Lou Cherney, a Los Angeles-i kemény zsaru rutinmelónak vélt rajtaütést hajt végre egy parkban a társával, Sal Calabresével. Lou azonban pórul jár a nehézfiúkkal vívott tűzharcban: térden lövik, és ezzel befellegzik a rendőrségi karrierjének. Innentől kezdve álló nap csak otthon gubbaszt, rendszeresen a pohár fenekére néz, második feleségére, Leahra, viszont alig. Hogy kirángassa mély depressziójából, Sal azt javasolja Lounak, hogy csapjon fel bicegő megánhekusnak, és nyomozza ki, hová tűnt egy Ed Rhodes nevű üzletember lánya, Karen, akinek a felkutatására egyszerűen nincs kapacitása a leterhelt L. A.-i rendőröknek, akik épp csak töredékét képesek megoldani az évi 40 ezer hasonló ügynek. Lou eleinte nem lelkesedik Sal ötletéért, és szívesebben sajnálná magát tovább a négy fal között, ám végül mégis hajlandó találkozni Rhodes úrral.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Mint kiderül, Karen tíz hónapja tűnt el, a nyoma így aztán alaposan kihűlt. Lout azonban nem olyan fából faragták, hogy efféle akadály visszatántorítsa: egyrészt a munka visszaadja az életkedvét, másrészt úgy gondolja, a sors által megszívatott apáknak segíteniük kell egymást – Lou ugyanis nem csupán térden lőtt szomorkás macsó, de olyan is, akinek egy szellemi fogyatékos gyereket szült az első felesége az immár 10 éves Joey személyében. Sal közben egy gyilkosság kapcsán helyszínel: az áldozat a szőke topmodell, Erica Dunn, akit valaki halálra késelt egy elhagyatott raktárépületben. Erica személyes holmijai közt Sal egy olyan fotóra bukkan, amelyen az áldozat Karen Rhodesszal látható, úgyhogy rögtön továbbítja azt Lounak.
„Nem akarod végre túltenni magad a sérüléseden, drágám?”
„Várj még pár évet, Leah, addigra talán vidámra iszom magam.”
„Van egy rossz hírem, Erica...”
„Nicole már nem kíván több megbízást adni neked.”
„Erica? Szép volt, meghalt... Mást nemigen mondhatok róla.”
„Ennél azért többet kellene kiizzadnia magából, St. James kisasszony.”
„Túl sokat faggatózik, Lou, úgyhogy kénytelen vagyok befogni a száját.”
A sántikáló magánkopó igen hamar rájön, hogy Erica egy menő modellügynökségnek dolgozott, amelynek a gyönyörű Nicole St. James a tulajdonosa. Nicole kedvesen fogadja a morózus Lout, és hamiskás bájmosollyal közli vele, hogy sajnos fogalma sincs, miért ölhették meg Ericát. Lou még nem tudja, hogy Ericát Dorian, Nicole rocksztár külsejű testőre tette el láb alól, aki levegőt sem vesz imádott úrnője engedélye nélkül, az elhalálozott szőkeség helyét pedig a biszexuális Nicole ágyában pont Karen vette át. Nicole nem más, mint a sátán démona, aki örökifjú gonosztevőként immár 500 éve keseríti meg a halandók életét, és okkult szertartásaihoz csinos nőket gyűjt áldozati bárány szerepkörbe. Amint Nicole úgy érzi, Lou túlságosan veszélyezteti a földi pályafutását, nem csupán elcsábítja a nyomozót, de szegény Joey fejébe is beférkőzik, ezért aztán a kölyök szeme néha ördögien megvillan, és ilyenkor mindenféle parajelenség történik, amelyek persze kellemetlen perceket okoznak Lounak. Vajon ki bizonyul erősebb akaratúnak a másiknál? A bottal járó zsaru vagy a sátán szexi hercegnője, aki emberbőr nélkül leginkább egy mocsárlényre hasonlít?
„Akkor tehát én leszek a Vogue címlapján legközelebb, Nicole?”
„Természetesen, Karen...”
„... már amennyiben hajlandó vagy meggyőzni arról, hogy te vagy erre a legmegfelelőbb modell.”
„Semmi közöd ahhoz, kik fordulnak meg az ágyamban, Dorian. Ha tovább kíváncsiskodsz, egyenként letöröm és megeszem minden ujjadat.”
„A fiamnak mostanában a szeme sem áll jól, és elváltozott hangon beszél. Mit tegyünk, médium asszony?”
„Fogalmam sincs, nekem ugyanis annyi...”
„A kedves lurkója máris arra késztetett, hogy gyorsabban essek ki az ablakon bármelyik orosz bankárnál.”
A wisconsini város, Kenosha két teljesen eltérő ízlésű legendás direktort adott a világnak: Orson Wellest (A méret a lényeg + Orson Welles és az olasz erotika királynője) és a 2023. március 8-án, 100 éves korában elhunyt zsánerfilmes fenomént, Bert I. Gordont (Az apa, aki felrobbantotta a feministákat). Gordon elsősorban korai, irreálisan nagyra nőtt állatokat (pl. autó vagy akár elefánt méretű hangyákat és patkányokat) felvonultató habkönnyű horrorfilmjeivel alapozta meg a hírnevét, utolsó előtti munkája, az 1989-es A sátán hercegnője (Satan’s Princess) azonban nem más, mint egy vérbeli és vérbő erotikus thriller a természetfeletti fajtából. Lou Cherney szerepét Quentin Tarantino Jackie Brownjának sztárja, Robert Forster (Kaszkadőrök: Vakmerő férfiak bombanőkkel + A kebelcsoda és a klónozás csodája) kapta, a parázna démonasszonyét pedig a népszerű francia fotómodell, Lydie Denier (Nincs kiút + Éjféli csapda), aki ekkoriban még pont azzal a fajta akcentussal törte kerékbe az angol nyelvet, amelyet az amerikai férfiak ellenállhatatlanul szexinek tartanak egy európai nő esetében. A sátán hercegnőjét sosem fogják nehezen emészthető elemzések tárgyává tenni a művészfilmekre hangolt kritikusok, szennyes lelkű retromániákusoknak viszont éjszakai kikapcsolódáshoz tökéletes lehet.
„Régóta vártalak, Lou...”
„Tudtad, hogy a 17. században egy pap a jövőbe látott, és megfestett minket együtt?”
„Hidegen hagynak a művészettörténeti információid, Nicole... Démon vagy, én meg démontalanítani jöttem.”
„Rendben, drágám... Lássuk, mire vész velem, ha nincs rajtam smink!”
Ráadás:
Mit vetítettek a Los Angeles-i pornómozik A sátán hercegnője forgatásának idején? A film egyik utcai jelenetéből ezt is megtudjuk: Sam Weston (A magánkopó és a kéjsóvár díva + Kate, a férfifaló tanárnő) Portrait Of An Affair című klasszikusát
