1984-et írunk: Los Angelesben tombol a hedonizmus, és még nyomokban sem találunk a „bűn” városában polkorrektséget… Az Ocean View Főiskola tanárnője, Diane Stevens épp irodalomórát tart, és azt ecseteli, hogy Shakespeare Macbethjének kulcsfigurája a címszereplő felesége, akinek kapzsisága nem ismer határt, és a férjét arra is képes rávenni, hogy az előrejutás végett megölje szeretett királyát. A lúzer kinézetű Jay Richard ábrándos tekintettel issza a szemtelenül vonzó Diane minden szavát, majd az óra végeztével elképesztő ajánlatot kap tőle: ugyan jöjjön már el valamelyik nap Stevens asszony jachtjára (az irodalomtanárok a világ ezen pontján efféle hasznos „kütyükre” költik a megtakarításaikat), és fényesítse ki a hajó fakorlátjai. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk: a fényesítést a mellben is erős tanerő csupán előjátéknak szánta − a polírozás a fedélzeten kezdődik, de igen hamar a hálókabinban folytatódik.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A nem túl meggyőzően tiltakozó és vézna diáknak esélye sincs a vágyait egy nőstény tigris gyengédségével kinyilvánító sportos vendéglátójával szemben. A kölcsönös megelégedéssel záruló aktus után Diane elviszi Jayt a benzinkúthoz, ahol a fiú a zsebpénzéért gürizik tanítás után, és közli vele, hogy majd kérni fog tőle egy szívességet… Mint kiderül, a szívesség abból áll, hogy meg kell ijeszteni Diane szintén tanár férjének kacsalábon forgó házban élő anyját és nagyanyját: ha ugyanis kellő mértékben megkergülnek ettől, könnyedén öregek otthonába lehet dugni őket, mesés vagyonuk pedig Diane és kegyetlenséget sugárzó arcú hitvese, Michael ölébe hull. Hát van olyan szerelmes diák, aki ne tenné meg ezt az apróságot imádott tanárnője és annak férje kedvéért? Persze, hogy nincs! Jay bukósisakban érkezik a villába nyugdíjas-rémisztés céljából, ám végül ő kap majdnem szívrohamot, Michael mamája ugyanis shotgunnal zavarja el az illetéktelen betolakodókat. Jay tehát fejvesztve menekül, ám közben rejtélyes ismeretlen érkezik a Stevens-kúriába, akinek már cseppet sem okoz gondot elbánni a két idős emberrel… olyannyira nem, hogy végül holtan hevernek a padlón. Vajon ki lehet a tettes? Michael? Diane? A kertész? Netán olyasvalaki, akire egyetlen néző sem gondolna? Szövődhet-e igaz szerelem a bajban a 20 éves nebuló és nála úgy 15 évvel idősebb tanárnője között? Vagy Diane Stevens nem más, mint a Los Angeles-i Lady Macbeth? A mamit és a nagyit lelőtték, de én inkább nem lövöm le a poént…
„Diákmunkát keresel, Jay? Gyere el hozzám, én majd megdolgoztatlak.”
„Hetek óta erről álmodom, tanárnő!”
Az 1980-as évek elején kétféle zsánerfilmmel lehetett a legtöbb fiatalt becsalogatni az amerikai mozikba: a csábítás és gyakran a szüzesség elvesztésének témakörét körbejáró, ifjakról szóló szexkomédiával, valamint slasher horrorfilmmel, amelyben egy titokzatos álarcos/csuklyás alak koncolja fel a jobb sorsra érdemes középiskolásokat/egyetemistákat. Az utóbbira a Sean S. Cunningham rendező-producer által kifundált Péntek 13. széria a legjobb példa, az előbbire pedig az 1981-es Magánórák, amelyben Sylvia Kristel (azaz Emmanuelle) játszotta minden korabeli kamasz fiú álmainak netovábbját: az érzékien érett házvezetőnőt, aki férfit csinál belőlük. A Magánórákban a végzet 29 éves holland asszonya egy Eric Brown nevezetű 16 éves színészt kapott partnerül, akit ezek után milliók tartottak a világ legszerencsésebb flótásának. Többek között egy bizonyos Howard Avedis is, aki történetesen az élelmesebb filmrendezők közé tartozott.
Sybil Danning (Diane Stevens): A jó oldalon álló bombanő vagy számító végzet asszonya?
Az iraki származású (eredeti neve Hikmet Labib Avedis) exploitation direktor 1983-ban a slasher-mániát lovagolta meg, és a Mortuary című halottasházas kulthorror kapcsán alaposan megtömte a pénztárcáját. 1984-ben elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Magánórák farvizén evezve is megüsse a főnyereményt, ezért leszerződtette az immár 19 éves, de továbbra is 16-nak látszó Brownt, valamint – főszakácsi hasonlattal élve – minden olyan hozzávalót beledobált a következő filmje, a They’re Playing With Fire kondérjába, amelytől kasszasikert remélhetett: vadítóan dögös hősnő, pikáns szituációk, Agatha Christie-féle „tettesfelkutatás”, pszichothrillerbe való eltitkolt elmebeteg rokon, slasher vérfürdő, és a feszültséget oldó abszurd vagy egyenesen vicces jelenetek.
