Kathy, a kedves és bájos arizonai trófeafeleség a lehető legborzalmasabb társat fogta ki eltartója és férje, Wendell Atwell személyében: a biológiai fegyverek kifejlesztésével foglalkozó fickó a nejét és a mexikói házvezetőnőjét egyaránt megállás nélkül pocskondiázó büdös bunkó, aki két epés megjegyzés elsütése között azzal relaxál, hogy védőkesztyűt húz, és egymásnak ugrasztja ketrecben senyvedő házi majmait – azaz a Dallas Jockey Ewingja Szent Ferenc reinkarnációja hozzá képest. A boldogtalan Kathy a helyi árvák javára való adománygyűjtéssel és a szeretőjével, Steve Fultonnal vigasztalódik, aki mellesleg Wendell üzlettársa és jobbkeze.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Steve egyik nap azzal lepi meg szerelmét, hogy az orra előtt nemes egyszerűséggel megmérgezi a szokásosnál is visszataszítóbb hangulatban leledző Wendellt, majd kijelenti, hogy ők ketten bizony bűntársak, elvégre az asszony megannyiszor hangoztatta, hogy a férje nélkül sokkal szebb lenne az élet. Steve szépen elszállásolja Wendell testét az Atwell-villa pincéjében található méretes fagyasztóládában, majd elindul azért az 1 millió „mosott” dollárt tartalmazó táskáért, amelyet Wendell egy reptéri csomagmegőrzőben helyezett el. Távozása előtt Steve megígéri, hogy visszatér Kathyhez, és a millióval a zsebükben elhagyják az országot. Másnap Kathy olyan felfedezést tesz, amelytől szinte eszét veszti: Wendell hullája eltűnt a ládából, a helyén pedig Steve fekszik, szintén nagyon is holtan. És ha mindez még nem lenne elég: nemsokára felbukkan a színen a fenyegető modorú Donner felügyelő, aki kínos kérdéseket tesz fel Wendell ügyeivel kapcsolatban, valamint bekukkant a kangörcstől sújtott szomszéd, Herbert Childs is (Kathy legjobb barátnőjének, Monikának a férje), aki épp rájött, hogy Kathy a mindene. Vajon hogyan mászik ki szép hősnőnk a slamasztikából?
Jaclyn Smith (Charlie egyik angyala) Kathy Atwellként brillírozik
A tősgyökeres New York-i Ted Post (A földönkívüliek éjszakai rabszolgái) eredetileg színésznek készült, ám a sors úgy hozta, hogy rendezőként végezte. Eleinte habkönnyű színdarabokat dirigált utazó társulatok számára, majd 1950-től sorra következtek a tévés munkák: Post igen hamar az amerikai tévés szakma egyik legmegbízhatóbb „munkásemberévé” vált, akire akárhány epizódot rá lehetett bízni a legnépszerűbb szériákból − a Peyton Place című roppant sikeres, 1964 és 1969 között gyártott szappanoperából egyenesen 179-et kapott −, ugyanis gyorsan és mindig profin állította elő a „képernyőkompatibilis” végterméket.
Steve Fulton a lefagyasztása előtt és után. A pórul járó gyilkos szeretőt a jóképű James Franciscus (Gyönyörű fotómodellek veszélyes vizeken) Jane Fonda szüzességének elvevője alakítja
Tedünk 1959-ben, a Rawhide című westernsorozat forgatásán ismerkedett össze a feltörekvő Clint Eastwooddal, akinek aztán elsőrangú western-játékfilmet rendezett az Akasszátok őket magasra! (Hang ’em High, 1968) képében. Eastwood részben Posttól leste el a filmrendezői fortélyokat, és nem rejtette véka alá, hogy mentorának tekinti a direktor, ám a kölcsönös tiszteleten alapuló barátságuk semmivé lett második közös játékfilmjük, A Magnum ereje (Magnum Force) készítésekor. A Piszkos Harrynek becézett faarcú és kíméletlen bűnüldöző kalandjait bemutató 1973-as akciófilmben az egyre magabiztosabb és rámenősebb Eastwood számos jelenetet a saját szájíze szerint akart megvalósítani, és a simulékony természetű, konfliktuskerülő Post rendre engedett a nyomásnak. Így aztán a kasszasikernek bizonyuló klasszikus jó néhány kulcsjelenetét Eastwood rendezte, miközben Post a fejét csóválva várakozott a sorára a háttérben. Engedékenysége nem tett jót a hírnevének, és míg az immár sztárszínész Eastwood megindult felfelé a képzeletbeli direktori ranglétrán, Post benne ragadt az „olykor játékfilmekre is felkérést kapó tévés káder” skatulyájában.
Sybil Danning, azaz Monika Childs, Kathy Atwell visszafogott legjobb barátnője
A cseppet sem visszafogott Sybil Danning négy évvel később, a tűzzel játszó és diákját elcsábító tanárnőként
Ted Post 1980-ban úgy döntött, hogy megmutatja a lelke mélyén rejtőző Hitchcock-rajongót, ám nem egy „hitchcocki szőke” (Grace Kelly, Tippi Hedren és társaik), hanem egy posti barna, Jaclyn Smith (Charlie angyala az oligarcha ellen) segítségével. Smith az 1976-ban startolt és 1980-ra a végső stádiuma felé közeledő tévésorozat, a Charlie angyalai (Charlie’s Angels) legelegánsabb szexi magánhekusaként szerzett hírnevet, és alig várta, hogy televíziós üdvöskéből mozisztárrá lépjen elő. Ennek a legjobb módja az volt, ha olyan filmmel indítja új karrierjét, amelyben fesztelen komédiázás helyett drámai hangot üt meg és széles érzelmi skálán játszik. A Joan Andre és John Case által írt Nightkill tökéletes választásnak tűnt mind Smith, mind Post számára, ám a hirtelenjében megváltozó mozilátogatói elvárások keresztülhúzták a számításaikat.
