Duke Johnson, a jó útra tért kőkemény bűnöző, a soul és funk muzsikától hangos nagyvárosból a Bucktownnak (Dolcsiváros) becézett Isten háta mögötti porfészekbe megy testvére, Ben temetésére. Ben a halála után hatóságilag bezárt közkedvelt helyi kocsma, az Alabama Klub tulajdonosa volt, Duke azonban nem kívánja megtartani az itteni feketék törzshelyét, inkább gyorsan túladna rajta, hogy felmarkolhasson egy köteg buckot. Ben legjobb barátai − a részeges exsportoló Harley és a szívdöglesztően dögös Aretha − azonban ráveszik, hogy próbaképp újra kinyissa az ivót, amíg kénytelen náluk tartózkodni – a Teremtő malmai ugyanis idegtépő lassúsággal őrölnek errefelé, és a hivatalnok hatvan nap alatt kívánja elvégezni az örökösödéssel járó papírmunkát.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A kisvárost egy álszent fehér seriff és pofátlan helyettesei uralják, akiknek a markát alaposan meg kell kenni a vállalkozó szellemű feketéknek, mielőtt akár egy korsó sört is eladnának. Duke nem rest a zsebébe nyúlni az Alabama újranyitása érdekében, ám felettébb elkomorul, amikor rájön, hogy Bent a rasszista rendfenntartók ölték meg, ugyanis egyre kevésbé támadt kedve hetente megvásárolni tőlük a vendéglátó egysége biztonságát. Amikor Duke is megelégeli Patterson seriff és a pribékjei packázásait, felhívja egykori tettestársát, az immár nagypályás gazembert, Royt, és arra kéri, látogasson el Bucktownba néhány magasan kvalifikált beosztottjával. Duke Royjal és embereivel egyetlen éjszaka alatt megtisztítja a várost a szennytől – ez alatt azt kell érteni, hogy sorban felkeresik az épp kurvázó vagy vedelő seriffhelyetteseket, és mindet szitává lövik, a seriffet pedig kirángatják az ágyából és saját fogdájában szállásolják el. Duke azt hiszi, végre elérkezett a békés fekete-fehér együttélés korszaka, de hatalmasat csalódik: Roy és legényei nem térnek vissza oda, ahonnan jöttek, inkább átveszik Pattersonéktól a népnyúzói szerepkört, és immár ők szedik be a védelmi pénzeket, ráadásul – egyes áldozatok szerint – még a fehér szemétládákénál is durvább módszerekkel. Amikor Roy csicskásai az időközben Duke barátnőjéül szegődött Arethát is felveszik a csesztetendő személyek listájára, az újdonsült kocsmáros elhatározza, hogy Charles Bronson mintájára fegyelmezi meg egykori elvbarátait...
„Mit kell tennem, hogy kinyithassam a testvérem kocsmáját?”
„Pár száz dolcsit tegyél az asztalomra, fiacskám... kezdetnek.”
„Hé, nigger! Rosszul hitted, hogy csak a seriffnek kell tejelned, de nekünk, a helyetteseinek nem...”
„Nem kaptok egy centet sem tőlem...”
„... egy életre szóló leckét viszont igen.”
„Milyen szexi ez a Duke, ha úgy igazán bepipul!”
„Milyen szexi ez az Aretha, amikor szexinek talál engem!”
„Tudom, hogy a kocsmádban épp elég sör akad, Duke, de gondoltam, megajándékozlak még néhány üveggel, meg bónuszként magammal...”
„Mit is mondhatnék, Aretha? Pont az ilyen rögtön a lényegre térő nőket kedvelem...”
Noha 1975-ben már kezdett lecsengeni a fekete célközönségnek gyártott amerikai blaxploitation opuszok divatja, a Tarantino-kedvenc direktor Arthur Marks (A legszexibb szobatársak) Bucktown-ján egyáltalán nem érződik e javarészt bűnügyi műfaj megfáradása. Habár a Missouri államban forgatott Dolcsiváros lőporszagú meséje nem a világmegváltó újítások és eredetiség jegyében született, némileg kakukktojásnak mondható a maga zsánerében. Az egykaptafás elfogultsággal jogosan vádolható blaxploitation filmekben a fehérek rosszat, a feketék pedig alapjában véve jót akaró rosszfiúkként bukkannak fel, a Bucktownban viszont mindkét bőrszín képviselői kitermelik a maguk erkölcstelen szemétládáit. A mű shakespeare-inek nevezhető tanulsága: a hatalomvágy nem rasszista, mindenkit válogatás nélkül lealjasít.
