Dag és Dennis nem csupán édestestvérek, de ugyanazon kisvárosi motoros banda tagjai is; Dag ráadásul nő létére sokkal vagányabb „arc” Dennisnél. Épp a szokásos hétvégi buli zajlik Dagék garázsában – ahol a mosdatlan és nem túl bizalomgerjesztő fizimiskájú haverjaik vadászkéssel porciózzák a kokaint –, amikor valaki becsönget hozzájuk. Dennis megy ajtót nyitni, majd azonnal golyót is kap a fejébe. Dag szinte eszét veszti a bánattól, néhány nappal később pedig bosszút esküszik. Miután Dennis mindenkiről mindent tudó barátja, a Prédikátor becenevű életművész közli vele, ki a tettes és hová menekülhetett, Dag két hűséges „fegyverhordozójával”, Jonsie-val és Bernie-vel motorra pattan, és elindul leszámolni a gazemberrel, aki megfosztotta bálványozott bátyjától...
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Az Iowában született Barbara Peeters (Halemberek a szépségkirálynő ellen) sminkesből és produkciós asszisztensből küzdötte fel magát a rendezői székig egy olyan korszakban, amikor a szakmát Amerikában és Európában is szinte teljes mértékben a férfiak uralták. Noha igyekezett némi feminista hatást csepegtetni a műveibe, Peeters asszony nem köldökbámuló értelmiségieknek szóló művészfilmek révén akarta közvetíteni „a csajok is vannak olyan kemények, mint a fickók, sőt akár keményebbek is lehetnek náluk” tartalmú üzenetét, hanem az autósmozik sörvedelő és a hátsó ülésen kettyintő közönségét megcélzó exploitation filmeken keresztül. Peeters 1970-ben, egy izraeli üzletember pénzéből forgatott leszbikus szexdrámával (A holnap sötét oldala) kezdte direktori karrierjét, majd egy évvel később az Eltemetek egy angyalt (Bury Me An Angel) következett, amelyet nem más finanszírozott és forgalmazott, mint a legendás B-vonalas producer, Roger Corman (A film, amelyben Chuck Norris 1 percig karatézik + Carla, a meztelen bosszúálló). Barbara Peeters alkotása eredetileg A vadászat (The Hunt) címet viselte, de Corman parancsára végül olyat kapott, amely azt sugallja, hogy a likvidálandó gyilkos Hells Angels-tag, noha valójában nem az.
Bódulnak a fiatalok...
... ám az egyikük sosem tér magához, miután ajtót nyitott
„Dennisnek ezért a motorért kellett meghalnia. Bárcsak ne lopta volna el nekem a születésnapomra!”
„Megértem, hogy a tulajdonosa cserébe lepuffantotta szegénykémet, de én is le fogom őt.”
„Utánam, fiúk!”
„Na, ki is mutat a legveszedelmesebben hármunk közül?”
Peeters faék egyszerűségű motoros bosszúmeséje határozottan kilóg az 1966 és 1971 között futószalagon előállított hasonszőrű filmek közül. Míg a férfiak által dirigált motoros opuszokban erőszakos antihős legények gyilkolták egymást és/vagy a törvény őreit, valamint rendre megerőszakolták az útjukba akadó nőket, az Eltemetek egy angyalt hősnője az összes filmbéli férfinél „tökösebb”: a harcostársai hozzá képest mimózák, a gyilkos egy vinnyogó seggfej, a kötelező kocsmai verekedés résztvevői pedig csak addig ugrálhatnak, amíg Dag fejbe nem kólintja őket egy biliárddákóval. A régi motoros exploitation filmek közül ráadásul ez az egy pendít meg komolyabb érzelmi húrokat: Dag többször is visszaemlékezik idillinek tűnő gyerekkorára, amikor már kiskölyökként is tolvaj bátyja a tenyerén hordozta, és igyekezett minél impozánsabb ajándékokat lopni neki. A rendezőnő – a manapság dívóval ellentétben nem tolakodó és fárasztóan didaktikus – feminista álláspontja leginkább abban a hosszú jelenetben érhető tetten, amikor Dagék a gyilkost hajszolva betörnek egy elhagyatottnak vélt Isten háta mögötti vegyesboltba, ahol egy indián módra öltöző titokzatos fehér asszonyt találnak, aki boszorkánynak és jósnak mondja magát. A boszorkány arra figyelmezteti Daget, hogy a mordállyal hadonászva a toxikus férfiasság iskolapéldáját nyújtja nő létére... majd, a megbékélés előmozdítása végett, felszolgál a hívatlan vendégeinek egy kis fűvel megbolondított sütit.
