Catherine egy texasi olajbáró, Robert West felesége, aki unalmas jólétben tengeti mindennapjait – egészen addig, míg Robertünk el nem halálozik autóbalesetben. Ezt követően a 200 millió dolláros vagyont öröklő Catherine-t megrohamozzák a magánéleti szennyes kiteregetését remélő firkászok, úgyhogy az egyelőre nem túl víg özvegyet Robert ügyvédje, Brian Sanders átmenekíti Rómába, ahol Catherine egy kényelmes villában várhatja meg, amíg a média új slágertémát talál magának helyette. A szép szőkeség eleinte a személyzet cseszegetésével tölti az idejét, ám az élete jókora fordulatot vesz, amikor megismerkedik a vonzó és ravasz Peter Donovannel, egy bostoni turistával, akinek az autója „véletlenül” pont Catherine ideiglenes lakhelye közelében robban le.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Catherine elutazik Londonba találkozni Robert élemedett korú rokonaival, akik cseppet sem örülnek, hogy az olajmágnás szinte minden ingóságát a fiatal feleségére hagyta. Miután visszatér a római villába, Catherine egyik éjszaka arra utaló jeleket vél felfedezni, hogy betörés történt, a házvezetőnője, Teresa, viszont arról győzködi, hogy kevesebbet kellene innia – pláne antidepresszánsokra −, és akkor nem hallucinálna marhaságokat. Catherine képtelen elviselni a magányt, ezért megkéri Petert, hogy költözzön hozzá egy hétre: a férfi érkezése után nem sokkal betoppan Eve, akit Peter a húgaként mutat be, ám miután Catherine rajtakapja őket szeretkezés közben, a páros bevallja, hogy csak mostohatestvérek, és mindketten igencsak vonzódnak a vendéglátójukhoz. Catherine – aki egy vacsora alkalmával közli Briannel, hogy a mája már felettébb ócska a temérdek piától – Peter és Eve segítségével fejest ugrik az önpusztító hedonizmusba: a villa egyik pillanatról a másikra alkohol- és drogmámoros édeshármasozások színterévé válik. Catherine-t azonban idővel balsejtelmek kezdik kínozni. Vajon miért akarják a szeretői folyton tudatmódosult állapotban tartani? Netán az életére törnek? És ha igen, mi okból teszik?
„Egy ilyen kégliért érdemes megözvegyülni.”
„Repesek az örömtől, Brian!”
„Megértelek, Catherine... Kérsz egy kis J & B whiskyt? Minden olasz krimiben ezt isszák...”
„Nem kertelek: bukom a frissen megözvegyült bombázókra.”
„Felesleges körök lefutása helyett rögtön essünk egymásnak a zuhany alatt.”
„Őszinte leszek: bánatosak vagyunk, amiért Robert olyasvalakire hagyta a pénzét, aki csak azért ment hozzá.”
„Abszolút nem izgat, hány könnyet ejtenek, amiért nem maguké lett a férjem vagyona.”
„Rokonlátogatás után mindig jól jön egy kis J & B idegnyugtatónak.”
„Hadd mutassak be neked valakit, Catherine: ez itt Eve, a húgom.”
„Peter sokat mesélt nekem Önről... például azt, hogy piszok jó tetszik lenni az ágyban.”
„Szószátyár fiú ez a Peter.”
Umberto Lenzi (Villamosszéktől a vizespólós szépségversenyig + Bombanők, halálfejesek és egy dühös pávián), a szexi giallók nagymestere 1968-ban dolgozott együtt első ízben múzsájával, Carroll Baker (Deborah édes teste) amerikai színésznővel, akivel aztán még három alapművet forgatott (a második ismertetőjét itt találjátok: A szomszéd nője mindig vonzóbb). Az Itáliában 1969. február 7-én Orgazmusként (Orgasmo) bemutatott erotikus thrillert az USA-ban természetesen csak jóval visszafogottabb címmel lehetett forgalmazni, úgyhogy a tengerentúlon Paranoiaként vonult be a köztudatba, ami később némi kavarodáshoz vezetett, ugyanis Lenzi és Baker harmadik közös munkájának pont Paranoia lett az olasz címe, amelyet megtartottak az amerikai mozik, ezért aztán sokan a direktornak két filmjét is Paranoiaként emlegetik a mai napig. A Paranoiává tett Orgazmus egyike az első olyan importfilmeknek, amelyek az USA-ban X besorolást kaptak, azaz szigorúan csak felnőttek tekinthették meg őket, úgyhogy a nép tódult a késő esti vetítésekre, mert kíváncsi volt arra, mivel érdemelték ki Lenziék a polgárpukkasztóknak járó kategóriát – elárulom: néhány fedetlen cicivel és a női biszexualitás távolról sem pornográf ábrázolásával, valamint azzal, a vérfertőzés lehetőségének felvetésével.
