Greg Nolan, az aranyifjú fotós életveszélyes tempóban Malibu tengerpartjára száguld a homokfutójával, hogy egy kis kattintgatással üsse el az időt. Pechjére Bernice, a part ütődött és folyamatosan füllentgető csinos lakója megpillantja a teleszkópján keresztül, és úgy dönt, azonnal Gregre tukmálja magát. Amikor Greg kijelenti, hogy az imént ismerkedési szándékkal elcsattant csók semmiféle izgalmat nem váltott ki belőle, Bernice ráuszítja termetes dán dogját, Albertet, aki bekergeti a fotóst a tengerbe, ahol az hős férfi módjára meghűl.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Bernice az otthonába invitálja didergő kiszemeltjét, forró fürdőt vetet vele, majd a szájába dob egy bivalyerős altatót, amelynek köszönhetően Greg tűéles borostával ébred fel Bernice házában öt nappal később. Fotósunk egyébként ekkor még Bernice igazi nevét sem tudja, mivel a notórius hazudozó Alice-ként mutatkozott be neki, az ételfutár fiú viszont Susie-ként emlegeti, a tejesember pedig Bettynek szólítja. Elvis elviharzik annak az újságnak a szerkesztőségébe, amelynek dolgozik (bár Bernice megkísérli visszatartani Albert segítségével), de már megérkezése pillanatában kirúgja a főszerkesztő, sőt: amikor Elvis végkielégítést követel, meg akarja veretni a nyomdászokkal. Miután Greg kiütéssel győzedelmeskedik és pár kék folttal gazdagabban hazatér, meglepetten konstatálja, hogy a távollétében a lakását már kiadták egy házsártos nőszemélynek. A főbérlőtől megtudja, hogy maga Bernice tetette ki a szűrét, aki rendezte a számláját, és a távollétében minden holmiját átvitette partmenti házába.
„Dune buggyval száguldozni gondtalanul, akár Bud Spencerék: ez ám a férfinak való élet!”
„Milyen helyes fiú! Vajon én is ugyanúgy kukkolás közben bukkantam álmaim pasijára, mint Anne Walsh?”
„Ön mindig mindent a kutyájával együtt csinál, Alice, vagy néha nélküle is megpróbál létezni?”
Greg természetesen nem feljelentést tenni indul Bernice ellen, hanem békésen megtér annak otthonába, ahol elcseveg zaklatója betoppanó exférjével, Harryvel, majd aludni tér, és álmában eszmét cserél a beszélő kutyaemberré változott Alberttel, valamint balett-táncosokkal kiegészülve elzeng egy fogós dalt. Másnap új munka után néz: állást kap a Playboy-hasonmás Classic Cat magazinnál (ahol a női alkalmazottak nyuszi- helyett macskafüleket viselnek), valamint az őskonzervatív RKCP divatlapnál is, majd megpróbálja elérni, hogy az egyazon épületben található cégek ne szerezzenek tudomást arról, hogy mindkettőnek dolgozik, a tulajdonosok ugyanis szívből gyűlölik egymást. Közben persze Bernice rendületlenül Greg idegeire megy, akinek végül rá kell jönnie, hogy nem tud szexis zaklatója nélkül élni…
„Csurom víz és tiszta nátha lett, Gregecske, de ne fájjon emiatt a feje…” Amit magyar szinkron képtelen érzékeltetni: Michele Carey az Elvis-film zakkant Bernice-eként poénból végig Elizabeth Taylor modorában és hanghordozásával beszél
„Hopp, egy pirulácska, aztán szép álmokat!”
