Ian McLemore és társa, Jerry Merris Los Angeles legtökösebb és leghatékonyabb zsarupárosát alkotják, ám a főnökük, Robertson kapitány mégsem rajong értük, ugyanis ahol megfordulnak, ott mindent és mindenkit szitává lőnek. Legfrissebb ügyük nem mondható éppen szokványosnak: a város határában valami a földbe csapódott az égből, aztán valaki darabokra szaggatott két, a robbanás helyszínén kíváncsiskodó tinédzsert. A helyszínelők három furcsa, élőnek tűnő kőre bukkannak, amelyek közül a nagyot elviszik a rendőrségi laborba, a két kicsit viszont McLemore-ék hazacsempészik legénylakásaikba (hogy mi célból, azt ne firtassuk – szerintem még ők maguk sem tudják).
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Miközben McLemore azon munkálkodik, hogy elcsábítsa ifjú kollégáját, Carla Sandbourn rendőrnőt, telefonhívást kap egy magát pszichikus erővel bíró médiumnak nevező hölgytől, Elaine Wentworthtől, aki azt állítja, hogy a McLemore-ék által hajszolt elkövető nem más, mint egy vérszomjas lény, amelyet az amerikai kormány űrháborús biofegyvernek fejlesztett ki, majd Föld körüli pályára állított két kicsinyével együtt, ám az őket szállító masina végül a bolygónk felszínére pottyant: a kövekben alvó szörnyetegek túlélték a katasztrófát, és igencsak megéheztek... McLemore kozmikus mértékű hülyeségnek tartja a médium által mondottakat egészen addig, míg rá nem jön, hogy azok a bizonyos hazavitt kövek tényleg afféle Alien-tojások – a laborba vitt szikladarab lakója előtör védőburkából, elfogyasztja a vizsgálatával megbízott rendőrségi szakértőt, aztán befészkeli magát egy raktárba. Csak idő kérdése, mikor kezdenek el rakoncátlankodni a kicsik is, de ezt azért már McLemore sem hagyhatja szó nélkül, úgyhogy Rambo-féle mordályt és Tobe Hooper-féle láncfűrészt ragad...
„Megint okoztunk egy kis kárt...”
„... és megint lelőttünk valakit szolgálatban.”
„Vajon mit fog szólni a főnök, Ian?”
„Rohamosan érik egy újabb felfüggesztés maguknak, fiúk... Máris nekifoghatnak a jelentéseik megírásának, reggel hatra legyenek az asztalomon.”
„Odasüss! Mi a fene hullik ott?”
„Lássuk, mit vihetünk haza a roncsból a randink emlékéül!”
„Nem viszünk el semmit, drága Alien, hagyjon életben minket!”
Az Ohio állambéli Wellstonban született Fred Olen Ray (A bombanő és az egyszemű hipnotizőr) gyerekkorát a Famous Monsters of Filmland című amerikai horrormagazin bűvöletében álmodozta végig, hogy aztán felcseperedvén – néhány alantas „civil” állást követően − előbb függetlenként, majd B-kategóriás műveket gyártó stúdiók égisze alatt rendezzen olyan megmosolyogtató sci-fiket, thrillereket, valamint akció- és rémfilmeket, amelyek miatt a sajtó igen hamar ráaggatta az „Ed Wood méltó szellemi örököse” titulust. Rayt a fanyalgók véleménye sosem érdekelte, mivel pont azt csinálta, amit mindig is szeretett: B-filmeken nőtt fel, és ahelyett, hogy a nyugdíjkorhatár eléréséig robotolt volna a gyári futószalag mellett, volt mersze szakmát váltani, hogy aztán a saját B-filmjeivel keresse meg az úszómedencés házra valót, miközben jól elszórakoztatta velük az övével azonos ízlésű embertársait. A 90-es évek magyarországi videotékás kínálatában számos produkciója felbukkant: A síremlék, A halál arca, Kétszemélyes kommandó, Tiszturak, Végső leszámolás, Börtönbolygó, A Beverly Hills-i vámpír... megannyi elképesztő és olcsón kivitelezett baromság, amelynek mégis akadt némi bája.
„Hallom, kissé megbicsaklott a titkos projektünk, professzor urak...”
„Ne izguljon, tábornok úr, hamar előkerítjük az elvesztett lényecskéinket.”
„Fogalmam sincs, mik ezek a dinoszauruszkakának kinéző valamik, Jerry, de most hazavisszük őket, hadd tűnjünk ezerszer hülyébbnek az átlagos akcióhősöknél.”
„Vajon, ha nagyon kíváncsi vagyok arra, mit rejt ez a szikladarab, hamar megöregszem...
... vagy nem is marad időm megöregedni?”
„Nincs férfiasabb esti tevékenység, mint egy jó kis lövöldözés után bebaszni a házi sebfertőtlenítőtől.”
„Örülök, hogy élő legendának tart, kisasszony... Meghívhatom vacsorázni?”
Míg Ed Wood csupán a karrierje mélypontján leledző Lugosi Bélát volt képes csatasorba állítani sztárszereplőként, addig az olykor pankrátorként is aktív Fred Olen Ray irodájában sorra fordultak meg a szebb napokat látott, de továbbra is jól csengő nevű B-kategóriás színészek, akik sosem távoztak tőle szerződés nélkül. A vitatható tehetségű, ám gyermekien lelkes és kiváló rábeszélő képességgel rendelkező direktor ezért aztán pont azokkal dolgozhatott, akiknek a filmjeit kiskölyökként tátott szájjal bámulta. Ray 1988-ban készíthette el egyik legnagyobb költségvetésű munkáját, a másfél millió dollárból összetákolt Deep Space (Mélyűr) című hibridet, amelyet eredetileg szégyentelen A nyolcadik utas: a Halál-utánzatnak szánt, ám produceri parancsra a cselekmény átkerült a világűrből a Földre, és kiegészült némi Halálos fegyver-kópiasággal, a halálosztó idegen teremtményből pedig a kormány titkos biofegyvere lett.
