Egy nyári vasárnapon három lelkiismeretlen kanadai bankrabló – a maffiózó fellépésű Dinelli, az elmebeteg Leroy és a leginkább körzeti orvosnak kinéző Ackerman – az Ontario provinciabéli Bolton közelében száguld a kocsijával. Leroy-ék kifosztottak egy pénzintézetet, valamint lelőttek két járókelőt, a rend őrei pedig már a nyomukban vannak. A bűnözők úgy vélik, ideje másik autót keresni maguknak, ezért lepuffantanak egy épp kereket cserélő fiatal párocskát, Timmyt és Jennifert, és az ő járművükkel menekülnek tovább. Miután a rádióból tudomásukra jut, hogy a rendőrség lezárta az összes környékbeli utat, Leroy-ék úgy döntenek, hogy meghúzzák magukat egy boltoni tanyán, és ott várják meg, amíg a rendőrség figyelme lanyhulni kezd, a lakókat pedig lemészárolják.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A kiszemelt tanya a hithű katolikus Adam Smithé, aki unokájával, a pasija által nemrég ejtett Lucyvel és együgyű, ám nagydarab mindenesével, Luke-kal éldegél itt. A bankrablók nem tudják, hogy a rendőrök megtalálták a meggyilkolt fiatalok holttesteit, és az egyikük már órákkal korábban közölte a vasárnapi mise után Adammel, hogy bárhol számítani lehet az elkövetők felbukkanására Boltonban. Adam nem szól Lucynek Timmyék haláláról (noha ők voltak a lány legjobb barátai); inkább békésen hazaautózik az unokájával, és megebédelnek. Adam megsejti Leroy-ék érkezését, amikor észreveszi, hogy valaki elvágta a tanya telefonvezetékét, de még ekkor sem mond semmit Lucynek, csak szépen odakészíti az előszobába a fegyvereit, majd miután a bankrablók bekopognak, az egyiket előrántva lepuffantja az elbizakodott Dinellit, Leroy-t és Ackermant pedig foglyul ejti. Lucy azt hiszi, Adam rögtön értesíteni szeretné a rendőrséget, de csalódnia kell az öregben: Adamnek esze ágában sincs bárkinek átadni a gonosztevőket, ő maga akar ugyanis elégtételt venni Timmy és Jennifer haláláért, méghozzá úgy, hogy halálra kínozza a tetteseket. A hippi lelkületű Lucy egyre hisztérikusabb állapotba kerül, amikor nyilvánvalóvá válik számára, hogy kegyetlenség terén nincs különbség az életére törő bűnözők és az őt védelmező nagyapja között...
Három bankrabló menekül...
... és útközben senkit sem kímélnek
Egy csinos kis tanyán azonban olyasvalaki várja őket, akit nem érdemes felbosszantani
„Használhatnánk a telefonját, farmer úr?”
„Ennél jobb dumád nem akad, fiacskám? Ti tettétek tönkre a vezetéket...”
„Aki nem akar a lyukas hátú digó sorsára jutni, azt mostantól azt teszi, amit mondok.”
A 70-es évek elején két formabontó alapmű is gyökeres változásokat idézett elő az úgynevezett bosszúfilmek műfajában. 1972-ben a John Boorman-féle Gyilkos túrában egy nagyvárosi baráti társaság tagjai vadvízi evezésre indulnak az Appalache-hegységbéli Cahulawassee folyón, és hamarosan rá kell jönniük, hogy a mosdatlan, fogatlan, csúnya és retardált helybéliek puszta kedvtelésből kicsinálnák őket. 1974-ben debütált a Charles Bronson nevével fémjelzett Bosszúvágy, amelyben a morózus bajszos sztár egy békés építészt alakít, aki önbíráskodó igazságosztóvá lép elő, miután a lányát megerőszakolja, a feleségét pedig megöli egy csapat huligán. A John Trent (Halálos álom + Keresd a nőt!) által dirigált kanadai érdekeltségű és szintén 1974-es Vidéki vasárnap (Sunday In The Country) az előbb említett két film egyértelmű hatását mutatja, de korántsem utánzatról van szó. Míg a Gyilkos túrában a pozitívnak szánt hősök kerülnek életveszélybe az Isten háta mögött, a Vidéki vasárnapban a megvetendő bankrablók. A Bosszúvágyban Charles Bronson olyan figurát formál meg, akivel – törvénytelen tettei ellenére – szinte minden családos ember gond nélkül tud azonosulni, miután elképzelte, ő vajon mit tenne a helyében; a Vidéki vasárnap Adam Smithje azonban ugyanakkora pszichopata, mint a fogságába eső gonosztevők, és könnyedén ki tudjuk nézni belőle, hogy már évek óta azért imádkozott, hogy egyszer lehetősége adódjon önjelölt bíróként és hóhérként funkcionálni.
