Louisianában kezdődik a történetünk, méghozzá 1928-ban... A kétes hírű Monroe családnak esze ágában sincs kiköltözni a házából, noha az már nem az ő tulajdonuk, hanem a Shreveporti Banké, amely felé eladósodtak. Amikor a helyi seriff és a kilakoltatók felszólítják Monroe-ékat az ingatlan elhagyására, tűzharc alakul ki, amelyben Monroe-ék odavesznek... vagy mégsem... 1942-ben Jake Rudd, a ravaszdi rókáéra emlékeztető mosolyú ingatlanügynök új lakókat üdvözöl a Monroe família egykori otthonában. Ben és Ruth Watkins a lehető legrokonszenvesebb ifjú házaspár; megunták a nagyvárosi nyüzsgést és békés vidéki életre szeretnék cserélni.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Ruth óriási lelkesedéssel veti magát a ház csinosítgatásába, Ben pedig azonnal munkába áll a II. világháborús helyzet miatt emberhiánnyal küzdő shreveport-i gyárban, ahol igencsak örülnek a gépészmérnöki szakértelmének. Az idill azonban nem tart sokáig, ugyanis Ruth egyik nap titokzatos levélre bukkan a postaládájukban: a névtelen feladója csak annyit közöl, hogy Watkinséknak rögvest el kellene költözniük. Ruth hamarosan két nyugtalanító beszámolót is végighallgat a házuk vérfagyasztó múltjával kapcsolatban: Roy Lee, az angolt egészen elképesztő tájszólással beszélő ószeres egy olyan házaspárról mesél neki, amelynek a tagjait a ház pajtájában ölte meg valaki 1934-ben; a tolószékes szomszéd öreg hölgy, Olie Gibson pedig egy olyan feleségről, akit 1939-ben elevenen égetett el egy szadista gyilkos a ház mellett, miután a férjét (a gyilkos mesterkedése révén) halálos áramütés érte. Ruth ezt követően rosszallását fejezi ki az arrogáns Ruddnak egy kerti partin, amiért annak volt képe nem elmondani neki és Bennek, hogy micsoda elátkozott vityillót sózott rájuk. Miután Ruthnak épp csak sikerül meglépnie egy rémisztő overallos alak elől, aki Ben távollétében ráront a házban, Ben megtanítja lőni a feleségét, ha már ennyire életveszélyes környékre költöztek... Hogy mennyire életveszélyesre, azt nemsokára mindketten megtudják, ugyanis valakik mielőbb és lehetőleg hullazsákban szeretnék őket kilakoltatni. Vajon miért, és mi köze mindehhez Monroe-éknak?
„Hogy tetszik az új kéglink, drágám?”
„Imádom! Na és a környék! A direktorunknak kivételes érzéke van a helyszínválasztáshoz.”
„Lakott itten egy házaspár maguk előtt 1934-ben...”
„Az asszonyka kiment a pajtába a férje után...”
„Valami kerge szerzet meg mindkettőjük arcát megpatkolta.”
„Lehet, hogy mégsem olyan békés ez a közösség, ahogy hittük, édesem?”
Charles B. Pierce, a színgazdag képi világú indiánpárti westernfilmjeiről (Szürke Sas, a nők bálványa + Prériölyv, a nőrabló indián) ismert amerikai rendező a szívének legkedvesebb államokban, Arkansas-ban, Texasban és Louisianában forgatta a műveit – az 1979-es A kilakoltatók (The Evictors) az előbb említett helyszínek közül kettőt is tartalmaz (Texast és Louisianát). A 70-es években több népszerű, baljóslatú és/vagy kísértetjárta házról szóló horrorfilm is készült, Pierce pedig ezek divatját lovagolta meg a maga rusztikus módján. A lenyűgöző korabeli tájnak, a 20. század első felét hitelesen megidéző jelmezeknek, a színészi alakításoknak és a magabiztos direktori munkának köszönhetően A kilakoltatók erős, a lélek mélyére hatoló atmoszférával rendelkezik, Ruth gyilkos előli menekülési jelenetében pedig egy pillanatra John Carpenter legendás Halloweenjének szelleme sejlik fel.
„Elfelejtett szólni, hogy az előző lakók erőszakos halált haltak, Mr. Rudd...”
„Semmi jelentősége, kislány, aprócska balesetekről van csak szó... Mondtam már, hogy jól áll az arcocskájának, ha dühös?”
„Szóval van másik is a ’34-es eseten kívül, Mrs. Gibson???”
„Van ám, kedves Ruth! Például Monroe-ék halomra lövése 1928-ban...”
„1939-ben pedig visszatért az arcpatkoló...”
„... és rázós dolgokat művelt a háziakkal.”
Ben Watkins szerepét a Retrokult-kedvenc Michael Parks (Charlie Angyala az oligarcha ellen + Leslie Nielsen az agymosó szekta ellen + Villamosszéktől a vizespólós szépségversenyig) kapta, aki általában a női szíveket meglágyító, halk szavú, ám kemény macsót formált meg, ezúttal viszont – mivel Donald Sutherlandhez hasonlóan jelentős „kaméleon” is volt – játszi könnyedséggel bújt egy egyszerű és dolgos, ám nem éppen alfahím férj bőrébe. Jake Ruddot, az ellenszenves ingatlanügynököt a kitűnő Vic Morrow (Halemberek a szépségkirálynő ellen) keltette életre, akit ezúttal is öröm látni, akárcsak a tolószékes szomszédasszonyt alakító, Golden Globe-díjas Sue Ane Langdont (Díva a nappaliban, hulla a pincében). Ám a filmet nem Parks, Morrow vagy Langdon „viszi a hátán”, hanem a Ruth Watkinst alakító Jessica Harper, aki egyforma természetességgel képes kedves, ijedt vagy akár határozott és bátor lenni. Harper neve nem ismeretlen a kultfilmek rajongói előtt, elvégre három világhírű klasszikusban is ő volt a női főszereplő: Brian De Palma (az egyik legjobb barátja) a rockbiznisz visszásságait taglaló zenés horrorkomédia, A Paradicsom fantomja, Dario Argento a balettintézeti rémségeket tálaló Sóhajok, Jim Sharman pedig a Rocky Horror Picture Show folytatásának szánt őrült musical, a Gumiszoba kapcsán szavazott neki bizalmat. A csodaszépnek nem mondható, viszont roppant szuggesztív mimikára képes színésznő irigylésre méltó intenzitással prezentálja a figuráját e Pierce-produkcióban, amely egyrészt hátborzongató horror-thriller, másrészt annak krónikája, hogy a ’40-es évek egyre emancipáltabbá váló asszonyainak nem csupán a harctéren küzdő férjeik távollétében kellett helytállniuk, hanem akkor is, ha a gyárban robotoló hitvesük egyszerűen nem ért rá megvédeni őket.
„Egyre nyugtalanabb vagyok itthon egyedül.”
„Bárcsak ne túlórázna Ben hajnalig.”
„Költözni nem vagyok hajlandó, inkább tanulj önvédelmet, drágám.”
„Bárki betévedhet hozzánk esténként, amikor távol vagyok, neked pedig felkészülten kell fogadnod.”
Ráadás:
Jessica Harper és Richard Dreyfuss az Inzertek (Inserts) című 1975-ös fekete komédiában
