Miközben egy fárasztó munkanap végeztével hazafelé autózik, Jim Grayam, a Benson Industries tehetséges számítógépes szakembere egy olyan gépkocsira lesz figyelmes, amelyet egyenesen a vonatsínekre vezetett a gazdája, egy rendkívül csinos, ám ájultra nyugtatózott fiatal hölgy, aki magatehetetlenül hever az anyósülésen. Jim betöri az autó ablakát, majd elhajt a kocsival munkaadója, a dollármilliomos Cort Benson villájához, ugyanis a nő a jogosítványa alapján nem más, mint Benson úr felesége, Lorrie. Az épp a vendégeinek szónokló Cortot körülbelül annyira hatja meg a felesége előkerülése, mint ha Jim arról számolt volna be, hogy visszahozott egy kiállhatatlanul viselkedő kutyát, amelynek szökéséért a mágnás már jó ideje imádkozott.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Miután magához tér, Lorrie sem mondható épp hálásnak: férje szívtelensége miatt öngyilkosságot kísérelt meg (már nem először), és nincs feldobva, amiért egy irgalmas szamaritánus megmentette. Amikor Lorrie dühe alábbhagy, felhívja Jimet, aki egyébként nem fogadta el a Cort által neki felajánlott 1000 dolláros „megtalálói” díjat, és közli vele, hogy tiszta fejjel már nemes lovagnak tartja, akiből hiányzik Cort anyagiassága. Lorrie és Jim hamarosan szeretőkként kezdenek találkozgatni, amivel persze kiváltják Cort haragját, aki kinyomoztatja, hogy Jimet ifjúkorában ideg-összeroppanás okán kezelték. Cort elhatározza, hogy bosszúképp azzal teszi tönkre a cégénél nélkülözhetetlennek vélt szakember hírnevét, hogy azt a látszatot kelti vele kapcsolatban, mintha ismét felmondták volna a szolgálatot az idegei. Például feljelenteti Jimet egy női beosztottjával, aki azt hazudja a rendőröknek, hogy a férfi obszcén telefonhívásokkal zaklatja; valamint szétvereti Jim irodájának berendezését, majd rávesz egy takarítót, hogy az Jimet nevezze meg dühöngő őrült elkövetőként. Ezután Jimet a cég pszichológushoz – dr. Elizabeth Larstadthoz – küldi a célból, hogy a hölgy jelentést írhasson az elmeállapotáról. Mivel Lorrie azt mondja, hogy nem hagyhatja el Cortot, ugyanis fél, hogy a befolyásos férfi ez esetben elvenné tőle a kislányukat, Jim úgy dönt, teljes erőbedobással bolondnak fogja tettetni magát, a „hibbantsága” tetőzésekor pedig megöli Cortot, aztán amint dr. Larstadt vallomása alapján dutyi helyett diliházba zárják, hirtelen „felépül”, úgyhogy szabadon engedik, és elveszi feleségül a megözvegyített kedvesét. Jim egy üzleti konferencia kellős közepén agyonlövi Cortot, és ezt követően minden úgy alakul, ahogy eltervezte… egyvalamit kivéve: (anti)hősünk nem számított arra, hogy a diliházban könnyedén be lehet dilizni a sok dilis között. Vajon sikerül ép elmével kijutnia onnan, ahová annyira sietett bekerülni?
