Robert Dominici, az ünnepelt római zongoraművész a zenén kívül két dolgot szeret igazán: a sikert és saját magát. A kamaszosan fiatalos arcára roppant büszke 35 éves muzsikust szó szerint körüldongják a nők: a barátnője, Susanna, ugyan mással is kavar, de ettől még képtelen elszakadni Roberttől; a szemrevaló divattervező, Helene Martell pedig szintén nem titkolja, hogy a jóképű billentyűkoptatónak elég lenne csak csettintenie neki, ha netán gyereket szeretne csinálni, és ő máris a karjaiba omlana. Robert azonban egy ideje szörnyű titkot őriz: a szervezetét igen ritka degeneratív betegség támadta meg, amelynek hatására néhány hét alatt nem csupán aggastyán külsejű és egészségi állapotú szerencsétlen lesz belőle, de szellemileg is teljesen leépül, sőt: megőrül.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Robert a halálos diagnózis hallatán képtelen uralkodni az indulatain, és megöli a rossz hír közlőjét, azaz az orvosát. Következő áldozata csalfa barátnője, Susanna, akit egy vasútállomáson koncol fel. Noha Roberten egyre inkább elhatalmasodik az elmebaj, úgy érzi, Helene személyében felcsillan előtte egy apró reménysugár: a nő őszintén szereti, és sosem űzne kettős játékot a háta mögött. Amikor Robert belátja, hogy semmi esélye a gyógyulásra, faképnél hagyja Helenét, és visszatér a szülővárosába, Velencébe, ahová már nyugdíjas kinézettel érkezik meg. Az agyműködését is befolyásoló kór miatt Robert képtelen leszokni a gyilkolásról, és felhívja az egyelőre ismeretlen tettesek után nyomozó Datti felügyelőt, hogy önelégülten közölje vele: ő ölte meg mindegyik áldozatot, de sosem kapják el. Úgy tűnik, Robertnek lesz igaza: bár olykor akadnak szemtanúk, minden esetben más külsejű és életkorú férfit neveznek meg lehetséges elkövetőként, hiszen a zongoraművész napról napra ramatyabbul fest. Amikor Robert egy telefonbeszélgetés során arról értesül, hogy Helene gyereket vár tőle, úgy dönt, vele is végez, mert esze ágában sincs továbbörökíteni az őt kicsináló betegséget. Vajon sikerül megállítania Datti felügyelőnek, mielőtt valóra váltaná szörnyű tervét?
„Meggyilkoltak egy jóravaló római doktornőt…”
„Ez pedig azt jelenti, hogy megint nem mehetek nyugdíjba…”
„Már nem olyanok az ujjaim, mint régen, fülhasogatóan játszom a zongorán. Napok alatt éveket öregszem…”
„Csacsiság, Robert. Igyál kevesebbet, és rögtön nem fogod annyit sajnálni magad.”
„A francba! Nem nekem való a félrelépegetés.”
„Robert? Megcsaltalak, de inkább téged választalak mégis. Megbocsátasz?”
„Hát persze!”
„Hazudtam…”
Az emberevés témakörét „kiveséző” filmjeivel (Cannibal Holocaust + Az utolsó kannibál világ) kétes hírnevet és csinos vagyonkát szerző botrányhős rendező, Ruggero Deodato 1988-ban a korábbi horrormunkáinál lényegesen visszafogottabb alkotással jelentkezett az angol nyelvterületen A halál fantomja (Phantom Of Death) címmel forgalmazott giallója képében, amelyet olasz földön a nem különösebben felcsigázó Egy szokatlan bűnügy (Un delitto poco comune) címmel vetítettek a mozik. Az itáliai direktorokat nem lehet azzal vádolni, hogy ne lopnának szívesen ötleteket egymástól vagy amerikai kollégáiktól. Deodato opuszában Susanna pont úgy hal meg (Robert átnyomja egy zárt ablakon), mint az olasz Hitchcockként emlegetett Dario Argento 1975-ös Mélyvörösében a médium; Robert gyors testi és lelki eltorzulása Jeff Goldblumét idézi a David Cronenberg-féle 1986-os A légyből (bár a zongoraművész rovaremberré azért nem alakul át); a velencei karnevál forgatagában pedig Robertünk pont olyan maskarát visel, mint az operaház fantomja Gaston Leroux regényének megannyi filmes feldolgozásában.
„Bár még nem látszik, de őszülök, és a dákómmal is gondok vannak.”
„Engem nem zavar a deres halánték, és nincs olyan dákó, amelybe ne tudnék életet lehelni.”
„Nem megmondtam, Robert?”
„Úristen! Annyi a sérómnak!”
„Az enyém egy év alatt hullott ki, és utána többé rám sem néztek a csajok. Üdv a klubban, pajtás!”
„Engem te ne pajtásozz, kopaszkám!”
