1865-ben járunk... Steve Harris kapitány – akinek 120 évvel később az Iron Maiden lett volna a kedvenc zenekara − egy konföderációs egység parancsnokaként poroszkál szakadt egyenruhájú és szutykos katonáival Indiana államban. Harris legényei olyannyira kifogytak az élelemből, hogy már kénytelenek az alóluk kidöglő lovakat enni, ráadásul parancsnokuk elhallgat előlük egy apró, ám elég fontos tényt: a polgárháború már több hónapja véget ért. A tisztnek nyomós oka van emberei megtévesztésére: útonállót akar faragni belőlük, ugyanis hírét vette, hogy egy Knoxville-be tartó 300 ezer dolláros unionista pénzszállítmány pont azon a kisvároson, Taswellen halad majd át, ahová Harrisék nemsokára beesnek megpihenni.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Amint megérkeznek Taswellbe, Harris és katonái a film játékidejének legalább egytizedét elhentergik a helyi bordély kéjhölgyeivel. Ezt követően a kapitány lepuffantja a kupi tulajdonosát, mielőtt az elfecsegné a katonáknak, hogy Észak és Dél már nem áll hadban egymással, a kimerült lányokat pedig bezáratja egy emeleti szobába. Másnap befut a pénzesládát rejtő unionista postakocsi, Harrisék pedig három ember kivételével mindenkit lemészárolnak, aki vele együtt érkezik: egyedül Nelson hadnagyot és menyasszonyát, Faith-t, valamint az utóbbi fekete komornáját, Nancyt hagyják életben. Harriséket azonban kellemetlen meglepetés éri: a láda nem 300 ezer, hanem csupán 2500 dollárt rejt. Nelson hiába mondja, hogy azért ilyen alacsony az összeg, mert korábban mindig a harcoló unionisták zsoldját szállították, mostanra viszont már nem kell több százezer dollárt fuvarozniuk, ugyanis vége a háborúnak: Harris hazugnak nevezi a hadnagyot, a parancsnokukat bálványozó emberei pedig természetesen neki hisznek, nem az ellenségnek. Miután Nelson kínzás hatására sem hajlandó elárulni, hová rejtette a többi pénzt – mivel az nem létezik −, Harris, hogy vallomásra bírja, először Nancyt erőszakoltatja meg az embereivel, majd magáévá teszi Faith-t. Nancynek az éj leple alatt sikerül ledöfnie az őrzésével megbízott katonát és kereket oldania. Nagy szerencséjére pont egy csupa felszabadított rabszolga által lakott porfészekbe vezet az útja, ahol ráveszi a szintén útonállással foglalkozó feketéket, hogy szabadítsák ki szeretett munkaadóját és annak vőlegényét...
Hullanak a konföderációsok
Harris emberei mosdatlanul esnek Taswell kéjhölgyeinek
Az Arizonában született Lee Frost (1935 – 2007) a totális autodidakták táborának oszlopos tagja volt: a legkülönfélébb exploitation filmek forgatásán és utómunkálatai során tanult meg rendezni, operatőrködni és vágni. Frost gyorsan dolgozott, és igen termékenynek bizonyult, ráadásul nem válogatott a felkérések között: pszichopata biztonsági őrről szóló furcsa pornót épp úgy dirigált, mint fejátültetés által okozott kalamajkáról mesélő szatírát az Oscar-díjas Ray Milland (A békabirodalom visszavág + A Playboy-modell és a szemtanú + A kebelcsoda és a klónozás csodája) főszereplésével vagy száguldó vietnámi veteránokat tartalmazó motoros akciófilmet William Smith (Aki simán legyőzte Schwarzeneggert + Szexi pincérnők életveszélyben) részvételével. Frost úr 1969-ben a western műfajával is megpróbálkozott a maga „szennycézár” módján: ennek végterméke a Dögevők (The Scavengers), amelyről nyugodtan kijelenthető, hogy ha híres színészekkel, sokkal nagyobb költségvetéssel és sokkal kevesebb meztelenséggel valamelyik olasz spagettiwestern-specialista – mondjuk Sergio Leone vagy Sergio Corbucci – szabadítja a világra, akkor nem egy mára szinte elfeledett furcsa és perverz filmecske lenne, hanem a műfaj egyik nagy klasszikusa.
Steve Harris kapitány (John Bliss) kezelésbe veszi Nelson hadnagyot (Warren James)...
... akit aztán a menyasszonya, Faith (Maria Lease) próbál talpra állítani
Az elállatiasodott katonák csúnyán elbánnak Nancyvel (Roda Spain)...
... aki aztán magához édesgeti, majd egy hajtűvel a másvilágra küldi az őrét
A Dögevőkben egyrészt annyira csúnyák és koszosak a konföderációs katonák, hogy hozzájuk képest Leone Csúfja egy drága parfümtől illatozó piperkőc, másrészt kizárólag az áldozati szerepkörbe kerülteket – Nelsont, Faith-t és Nancyt – ábrázolja rokonszenvesnek; Harris emberei és az ellenük felsorakozó fekete felszabadítottak egyaránt kíméletlen ösztönlények. A film két jelenete különösen emlékezetes. Az egyikben a Faith-t szexre kényszerítő Harris az aktus után elmeséli bántalmazottjának, hogy azért gyűlöli megveszekedetten a feketéket, mert a háború kitörése előtt friss rabszolga-szállítmányt vásárolt Afrikából, az „áru” azonban kannibál törzsből származott, és amikor épp nem figyelt oda, a szerzeményei felfalták a családját. A másikban Nancy azt mondja a felszabadított rabszolgáknak – akik a szabadságuk elnyerése óta fehér utazókat fosztanak ki és ölnek meg −, hogy ha már a munkadóit nincs kedvük kiszabadítani, legalább az ő megerőszakolása miatt álljanak bosszút. A Nancy mellett ülő, a hátán rettenetes hegeket viselő egykori rabszolganő ekkor kijelenti, hogy a jól tartott komornának fogalma sincs arról, mi fán terem az igazi rabszolgasors: Nancy beszélgetőpartnere szinte örült, amikor „csak” megerőszakolták, nem pedig félholtra korbácsolták. A rabszolgák végül pusztán passzióból indulnak el Harrisék ellen: egyszerűen szeretnének még több fehért kicsinálni. A Dögevők a western zsáner talán legmocskosabb vadhajtása, a műfaj mindenevőinek azonban nem hiányozhat a gyűjteményéből. Egyik nagy rajongója Quentin Tarantino, aki néhányszor műsorra tűzte a birtokában lévő Los Angeles-i moziban, a New Beverlyben.
Harris kapitány először magának akarja Faith-t...
... de aztán kiszolgáltatja az embereinek
Dögevők a dögevő ellen: a film egyik kulcsjelenetében a lelőtt lova alá szorult Harris kapitánynak korgó gyomrú keselyűkkel kell megküzdenie
Ráadás:
Uschi Digard (Uschi Digard és egy bankrabló a vámpírlakban + Russ Meyer: Akinek Hemingway fizette az első menetet) otthon időzik... A 60-as és 70-es évek legendás aktmodell színésznője örömlányként csodálható meg a Dögevőkben