„Nyugodtan gyere be, Jay, nem foglak megerőszakolni.”
„Nem is feltételeznék Önről ilyesmit, Mrs. Stevens…”
„Öreg hiba, mert hazudtam!”
A világ legszexibb, két dolgozatjavítás között luxusjachton barnuló irodalomtanárnőjének szerepét az osztrák származású Sybil Danning kapta, aki eleinte egy fogorvos mellett dolgozott dentálhigiénikusként, de olyannyira untatták az izgalommentes hétköznapok, hogy végül felcsapott fotómodellnek. Ennek köszönhetően a német erotikus vígjátékok gyártóinak is megakadt rajta a szeme − sőt: megakadt, kigúvadt, végül pedig kipottyant az üregéből… −, és sorra kapta a kisebb-nagyobb szerepeket az olyan beszédes című alkotásokban, mint például a Siegfried hosszú és villámgyors kardja című 1971-es „mítosztorzító” klasszikus. Eme kultopusznak vajmi kevés köze van Wagner Nibelung-ciklusához, viszont jóval kevesebb férfi bóbiskolhatott el a megtekintése közben, mint ahányan az operában szoktak nejük oldalán.
Sybil Danning épp ezerrel modellkedik
1978-ban Sybilünk már Ausztriát és Németországot sem érezte elég izgalmasnak, ezért Hollywoodba tette át a székhelyét, ahol honfitársával, Arnold Schwarzeneggerrel ellentétben igen gyorsan levetkőzte otthonról hozott akcentusát, és úgy használta az angolt, mintha az anyanyelve lenne. Az akcentus levetkőzését megannyi emlékezetes B-filmben való felbukkanás és néhány igazi vetkőzés követte: Miss Danning játszott horrorban (Üvöltés 2.: A nővéred egy vérfarkas, 1985), női börtönös alapművekben (az 1983-as Chained Heat és az 1986-os Reform School Girls), valamint sci-fiben (Battle Beyond The Stars, 1980) is – ez utóbbiban nem szabadul meg a ruháitól, viszont az általa alakított csillagharcos amazonon olyannyira feszül a melltartó, hogy az embernek az az érzése támad, hogy Sybil keblei előbb-utóbb utat törnek maguknak, és rögtön a 18 éven felüliek galaxisába tolják át a teljes űrflottát. Hősnőnket fajsúlyosabb és kevésbé a testi adottágaira építő sikerfilmekben is foglalkoztatták: A kobra napjában (1980) és A szalamandrában (1981) Franco Nero társaságában komolykodott, és szerepelt a negyedik Airport-filmben is, amelyben Alain Delon próbálja pilótaként menteni a menthetőt.
A tűzzel játszó duó, avagy a kapcsolat, amelyre Bruce Springsteen is áldását adná, ha a posztere beszélni tudna
A They’re Playing With Fire annak ellenére Sybil Danning egyik kedvenc filmje a sajátjai közül, hogy a forgatáson számos nehézség adódott, valamint pont e mozgóképes remeklés miatt szakított az addigi imázsával. A tanárnőjének ellenállni képtelen diákot alakító Eric Brown ugyanis a valóságban nagyon is ellen tudott állni a színésznő bájainak, sőt folyamatosan húzta a száját, amint szexjelenetre került a sor: hiába tudta pontosan, hogy erotikus thrillerre szerződött le, végig azt hangoztatta, hogy elege van a nyálcsorgató ifjonc figurájából, és inkább Oscart hozó feladatokra vágyik. A színésznő így emlékezett vissza „jégkirály” partnerére egy 1992-es interjúban:
Ericnek nem fűlött a foga a szexjelenetekhez, és ezzel még enyhén fogalmaztam. Szó szerint olyan volt inkább számára ezek elkészítése, mintha a fogát húznák. Szerencsére nem tette tönkre a filmet az ódzkodása, mert egy roppant szégyellős fiút játszott, de azért lehetett volna egy kicsit lelkesebb, elvégre mindent elkövettem, hogy létrejöjjön köztünk az a bizonyos kémia… Például kitaláltam, hogy legyen egy olyan jelenetünk, amelyben Eric pont olyan kérlelhetetlenül tesz magáévá hátulról, mint Michael Douglas Jeanne Tripplehornt az Elemi ösztönben. A rendező vevő volt az ötletre, Eric viszont csak szörnyülködött, és amikor felvettem a megfelelő pozíciót, hangosan sopánkodni kezdett: „Úristen! Mit csinálok? Mégis mit keresek én ebben a filmben?” Egyszóval nem viselkedett egészséges férfi módjára, a jelenetből meg nem lett semmi.
