberi fül a szexi topmodell hűtőjében) alakította kellő érzékenységgel, a litván származású Vyto Ruginis pedig Ray Tattingerként fáradozott. Noha Pacula a művészfilmes Mauro Bolognini (A velencei nő) kedvéért szívesen közszemlére tette a bájait A szerelem tiltott ösvényei című 1991-es olasz műben, ezúttal csak hátulról engedte fényképezni magát meztelenül, úgyhogy a „mellbedobás” feladata a Goldie-t életre keltő Mimi Cravenre hárult, aki nem más, mint a legendás horrordirektor, Wes Craven (Sikoly-filmek + Rémálom az Elm utcában) exfelesége. Wes Craven 1981-ben készítette a Halálos áldás (Deadly Blessing) című rémfilmet, amelynek forgatására Mimi is elkísérte. A rendező neje azonnal megtalálta a közös hangot a Halálos áldás akkoriban még nem túl ismert női főszereplőjével, Sharon Stone-nal (Elemi ösztön), akivel máig legjobb barátnőknek számítanak. Az utolsó lehelet semmiképp sem tekinthető mozitörténeti mérföldkőnek, késő esti B-kategóriás kikapcsolódáshoz viszont tökéletes.
„Maga rettenetes ember, Leslie, mégis megbabonáz…”
„Nem tehetek róla, nőmágnesnek születtem.”
„Most viszont megyek, mert meg kell fenyítenem a kukoricásban kufircolókat.”
Ráadás:
„Tattinger biztos nem jön vissza kiegyenlíteni a tartozásait, úgyhogy eladok mindent, ami mozdítható a lakásban.” A magánhekus háziurát nem más alakította, mint Az utolsó lehelet egyik producere, Don Edmonds, aki mellesleg a legbrutálisabb náci exploitation film, az Ilsa, az SS nőstény farkasa (Ilsa: She-Wolf Of The SS) rendezőjeként botrányhőst csinált a kebelcsoda Dyanne Thorne-ból (Szexi pincérnők életveszélyben)
Robert Patrick Meat Loaf (A szőrmebolond Meat Loaf sztriptíztáncosnője) 1993-as videoklipjében is felbukkan