Lorrie Benson (Anne Francis) és Jim Grayam (Jeffrey Hunter) a közös jövőjüket tervezgetik
Cort Benson (Dana Andrews) és megalázott felesége (Anne Francis)
Jim Grayamet már a rendőrök is őrültnek hiszik…
… ő pedig úgy dönt, hogy ripacskodva győzi meg őket arról: nem tévednek
A Louisville-ben született William Conrad (1920 – 1994) kamaszkorától kezdve színészi pályafutásról ábrándozott, de mielőtt megvalósíthatta volna az álmát, a II. világháborúban kellett elévülhetetlen érdemeket szereznie vadászpilótaként. Conrad a leszerelését követően – kellemes baritonjának köszönhetően – az egyik legismertebb amerikai rádiós színésszé és narrátorrá vált: 1944 és 1957 között több mint 7500 szerepet alakított rádiójátékokban, és számos alkalommal előfordult, hogy ő kölcsönözte a hangját egy-egy előadás minden figurájának. Az ifjú színészt kollégái és rajongói már az USA hangjaként emlegették, amikor 1946-ban megkapta első jelentősebb filmszerepét: ő alakította a Burt Lancaster (Az éjjeliőr és Hazárd megye bombanője + A bőr) likvidálásával megbízott bérgyilkosok egyikét a Robert Siodmak rendezte A gyilkosokban, amelyet Ernest Hemingway világhírű novellája alapján forgattak. A Hemingway-adaptációban való felbukkanása után Conrad elsősorban emlékezetes karakterszerepekkel bizonyíthatta, hogy az arcára is van akkora igény, mint az orgánumára – a legfontosabb kivételt a Cannon című tévésorozat jelentette, amelyben ő játszotta a hatalmas étvágyú és kifinomult ízlésű exrendőr magándetektívet, Frank Cannont. A szériát (első ízben) 1971 és 1976 között sugározta a CBS csatorna, és 122 epizódja ugyanakkora országos népszerűséget hozott Conradnak, mint Peter Falknak Columbo hadnagy. A kiváló színész 1958-ban rendezte első tévés produkcióját, 1965-ben pedig három bűnügyi dráma dirigálásával bízta meg a Warner Brothers filmcég. E lélektani krimik közül az Oscar-díjra jelölt Lawrence B. Marcus (A kaszkadőr) forgatókönyve alapján készült Elmebaj (Brainstorm) bizonyult a legsikeresebbnek: noha a debütálása idején vegyes kritikákat kapott, ma már a műfaj rajongói és az ítészek is a klasszikusok közé sorolják.
William Conrad, „Amerika hangja” és az Elmebaj rendezője
Jeffrey Hunter Jim Grayamként a figuráját elmegyógyintézetbe juttató pisztolylövés előtti pillanatban
Őrült Jim a pszichológusát, Elizabeth Larstadtot (Viveca Lindfors) próbálja rávenni arra, hogy mihamarabb gyógyultnak nyilvánítsa őt
Az Elmebaj egy velejéig nihilista-egzisztencialista krimi, amely nem nélkülöz némi iróniát. Conrad Jeffrey Hunter személyében olyan főszereplőt kapott, aki akár csalódást is okozhatott volna neki és a nézőknek, ugyanis korábban szinte mindig felszínes amerikai szépfiúkat alakított, bár az is kétségtelen, hogy Jézusként igencsak megállta a helyét Nicholas Ray Királyok királya című 1961-es bibliai opuszában. A Marilyn Monroe által szuperszexinek titulált Hunter az ütődöttséget színlelő Jim Grayam szerepében élete legjobb és legnehezebb alakítását nyújtotta, ezért is szomorú, hogy a karrierje pont Conrad filmjét követően indult hanyatlásnak. Az Elmebaj mozikba kerülése után a színész fokozatosan kiment a divatból, és ma már elsősorban arról híres, hogy bár ő játszotta a Star Trek sci-fi sagát útjára indító tévéfilm főszerepét, a kultikussá váló sorozatban már William Shatner (Amikor Kirk kapitány örömlányokhoz járt + William Shatner: Star Trek és rock) volt az Enterprise űrhajó parancsnoka. Hunter mellett az Elmebaj többi főszereplője is a szakma krémjéhez tartozott: Lorrie Bensont a Golden Globe-díjra jelölt Anne Francis (Tiltott bolygó), a basáskodó Cort Bensont Dana Andrews (Valakit megöltek), dr. Larstadtot pedig az Emmy-díjas Viveca Lindfors (Don Juan kalandjai) formálta meg (Lindfors utolsó – negyedik − férje egyébként a magyar származású színműíró, George Tabori volt). Aki szereti a fatalista és baljós hangulatú film noir-okat, annak William Conrad művét sem szabad kihagynia.
Az Elmebaj diliházi ápoltjait sem akárkik alakítják: Strother Martin (A vad banda) a magát normálisnak tartó, folyton mosolygó, ám veszélyes Mr. Clyde-ként brillírozik…
… John Mitchum – az Amerikai Filmintézet által a 100 valaha élt legnagyobb amerikai színész közé választott Robert Mitchum (Charlie angyala és Hitler autója) öccse – egy álló nap csak gitározó mániás depresszióst játszik…
… Richard Kiel – a Holdkelte és A kém, aki szeretett engem című James Bond-filmek Vasfogúja – pedig egy hamar eljáró kezű hibbant óriást formál meg
Ráadás:
William Conrad 1965-ös bűnügyi trilógiájának darabja a Meghűl a vér az ereimben (My Blood Runs Cold) is, amelyben a férfi főszerepet Troy Donahue (Amikor James Bond törpéjét letartóztatták) kapta, a nőit pedig a fenti képen látható Joey Heatherton, aki előszeretettel mutatta meg magát pőrén is