„Valójában csak mostohatestvérek vagyunk Eve-vel, úgyhogy nincs abban semmi rossz, ha hármasban folytatjuk, Catherine...”
Az Orgazmus olasz és amerikai piacra szánt verziói a befejezést és a szexjeleneteket illetően is eltéréseket mutatnak, bár mindkettő tartalmaz meztelenséget
„Egyre nyugtalanabb vagyok, mióta két emberrel osztom meg az ágyamat, Teresa. Remélem, egész évben nem fogyunk ki a J & B-ből.”
„Káprázik a szemem... Kellett nekem betépnem!”
Carroll Bakert sztárrá tette olasz földön az Orgazmusa − hogy frappánsan fejezzem ki magam −, méghozzá megérdemelten, ugyanis kiválóan alakította a kétségek közt őrlődő alkoholista hősnőt, és azt sem árt megemlíteni, hogy Raul Ranieri (Ház a park szélén) mennyire hatásosan sminkelte őt: az igéző szépség egyre sápadtabb és kiéltebb arccal néz szembe a veszélyekkel, ahogy telik a játékidő. A szőke díva partnerei (azaz romlásba taszítói) szintén elsőrangúan teljesítettek: Petert a Carroll Bakerrel egy napon (május 28.) és diplomatacsaládba született, svéd és ír származású Lou Castel (A Cassandra-átjáró) formálta meg. Castelnek az olasz rendezők és a producerek egyaránt nagy jövőt jósoltak, ő azonban keresztülhúzta a számításaikat, amikor hithű kommunistaként olyannyira összemelegedett egy terrorszervezetnek minősülő maoista csoporttal, hogy a hatóságok végül nemkívánatos személynek minősítették és kiutasították Olaszországból. Castel végül Franciaországban telepedett le, és miután egy ideig a maoisták pénzéből élt, visszatért a színészethez: elsősorban karakterszerepekben tűnt fel művész- és exploitation filmekben, valamint előszeretettel vállalt olyan felkéréseket, amelyek révén szélsőbalos figurákat alakíthatott. Eve-et a francia Colette Descombes játszotta, akinek nyilvánvaló tehetsége ellenére nem jutott különösebben fényes filmes pályafutás: 1976-ban a Robinson Crusoe erotikus kalandjaiban (The Erotic Adventures Of Robinson Crusoe) a sokadik amazont alakította azok közül, akiknek a szigetére odasodródik a híres hajótörött. A dörzsölt és kétszínű ügyvédet, Mr. Sanderst Tino Carraro keltette életre, aki a magyar nézők számára a Kiváló holttestek című, Lino Ventura (A verekedős pap, a zsaru és a gengszter) nevével fémjelzett bűnügyi klasszikus rendőrfőnökeként lehet ismerős. Akik egy igazán fülledt, veretesen nyári hangulatú olasz krimire áhítoznak, amely mellesleg kellően szexi és rendkívül impozáns, „mindenki megkapja, amit megérdemel” stílusú befejezéssel rendelkezik, azok nem fognak csalódni az Orgazmusban.
„Igyál még egy kancsó J & B-t a kedvemért, drágám.”
„Catherine mája hamarosan feladja az egyenlőtlen küzdelmet...”
„Azt csak hiszitek, rosszban sántikálók!”
„Nem mondhatja senki, hogy nem ragad rám némi kultúra két orgazmus között.”
Ráadás:
Az Orgazmus érzéki muzsikáját Piero Umiliani (Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő + A legszexibb terepjárós lány + Őrülten szexi éjszakák Amanda Learrel) komponálta
Colette Descombes kitárulkozik