„Jól kiütött a szer, annyi szent!” Önirónia a javából: a magát a való életben is nyugtató és serkentő tablettákkal tömő Elvis által alakított Greg teletablettázva hever Bernice házában
Három kivételtől eltekintve – az 1956-os Gyengéden szeress!, az 1957-es Börtönrock és a vadóc dívával, Ann-Margrettel készített 1964-es Viva Las Vegas − Elvis Presley (Elvis és a szépségkirálynő) rajongóinak túlnyomó része meglehetősen rossz véleménnyel van a „király” mozifilmes kitérőiről. Noha kamaszkorától kezdve filmsztári státuszról álmodozott, Elvis hamar meggyűlölte a saját filmes karrierjét, és kizárólag azért forgatta sorra az őt a rock and roll lázadójából családbarát és „felcukrozott” bájgúnárrá degradáló mozgóképes fércműveket, mert képtelen volt nemet mondani kapzsi menedzserének, Tom Parker ezredesnek. Miközben Elvis a nagy társadalmi és popkulturális változásokat hozó 1960-as évtizedet nyálas balladákkal telerakott, jobbára tisztes úrilányoknak és karót nyelt szüleiknek szóló filmek gyártásával töltötte, a világot meghódította a beatmuzsika, majd megjelent a pszichedelikus drogmámorban tobzódó hippi rockzene. Természetesen mindebből Elvis ártalmatlan és meglehetősen bárgyú produkcióiban semmi sem érződött… egészen 1968-ig. Az előbb említett esztendő két okból is fontos Elvis pályafutása szempontjából: egyrészt ekkor vedlett vissza egy rövid időre a rock and roll veszélyes puncivadász ördögévé (a méltán világhírű és ma már csak ’68 Comeback Specialként emlegetett zenés tévéshowjában), másrészt ekkor forgatta egyetlen olyan filmjét, amely némileg felnőtt hangnemet ütött meg, valamint olyan dalokat is tartalmazott, amelyekben felfedezhető a megváltozott zenei környezet hatása.
„Mi a frászt kevert ez a soknevű lány az italomba? Ejj, de megemberesedtél, Albert!”
„A valóság határán járok, de mindjárt felébredek.”
Az 1968-as Live A Little, Love A Little (Élj egy kicsit, szeress egy kicsit) Elvis Presley és „tettestársa”, az 1938-as Boys Town-ért (Fiúk városa) Oscar-díjra jelölt rendező, Norman Taurog kilencedik és egyben utolsó közös munkája volt. Az együttműködésnek nem összezördülés vetett véget, hanem Taurog betegsége: a direktor nem sokkal a forgatás után megvakult. Elvis 850 ezer dollárnyi gázsiért állt csatasorba, valamint a film összbevételének 50%-áért cserébe. Érdemes megemlíteni, hogy a Live A Little, Love A Little-ben az 1930-as évek táncdalénekes sztárja, az ekkoriban már nagypapa korú Rudy Vallée is szerepelt, aki azonban ezúttal nem fakadhatott dalra. Az egyik Los Angeles-i forgatási helyszínen nyugdíjas turisták rohanták meg a stábot, akik szó szerint ledöntötték a lábáról Elvist, de mint kiderült, nem rá voltak kíváncsiak, csupán átgázoltak rajta: Rudy Vallée autogramjára fájt a foguk.
„Az RKCP hitvallása a következő: a kifogástalan ízlés a legnagyobb erény.” Rudy Vallée, aki Los Angelesben egy pillanatra népszerűbb lett Elvisnél: a táncdalénekes a filmbéli konzervatív divatmagazin tulajdonosát, Penlow urat játszotta
„Ez ám a nekem való munkahely!”
„A Classic Cat olyan férfiaknak szól, akik nem akarnak ruhát látni a nőkön.” Hugh Hefner filmbéli megfelelőjét Don Porter formálta meg
Az, hogy a Live A Little, Love A Little sokkal életrevalóbb és szórakoztatóbb a legtöbb előtte készült Elvis-komédiánál, a forgatókönyvet jegyző és jó humorú Dan Greenburgnak köszönhető, aki szatirikus hangvételű önsegítő könyveivel (Hogyan tedd magad elviselhetetlenné, Hogyan kerüld el a házasságot), valamint ifjúsági regények írásával szerzett hírnevet – az utóbbiak közül kiemelkedik a Philly című, amely egy 16 éves fiú és a gazdag apja által felfogadott szexi házvezetőnő testi kapcsolatáról szól és amelyből 1981-ben a legendás Emmanuelle, azaz Sylvia Kristel főszereplésével forgattak filmet Magánórák címmel (ez egy későbbi Retrokult-cikk témája lesz). A Live A Little, Love A Little Greenburg Kiss My Firm But Pliant Lips (Csókold meg a feszes, ám mégis rugalmas ajkaimat) című 1965-ös regénye alapján készült, és remek alkalmat kínált Elvisnek arra, hogy némi öniróniával viszonyuljon saját nőcsábászi mivoltához.