„A pofádra van írva, fiacskám, hogy lapáttal kellene beléd verni némi jómodort.”
„Mikor hívod végre a rendőröket, nagyapa?”
„Majd akkor, amikor már mindhárom mukinak hullazsák kell. Jut eszembe: még mindig nem értem, anyád miért lépett le tőlem kamaszkorában. Remélem, te nem tervezel hasonlót.”
„Hogy tetszik a disznószarban üldögélés, pajtikáim?”
„Na, melyikőtök stukkerével lőjelek tökön titeket?”
Adam Smith szerepét a régi szép idők egyik legjobb karakterszínésze, az Oscar-díjas Ernest Borgnine (Vad banda + Szuperzsaru + Marty) kapta, aki több mint hat évtizedes pályafutása során rengeteg alkalommal bizonyította, hogy még a legrosszabb filmet is remekké tudja varázsolni arra az időre, amíg ő látható benne (a Vidéki vasárnap szerencsére jó film). A Lucyt játszó Hollis McLaren (Atlantic City) érzékletesen keltette életre a katolikus (és mint kiderül: álszent) szigorral nevelt, ám ennek ellenére liberális életfelfogást valló és nagyvárosi közegbe vágyó unokát, aki fokozatosan döbben rá, hogy bár oltalmat egyedül a nagyapjától remélhet a megveszekedett bűnözőkkel szemben, az öregre is ráférne némi humanizáló terápia. Leroy-t, a zseniálisan idegesítően vihogó őrült bankrablót Marilyn Monroe színitanodai csoporttársa, Michael J. Pollard (Bonnie és Clyde) alakította, akiről az a hír járta, hogy a magánéletben ugyanolyan zakkant, mint a filmvásznon. Érdemes megemlíteni, hogy a mellékszereplők között két kelet-európai emigránst is találunk: Ackermant, az ősz hajú bűnözőt Cec Linder játszotta, aki a nácik elől menekült Lengyelországból Kanadába, Adam Smith csökkent értelmű, ám bivalyerős mindenesét pedig Vladimír Valenta, aki Csehszlovákia egyik nagy színészreménysége volt; ő látható például állomásfőnökként Jiří Menzel filmklasszikusában, a Szigorúan ellenőrzött vonatokban. Valenta – aki rendszerellenessége miatt korábban majdnem hét évet töltött börtönben − a prágai tavasz eltiprása után szökött át Kanadába, ahol azonban csupán kisebb szerepeket osztottak rá. Aki egy olyan régimódi bosszúfilmet szeretne látni, amely képes gondolkodóba ejteni a nézőjét, az a Vidéki vasárnapot keresse.
„Ne legyél szívtelen kislány, Lucy... Ha elengedsz minket, megígérjük, hogy meg sem állunk az első rendőrőrsig, ahol aztán feladjuk magunkat.”
„Bárki jó útra térhet, mondja a lelkem mélyén egy hippi hang... Mindjárt elvágom a köteleiket, bankrabló urak!”
„Most legyen nagy a szád, farmerkém! Tedd le a puskát, különben golyót röpítek az unokád fejébe!”
„Csak nem képzeled, hogy töltött fegyvert hagyok a közeledben, te szarcsimbók? Egyetlen golyód sincs, Luke viszont mindjárt kezelésbe vesz.”
Ráadás:
„Siess, babám...”
„A ketyegőm már nem a régi, de egy rövid menet még menni fog...” Ernest Borgnine kupivendégként a Karácsony a bordélyban című 1976-os olasz drámában
