Elena di Campireali, a 16. századi ifjú nemes hölgy szíve Giulióért, a bugyinedvesítő pillantású rosszfiúért (értsd: közönséges banditáért) dobog, befolyásos mamája azonban nem helyesli leánya választását, ezért aztán az első adandó alkalommal lepasszolja méhe gyümölcsét a Castro községben álló zárda apácáinak. Giulio megpróbálja kiszabadítani kedvesét, ám akció közben életét veszti − legalábbis Elenának ezt mondják. Az immár Krisztus jegyesének számító szőke ciklon ezt követően szélsebesen tör felfelé a ranglétrán, és nemsokára a Fidel-mentes Castro apátnőjeként látjuk viszont. Francesco Cittadi, a Machiavelli elveit valló püspök jól ismeri Elena múltját, és bár úgy sejti, sosem lesz képes magába bolondítani kiszemeltjét, a szoknyája alá azért mindenesetre szeretne bekukkantani némi zsarolás révén.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Cittadi első párosodási kísérlete kudarccal végződik; Elena sikeresen veri vissza a püspök támadását egy hosszú és vastag gyertyával− azaz fallikus szimbólummal készteti meghátrálásra a fallosza által vezérelt férfit −, aki bosszúból megkorbácsoltatja és önsanyargatásra kényszeríti őt. Miután rájön, hogy közvetítőre lesz szüksége a harcias apátnő legyűréséhez, Cittadi Margherita nővér segítségét kéri a főnökasszony behálózásához, de a püspök sajnos nem tudja, hogy Margherita titokban szerelmes belé, épp ezért Elenát folyamatosan a legkülönfélébb hamis vádakkal illeti Farnese bíborosnak tett jelentéseiben. Közben fura mutatványos érkezik Castróba, aki a szórakozni vágyó tömeg színe előtt kígyókat − már megint ezek a fránya fallikus szimbólumok − dobál a tűzbe, amitől aztán az apácák kivetkőznek önmagukból. Rossz vége lesz ennek, elvégre kosztümös drámával van dolgunk...
Elena, Castro kívánatos apátnője (Barbara Bouchet)
„Ne ellenkezz, romlott asszony!”
A 70-es években – a brit Ken Russell Ördögök című remekművétől ihletetten − számos olasz filmrendező döntött úgy, hogy borsot tör a Vatikán fejeseinek orra alá, és olyan úgynevezett nunsploitation opuszokat forgatott, amelyekben a katolikus egyházzal kapcsolatban maró gúnnyal megfogalmazott kritika nem kevés szexuális elhajlással párosult, amelyet pedig apácaszerkóba bújtatott, topmodell külsejű színésznők prezentáltak. Az Itáliában fogant nunsploitation (rettenetes szabad fordításban: „apácakihasználós”) filmek skálája igen széles: szégyentelen és pusztán sokkolónak szánt pornográf történetek épp úgy akadnak köztük, mint komolyabb hangvételű, de attól még a meztelenség vagy a mocskos intrikák bemutatása terén cseppet sem visszafogott alkotások. Az utóbbiak táborát erősíti Gianfranco Mingozzi remeklése, a Flavia, a muzulmán apáca (a Rimbaud szeretőjeként is emlékezetes Florinda Bolkan lenyűgöző alakításával), valamint a Castro apátnője, amelyet a Retrokult-kedvenc Armando Crispino (Ne szexelj az etruszk sírban!) dirigált Stendhal azonos című 1839-es kisregénye alapján, természetesen jelentősen átértelmezve és „megbecstelenítve” azt.
Elena elszenvedi a hiúságában sértett püspök büntetését. A Castro apátnőjét nem más fényképezte, mint hazánk fia, Pogány Gábor, akinek olyan klasszikusok fűződnek a nevéhez, mint Gina Lollobrigida leghíresebb vígjátéka, a Jó estét, Mrs. Campbell! és a Pink Floyd 1972-es pompeji koncertfilmje
Crispino filmjének a nyomasztó és fatalizmussal terhelt atmoszféra megteremtése mellett az is erőssége, hogy kiválóan érzékelteti, miképp zajlott az élet a 16. századi Itáliában: a gazdagok a vár- és kolostorfalakon belül igyekezték egymást elgáncsolni vagy hátba döfni (szó szerint és átvitt értelemben egyaránt), miközben odakint egyre aggasztóbb mértékben nőtt a koldusok száma. Cittadi püspökként Pier Paolo Capponi (A kilencfarkú macska) mesterien formálja meg az álszent és öntelt hatalmaskodót, aki megvetéssel tekint mindenkire, aki kétkezi munkával keresi a kenyerét, és arra is, akinek már kenyérre sem telik. Giuliót, a snájdig haramiát Antonio Cantafora (Isten megbocsát, Klaus Kinski soha) alakítja, az Elena ellen áskálódó Margherita nővért pedig minden idők egyik legjobb és legszebb olasz színésznője, az Evelyn Stewart álnéven ügyködő Ida Galli (Deborah édes teste).
Rosszban sántikáló egyházi személyek: Margherita nővér (Ida Galli) és Cittadi püspök (Pier Paolo Capponi)
„Egy szót se halljak többé arról, hogy nem fekszel le velem, Elena!”
Az apátnő látszólag megadja magát az őt ostromló püspöknek...
Elena szerepével a 70-es évtized egyik legjelentősebb európai szexszimbólumának, a német származású Barbara Bouchet-nak nyílt lehetősége jutalomjátékra: a Quentin Tarantino favoritjai közé tartozó díva valószínűleg érezte, hogy az elsősorban külső adottságaira építő rendezők nem fogják megkínálni további hasonlóan fajsúlyos szerepekkel az elkövetkezendő években, úgyhogy apait-anyait beleadott, és meg is lett az eredménye. Signora Bouchet bájait az érdeklődők Silvio Amadio egyik pikáns krimijében (Halál és élvhajhászat Velencében) is megcsodálhatják, a direktor fia, Stefano pedig ezt nyilatkozta a művésznőről:
Manapság intimitáskoordinátorok futkosnak fel és alá a filmforgatásokon afelett őrködve, hogy minden a lehető legszűziesebb mederben folyjon, a színésznők meg (állításuk szerint) idegösszeomlást kapnak, ha a szexjelenet elkészítéséhez mindenképp szükséges embermennyiségnél akár csupán egyetlen személlyel több tartózkodik a közelükben a felvétel rögzítésekor. Barbara nem olyan lány volt, mint a maiak: nemhogy senkit sem küldött ki a hálószoba-díszletből az ágyjelenet előtt, hanem az összes elérhető férfit berendelte maga mellé, mert élvezte, hogy jól néz ki és azt is, hogy nézik. Ráadásul akkor sem bújt be a takaró alá, amikor az operatőr már befejezte a munkát; inkább rágyújtott egy cigire, és a körülötte izzadó és lihegő kanfalkára kacsintott: „Ismeritek a szabályt, fiúkák: mindent a szemnek, semmit a kéznek.”