„A hajszálaim számának csökkenésével párhuzamosan nő a dühöm.”
„Helene? Tudnál szeretni egy olyan zongoristát, akinek nincs túl sok haja, kissé rohad a fogsora, és a pecke sosem áll már többé peckesen?”
„Naná! Mikor jössz végre haza, drágám?”
„Halló! Itt a mindig máshogy kinéző gyilkos beszél… Sosem fog elkapni, Datti felügyelő!
„Köszönöm a hívását, kedves telefonbetyár, de ha megengedi, inkább a lányom fuvolázását hallgatnám a továbbiakban maga helyett.”
Deodato egy hazai és két brit sztárt kért fel A halál fantomjában való főszereplésre. Helene Martellként a Tarantino-kedvenc olasz dívát és Playboy-modellt, Edwige Fenechet (Edwige Fenech szexi karácsonya + Mindenre kapható modellek életveszélyben) láthatjuk, akiről a „kannibalista” rendező azt nyilatkozta, hogy eredetileg nem neki szánta a szerepet, hanem Kelly LeBrock amerikai színésznőnek (A piros ruhás nő), mivel Fenech túl sok habkönnyű szexvígjátékban szerepelt a 70-es években, és a plakáton díszelgő neve láttán a mozilátogatók rögtön minimum bűnügyi komédiának hitték volna A halál fantomját. Ruggero Deodato ezek szerint egyáltalán nem követte figyelemmel, mi zajlott évtizedeken át az olasz zsánerfilmes színtéren, Fenech kisasszony ugyanis majdnem annyi véres erőszakkal megfejelt szexi thrillerben (giallóban) domborított, mint vérbő komédiában. Az életunt Datti felügyelőt a zseniális Donald Pleasence (Kastélymentő szex Poe módra + A nagy húsvéti átverés + A riksás, a sztriptíztáncosnő és a boszorkány + Az ördög szeme) formálta meg, aki ekkoriban már keményen ivott, és szemfüles rajongói a hangja és a manírjai alapján rögtön meg tudják mondani, be volt-e rúgva az adott film forgatásán, vagy sem. A halál fantomjában Pleasence leginkább stabilan másnaposnak tűnik, ezért különösen viccesre sikeredett az a drámainak szánt jelenete, amelyben Dattiként magából kikelve kellett ordítania a nyílt utcán, miután futni hagyta a szélsebesen öregedő gyilkost. Pleasence úgy fucking bastard-ozik, mint aki nem tudja eldönteni, hogy akkor most tényleg bepipuljon-e, vagy rögvest elmenjen aludni. Robert Dominicit a Magyarországon is közkedvelt Michael York (A Zeppelin + Kabaré + Gyilkosság az Orient expresszen + A testőrök visszatérnek) alakította, akit általában a „kedves és becsületes legény” szerepek találták meg, ezúttal viszont széles érzelmi skálán kényszerült játszani, és különösen remekül totyogott és köhécselt ősöreggé aszott demens-gyilkos zongoraművészként. A sors kegyetlen iróniája folytán 2013-ban Michael York szervezetét is ritka betegség támadta meg, amelynek hatására a 71 évesen is döbbenetesen fiatalos színész arcvonásai rövid idő alatt teljesen eltorzultak, ezért felhagyott a filmezéssel. Végezetül a mellékszereplők között is régi ismerősökre bukkanhatunk: Robert aggódó anyját Caterina Boratto (A legszexibb terepjárós lány + Salo, avagy Szodoma 120 napja) keltette életre, Giovanni Lombardo Radice (Emberi fül a szexi topmodell hűtőjében) pedig azt a hasznavehetetlen katolikus papot, akihez Robert hiába fordul segítségért – az, hogy pont a hírhedten biszexuális partiarc Radice-t választotta ájtatos atyának, annak bizonyítéka, hogy Ruggero Deodato rendelkezett némi humorérzékkel.
„Te voltál az első nő, akivel lefeküdtem, Laura…”
„Azt mondtad, snájdig legény vagyok.”
„Nekem aztán mindegy, hogy nézel ki, hapsikám; a lényeg, hogy a pénzt aktus előtt helyezd az éjjeliszekrényemre.”
„Hálátlan ribanc!”
„Már megint mit csináltam! Hová gurultak a nyugtatóim?”
„Nem tudok úrrá lenni a gyilkos ösztönömön, atyám. Mit tanácsol?”
„222 miatyánk és 444 üdvözlégy szerintem elég lesz vezeklésül.”
„Ugye még mindig megvan egy csipetnyi a régi sármomból, Helene?”
„Persze, drágám… De őszinte csak akkor leszek, ha előtte beveszed a nyugtatókat.”
Ráadás:
Direktori cameo A halál fantomjában: Ruggero Deodato türelmetlenül várakozik…
… majd begördül a barátnője, aki aztán hazaviszi a mopedjén
Edwige Fenech Playboy-modellként