Michele Carey az Elvisszel közös filmjét reklámozza
A film szereplői közt három rendkívül vonzó hölgyet is találunk: a fotós szívtipróként tündöklő Elvis legfőbb kedvesét, a hazudós Bernice-t Michele Carey alakította, akit az énekes maga választott ki, miután meglátta a Burke’s Law című tévésorozat egyik epizódjában.
„Mit szólna, ha megkérdezném a nevét, aztán csak úgy lesmárolnám?”
„Látja, milyen egyszerű ez, Ellen?”
Ellent, a Classic Cat partiján Elvis/Greg által felcsípett vendéget az a Celeste Yarnall játszotta, akit az erotikus kultfilmek rajongói az 1971-es The Velvet Vampire (A bársonyvámpír) csábos vérszívójaként ismernek (eme alkotás is felbukkan majd a Retrokult blogon a közeljövőben). Yarnall olyannyira megtalálta a közös hangot Elvissel, hogy a csókjelenetük teljesen „élesre” sikeredett, és csak a rendező unszolására hagyták abba, miután már rég leálltak a kamerák.
Elvis Presley és Celeste Yarnall a Live A Little, Love A Little promóciós fotóján
Celeste Yarnall a Velvet Vampire vérszívó asszonyaként
Egy nyúlfarknyi „szárnypróbálgató” titkárnőszerepben pedig Phyllis Davisre figyelhetünk fel, aki később az Ernest Hemingway pénzéből kuplerájba látogató Russ Meyerrel is dolgozott (Beyond The Valley Of The Dolls, 1970), valamint vetkőző rabnőként a Magnumból ismerős Tom Selleckkel (Terminal Island, 1973). Davist szintén Elvis szemelte ki, és azért esett rá a választása, mert úgy vélte, hasonlít a feleségére, Priscillára. A színésznő több Elvis-filmben is felbukkant a stáblistára ki sem írt táncosnőként vagy statisztaként, mivel az énekes úgymond szeretett gyönyörködni benne forgatás közben.
Phyllis Davis, a titkárnők gyöngye…
… és a kitárulkozó díva
A Live A Little, Love A Little meglepően kevés dalt vonultat fel − Elvis mozifilmjei általában egy egész soundtrack albumnyi nótát zúdítottak a jegyvásárlókra, ezúttal viszont csupán négy született. Kettő ezek közül sematikus álmatag lírai (Wonderful World, Almost In Love), a másik kettő viszont az énekes karrierjének legmerészebb húzásai közé tartozik. A felvételek producere, Billy Strange tisztában volt az új idők elvárásaival, úgyhogy az Edge Of Reality tökéletes keresztezése az elvisi lezserségnek és a pszichedelikus hippi popnak, a Hal Blaine frenetikus dobolásával megfejelt A Little Less Conversation-t pedig az ekkoriban egyre népszerűbbé váló fekete soul és funk zene inspirálta. Ez utóbbi szerzemény 2002-ben, az újrafelfedezését követően egy remix révén 9 országban (például hazánkban) a slágerlista élén landolt, és oroszlánrésze lett abban, hogy Elvis munkássága iránt a fiatalabb generációk is elkezdtek érdeklődni. Aki kíváncsi a bálványozott sztár legfurcsább filmjére, amely egyben az egyik legélvezetesebb is Elvis habkönnyű mozgóképes életművéből, az mindenképp tekintse meg a Live A Little, Love A Little-t.
„Most pedig minden cicalány mondja azt, hogy csííííííz!”
Ráadás:
További nem szirupos betétdalok két másik Elvis-filmből.