„Végre lemoshatom magamról az út porát!”
„Nem, nem kérek hozzá segítséget! Mars vissza a partra!”
„Maszkulin düh uralja az elmédet, Dag. Nem lesz ennek jó vége!”
„Dühösnek látszom? Kibaszott nyugodt vagyok, bassza meg!”
„A diri bácsihoz tetszik menni a puskával? Ne tessék takarékoskodni a golyóval!”
„Csak elbeszélgetünk vele, gyerekek. Sipirc haza!”
„Na, te pondró, regéld csak el, hol tartózkodik most az a motoros görény, akit nemrég vettél fel a sulidba gondnoknak!”
Dag szerepét egy karizmatikus exmodell, Dixie Peabody kapta, akinek igen jól áll a motoros amazoni mivolt, ám sajnos mindössze három filmes felbukkanást követően szakított a színészettel – érdemes megemlíteni, hogy az Eltemetek egy angyalt-béli bátyját az igazi bátyja alakította, akit a valóságban is Dennisnek hívnak. A film főleg ismeretlenekből álló színészgárdájából egyedül a Dag alkalmi szerelmét, Kent megformáló Dan Haggerty vitte valamire Hollywoodban. Haggerty testépítőként kezdte a pályafutását, és ebbéli minőségében a 60-as évek elején több kisebb filmszerep is jutott neki, például Elvis Presley Lányboldogság című zenés komédiájában pózolt. Idővel keresett állatidomárrá lépett elő, és a Walt Disney Pictures számára többek közt medvéket, farkasokat, fehér tigriseket, sasokat és rozsomákokat trenírozott. A szakállas óriás híre hamar elterjedt a szakmában, és 1974-ben a Sunn Classic Pictures fejesei úgy döntöttek, hogy megkaphatja első mozifilmes főszerepét: A Grizzly Adams élete és mindennapjaiban (The Life And Times Of Grizzly Adams) Haggerty a címszereplő jóságos erdei emberként, háziasított grizzlyje asszisztálásával segít megoldani a rengetegben bolyongó idegenek problémáit. A 125 ezer dollárból forgatott mű 65 millió dollár bevételt hozott, és az USA kedvencévé tette nagydarab főhősét, aki 1977 és 1978 között a filmével azonos című tévésorozatban is eljátszhatta máig nagy népszerűségnek örvendő figuráját. Haggerty az USA egyik legkedveltebb ifjúsági filmes sztárja lett, és még az sem tépázta meg a renoméját, amikor 90 napot kellett a hűvösön töltenie, miután kokaint próbált eladni egy civil ruhás rendőrnek. Végezetül néhány szó az Eltemetek egy angyalt muzsikájáról: egy denveri rockzenekar, az East-West Pipeline dalai szólnak Dag bosszúhadjárata alatt, például a Let It Be című nyers és szikár szerzeményük, amely a legkevésbé sem rokonítható a Beatles közismert slágerével. Aki kíváncsi az egyetlen olyan filmre a 70-es évekből, amelynek egy motoron száguldozó és állig felfegyverzett nő a főszereplője, az csakis Barbara Peeters klasszikusát választhatja.
„Tudok figuratívan is festeni, de az igazi művészet nem az... Vajon miért nem kellenek ingyen sem a képeim a galériáknak?”
„Nekem tetszenek a festményeid, Ken...”
„Örömmel hallom, Dag!”
„Ünnepeljük meg vízszintesen!”
„Legalább alsót hadd váltsak a kivégzésem előtt! Nem akarok a piszkomban fetrengve meghalni!”
„Szó sem lehet róla, te féreg!”
Ráadás:
Az East-West Pipeline egyik betétdala a film kezdő képsorai alatt