„Mr. McLemore? A következők a vízióim: holnap esős napunk lesz, jövő héten pedig nyer egy kenyérpirítót egy kábeltévés kvízműsorban... már ha addig sikerül legyőznie a kormány géntechnológiai csodalényét láncfűrésszel.”
„Kérem, Miss Hogyishívják, ne zaklasson többet; épp vendéget várok, és maga miatt most odaégettem a steaket.”
„Hogy ízlik a rendelt hamburger, Carla?”
„Ettem már puhább cipőtalpat is.”
„A következő az ajánlatom: ha megmutatod a dudáidat, nem fogok reggelig fülsértően hamisan dudálni.”
„Áll az alku, Ian! És remélem, már más is áll...”
A Deep Space-ben szó szerint nyüzsögnek a zsánerfilmes legendák, még a néhány mondatos szerepeket is efféle illetők kapták. A morózus főhőst, Ian McLemore felügyelőt Charles Napier (Unaloműzés és szexpartner-vadászat CB-vel + A rendőr, aki nem ismer kegyelmet), mexikói rendőrtársát Ron Glass (Barney Miller sorozat), a McLemore keresetlen modorának ellenállni képtelen ifjú rendőrnőt Ann Turkel (Halemberek a szépségkirálynő ellen), a folyton McLemore felfüggesztésével fenyegetőző Robertson kapitányt pedig Bo Svenson (A simlis bankrabló és a vagány szende + Bombanők, halálfejesek és egy dühös pávián) formálta meg. A biofegyver-Alien mozgását médiumként nyomon követő Elaine Wentworthöt a leghíresebb Macskanő, Julie Newmar (Mackenna aranya) játszotta, aki ezúttal is épp úgy egy 1000 dolláros egynapos „küldetést” hajtott végre a mű és a stáblista fényét emelő kisegítőként, mint három évvel korábban az egyik kedvenc perverz sci-fimben (UFO-k, autószerelők és bombanők). Az operatőri feladatokat Fred Olen Ray régi harcostársa, a Retrokult-kedvenc Gary Graver (A tanárnő, aki a diákja tüzével játszott + Szexi örökösnők eksztázisa) látta el.
„Hoztunk magának valami érdekeset, bogárszakértőkém...”
„Csak nem egy kőnek látszó földönkívüli rovartojást, felügyelő úr?”
„Francokat földönkívüli! Az űrből való.” (Hát nem fantasztikusan intellektuálisak az igazán kifinomult zsánerfilmes dialógusok?)
„Szedje le rólam a kis gézengúzt, McLemore!”
„Hány ilyen förmedvény szaladgál még a városomban?”
„Üdv, Ian! Tőlem nem kell tartanod, vegetáriánus vagyok!”
„Hazug űrféreg! Takarodj le azonnal a szomszédasszonyomról!”
„Vége a tolerancia korszakának, bekeményítek.”
A Deep Space egyik kivágott jelenetében McLemore és társa épp egy bevásárlóközpont előtt araszol szolgálati autójával a forgalmi dugóban, amikor megpillantja őket McLemore volt neje, aki ezt követően megdobálja a járgányukat az előbb vásárolt banánjaival, azt üvöltve, hogy McLemore szar alak és több hónapja nem fizet tartásdíjat a közös gyerekük után. A felháborodott feleséget Fred Olen Ray múzsája, a számos filmjében domborító Penthouse-modell és egykori pornószínésznő, Michelle Bauer játszotta, de a producer végül nem a művésznő múltja miatt vágatta ki az ominózus perceket, hanem azért, mert úgy érezte, a közönség képtelen lenne drukkolni egy olyan főhősnek, aki nem gondoskodik a porontyáról. Bár Bauer figurája a vágóasztalon végezte, az egyik elhajított banánja a film végleges verziójában is ott virít Napier feje mögött a kocsi kalaptartóján. Aki egy igazán élvezetes sci-fi/horror/akció ökörségre vágyik a 80-as évekből, annak a Deep Space-t is látnia kell egy sör- és virsliszagú éjszakán – haveri társaságban különösen jól eshet.
Michelle Bauer helyett csak a banánja látható a Deep Space-ben...
... Fred Olen Ray egy másik klasszikusában, a Hollywood Chainsaw Hookers-ben viszont nem lehet nem észrevenni a hölgyet
„Vicces kis cuccokat használnak a földlakó éjjeliőrök!” A gyilkos lényt Steve Patino tervezte, aki a Schwarzenegger-féle Ragadozó földönkívülijének létrehozásában is részt vett
„Volnál kedves visszarúgni az elemlámpa tulajdonosának a fejét, Ian? Eszem ágában sincs átengedni neked egy ilyen ínyencfalatot.”
„Lássuk, mit szólsz ahhoz, ha úgy istenigazából elveszem a kedvedet az élettől, te szörnyeteg!”
„Ne heveskedjen, McLemore, mindjárt jövök én is, csak még eldöntöm, milyen eszközzel szállok be a buliba.”
„Hagyjam a férfiakra a kemény melót, vagy menjek utánuk, azt kockáztatva, hogy az Alien letöri a körmömet?”
Ráadás:
Két cameo: a Deep Space direktora, Fred Olen Ray (a kép bal szélén) egymondatos teherautósofőrként...
... és a második felesége (Dawn Wildsmith) kórboncnokként
Az Alien és karbantartója a forgatáson
Michelle Bauer még egyszer