„Jövevény urak! Térjenek be az Alabamába! Remek a piánk, remek a hangulat, és remek csajokat csíphetnek fel nálunk!”
„Nagy fazon a kölyök! Ifjúkori önmagamra ismerek benne...”
„Rockyt az öklömmel verem agyon, a korrupt fakabátokhoz viszont nem nyúlok puszta kézzel.”
„Mondd azt, hogy ááááááá, bébi...” Pár másodperces cameo a film közepén: az egyik likvidálandó seriffhelyettes nőjét Jody Maxwell, a hetvenes évek imádott pornósztárja alakítja, aki azzal szerezte becenevét (Singing Cocksucker), hogy teli szájjal is képes volt értékelhető melódiákat énekelni
„Olyan város ez, ahol egyetlen töltényem sem vész kárba.”
„Felemelő élmény látni, ahogy tetőfokára hág egy megtisztulási folyamat.”
„Önszántamból és a lehető legnagyobb örömmel átadom a jelvényemet Roy bűnöző úrnak... Semmi különbséget nem érzékelnek majd a polgárok, ha ő viseli.”
„Azt hittem, Pattersonéknál nem jöhet rosszabb, erre Duke haverjai vertek meg eddig a legalaposabban két lerészegedés között.”
Marks úr igencsak szerethette az amerikai focit, ugyanis három jelentős szerepet is olyanokra bízott, akik pár évvel korábban még e sportág profijai voltak: a Duke Johnsont játszó karizmatikus Fred Williamson (A verekedős pap, a zsaru és a gengszter) valamint a Roy (Thalmus Rasulala) zsoldjában álló nehézfiúkat alakító Carl Weathers (a Rocky-filmek későbbi Apollo Creedje) és Tony King egyaránt szurkolói favoritból lett mozisztár. A Bucktown alkesszé öregedett amerikai focistáját megformáló Bernie Hamilton viszont nem a sport, hanem a színészet világában kezdte pályafutását: ő volt a pornórendezőként befutott Sam Weston (A magánkopó és a kéjsóvár díva + Kate, a férfifaló tanárnő) 1964-ben bemutatott interraciális házassági drámája, a Magyarországon is vetített Egy krumpli, két krumpli fehér feleséggel rendelkező fekete férje, valamint a nálunk is népszerű Starsky és Hutch sorozatban a botrányhős David Soul (Kukkoló szerelmesek a toronyházban + Starsky, Hutch és a sátán boszorkányai) főnöke. Az ellenszenves, a napot imával indító és kenőpénz-beszedéssel folytató Patterson seriff bőrébe Art Lind bújt, aki fiatalabb korában jazzénekesként olyan legendás előadókkal lépett fel, mint a klarinétos Benny Goodman. Aretha szerepét a blaxploitation műfaj legjelentősebb női sztárja, Pam Grier (Foxy Brown + Coffy + Jackie Brown) kapta. Bár a titkárnőből lett szép színésznő jártas a harcművészetekben, a lőfegyvereket pedig nem csak a filmvásznon, de a magánéletben is magabiztosan kezeli, Marks nem bízott rá egyetlen kaszkadőrmutatványt sem, sőt: egyáltalán nem vehetett részt az akciókban (egy ágybéli „akciót” leszámítva), úgyhogy ezúttal csupán a bucktowni férfivágyak titokzatos tárgyaként tündökölhetett. Aki minőségi blaxploitation szórakozásra áhítozik, az Dolcsivárosba is tegyen egy kitérőt – természetesen kizárólag golyóálló mellényben.
„Mit szólnál egy párviadalhoz, Duke?”
„Alig várom, hogy trófeaként hazavihessem a fejedet, Roy...”
„Amíg a fiúk kitombolják magukat, az arcomon hagyom ezt az elnéző mosolyt.”
Ráadás:
Pam Grier pihen.