A tetű oligarcha, aki egyben a bevándorlók és a majmok réme is: Wendell Atwell szerepében Mike Connors, a Mannix című kultikus detektívsorozat sztárja
1980-ban a Sean S. Cunningham rendezte Péntek 13-mal (Friday The 13th) kezdetét vette a slasher horrorfilmek korszaka (amelynek „előszele” 1978-tól tombolt John Carpenter Halloweenje révén), és a klasszikus, hitchcocki feszültségkeltés (hacsak nem Brian De Palma művelte) egészen a 80-as évtized második feléig elavultnak számított − onnantól fogva viszont megint remek húzásnak minősült a túlsúlyos brit zseni utánzása, és olyan klasszikusok születtek, mint a Hitch mester fekete humorát kafkai módon alkalmazó Hálószobaablak (The Bedroom Window, 1987). Ted Post és Jaclyn Smith közös projektje pont abban az esztendőben került a nagyérdemű elé, amikor a többség a friss divathullám hatására erdőben lekaszabolt ostoba kirándulók végzetében kívánt gyönyörködni, nem pedig abban, hogy egy csinos nő miképp próbál kikecmeregni egy szövevényes bűnügy csávájából. Néhány vegyes fogadtatású tesztvetítést követően a kíméletlen döntnökök úgy határoztak, hogy a régi vágású Nightkill-ből az USA-ban tévéfilm lesz, és csupán Európában forgalmazzák mozikban. Ezzel meg is pecsételték a film sorsát − Ted Post ezután már csak két további mozifilmet készíthetett, Jaclyn Smith pedig lemondott a mozisztárságról szőtt álmairól, és a tévés produkciók egyik királynője maradt.
Fritz Weaver (a szoknyapecér Herbert Childs) az antik Mercedesét mutogatja: az autó eredetileg Hitler tulajdonát képezte, és a film német szponzorai annyira imádták, hogy átreptették szerepelni az arizonai forgatásra
A Nightkill méltatlanul merült annak idején feledésbe, de a közelmúltban beköszöntő blu-ray korszak lehetővé tette, hogy elfoglalja megérdemelt helyét a polcunkon a többi elsőrangú Hitchcock-hatású alapmű mellett. Jaclyn Smith (akit sokan a legtehetségesebb színésznőnek tartanak Charlie angyalkái közül) remekül alakítja benne a kétségbeesett asszonyt, akit szeretője mohósága bajba, sőt életveszélybe sodor; minden rémületben töltött perce, minden könnye és sikolya hiteles, életszagú. A mellékszereplők is tündökölnek, amiben semmi meglepő nincs, ha számításba vesszük, hogy a színházi közegből érkező Ted Postot a szakma színészcentrikus rendezőnek könyvelte el, aki a lenyűgöző látványvilág helyett a szereplők jellemrajzára helyezte a hangsúlyt.
Robert Mitchum (Donner felügyelő), a vezérhím, aki talán nem is jófiú ezúttal…
Smith mellé egy igazi hollywoodi legenda is kellett a produkció fényének emelése végett, és erre Posték a büszke macsó, Robert Mitchum (Kísért a múlt + Rettegés foka + A vadász éjszakája) személyében akadtak rá, akit az Amerikai Filmakadémia 1999-ben feltett a 20. század 100 legfontosabb férfi mozisztárját felsoroló listájára (Robertünk a 23. helyen „díszelgett”). A markáns arcú, minimalista eszköztárú színészóriás ugyanolyan emlékezetes tudott lenni lágy szívű kemény fickóként, mint hideg szívű bűnözőként, és a Nightkill-ben sem okoz csalódást. Mitchumnek nincs szüksége teátrális gesztusokra, hogy felfigyeljünk rá; ő maga a megtestesült természetesség, és a szűkszavú jelenléte beszédesebb bármely cirkalmas monológnál. A piát, a pin… akarom mondani a hölgytársaságot, valamint a karvastagságú jointokat kedvelő Mitchumből szó szerint árad az a fajta lezser tökösség, amely miatt mindig öröm látni a nagy öreget – jótét lélekként és velejéig romlott gazfickóként egyaránt.
Elátkozott szerelmesek az arizonai édenkertben: James Franciscus és Jaclyn Smith
Bár a Hitchcock ötlettárából megörökölt zuhany alatt romantikus felhanggal indító és ugyanott szörnyűségek közepette befejeződő, német pénzből amerikai színészekkel és angol technikusi gárdával forgatott Nightkill többé-kevésbé kicsinálta a rendezője és a főszereplője mozis karrierjét, Jaclyn Smith egy csaknem 10 évig tartó házassággal gazdagodott általa: a film készítése közben beleszeretett a kamera mögött serénykedő Anthony B. Richmond operatőrbe (A Földre pottyant férfi, A sas leszállt, Kampókéz), akivel 1981-ben összeházasodtak, és egészen 1989-ig éltek együtt.
Ki zárta rá Kathyre a zuhanyfülke ajtaját? Nézd meg a Nightkill-t, és megtudod!
Ráadás:
Jaclyn Smith Charlie angyalaként.