Aki mindent megtett és aki nem akarta Michael Douglas módjára diktálni az iramot: Sybil Danning és a „jégkirály” Eric Brown
Sybil Danninget annyira lelombozta, hogy a bájai hatástalannak bizonyultak Eric Brown esetében, hogy elhatározta: többé nem vállal vetkőzős filmeket, és inkább afféle női Clint Eastwoodként definiálja újra magát. Korábban is szeretett edzeni, a They’re Playing With Fire premierje után azonban még jobban kigyúrta magát (hangsúlyoznám: a nőiességét sosem vesztette el emiatt), és innentől kezdve elsősorban B-kategóriás akciófilmeket készített, amelyekben hatalmas mordályokkal irtotta a rosszfiúkat. Megszületett hát Dirty Harry mintájára Piszkos Sybil, de a magánéletben rendkívül barátságos és közvetlen művésznő nem sokáig élvezhette az akcióhősnő szerepkörét: 1990-ben ragaszkodott ahhoz (immár sokadszorra), hogy ő maga kivitelezhessen egy kaszkadőrmutatványt, amely közben sajnos gerincsérülést szenvedett, és bár nem bénult le, a filmszínészettel – pár kisebb szereptől és néhány cameótól eltekintve −kénytelen volt felhagyni.
Fegyvere van, veszélyes! Az újradefiniált Sybil Danning
Andrew Prine (Michael Stevens), akinek álomfeleség mellett is piálhatnékja támad az ágyban
Az osztrák bombázó mellett a They’re Playing With Fire szereplőgárdájában még egy kultfilmes körökben közismert alakot találunk: Andrew Prine-t (A földönkívüliek éjszakai rabszolgái), aki Michaelt, a felmenői megbolondítását szorgalmazó tanárt kelti életre. A sokoldalú és karizmatikus színész generációja egyik nagy reménységeként indult, ám egy bűnügy keresztülhúzta a hollywoodi A-kategóriával kapcsolatos számításait. Prine ugyanis nem csupán a cikkem témáját képező 1984-es filmben vált gyilkosság gyanúsítottjává, hanem a való életben is. Karyn Kupcinet színésznőt 1963. november 30-án holtan találták a saját lakásában: noha fojtogatásra utaló nyomokat fedeztek fel a holttestén, végül mégis öngyilkosságnak könyvelték el a halálát, ám előtte évtizedeken keresztül folyt a nyomozás az ügyben. Prine-t és két színészkollégáját többször is kihallgatták, ugyanis a feltörekvő ifjú művész Kupcinet kedvese volt, és a hölgy halálának estéjén barátaival több órát töltött Karynnal annak lakásában. Mivel Prine és Karyn Kupcinet viszonya nem sokkal a színésznő halála előtt igencsak megromlott, Prine éveken át első számú gyanúsított volt (a két már említett kollégájával egyetemben), Kupcinet szülei viszont kezdettől fogva hittek az ártatlanságában. A színésznő rejtélyes halála köré mára különös összeesküvés-elmélet szövődött: Karyn Kupcinet apja maffiakapcsolatokkal rendelkezett, és egyes információk szerint a színésznő 20 perccel a John F. Kennedy elleni merénylet előtt tárcsázta a dallasi rendőrséget, és névtelenül arra kérte őket, hogy ne engedjék kocsikázni aznap az elnököt. Az elmélet hívei – köztük a teóriáról könyvet író oknyomozó zsurnaliszta, Penn Jones Jr. – úgy vélik, a Kennedy likvidálása mögött álló maffia végzett Kupcinettel, aki „túl sokat tudott”, aztán megpróbálták Prine-ékra terelni a gyanút.
Féltékeny férj és töltött fegyver: mindig rossz kombináció
Noha sosem vádolták meg a gyilkosság elkövetésével, Andrew Prine a szerelme halála után kegyvesztetté vált az Álomgyárban, és ezután elsősorban a tévécsatornák és a színházak foglalkoztatták. Játékfilmes főszerepeket csak exploitation filmekben kaphatott, ezek viszont – az ő kivételes tehetségének köszönhetően − mind klasszikussá váltak a maguk műfajába. A Simon, King Of The Witches (1971) titokzatos nőcsábász mágusa, a Nightmare Circus (1973) ostorcsattogtató és nőket „idomító” őrült mutatványosa, a The Centerfold Girls (1974) modellekkel végző vallási fanatikusa mind kiváló szereplehetőséget biztosítottak Prine számára, aki a They’re Playing With Fire ellenszenves tanáraként is hozza a tőle elvárható magas színvonalat.
Gary Graver megvalósítja Orson Welles elképzeléseit
A 80-as évek B-vonalas szexthrillerei általában nem vonultattak fel briliáns operatőri megoldásokat, a They’re Playing With Fire azonban kilóg a sorból, Gary Graver (Ne szórakozz az autószerelő szupercsajokkal! + Vedd fel az őrverő kesztyűt!) ugyanis úgy fényképezte, mintha egy kis költségvetésű, ám igényes Hitchcock-mű volna, irigylésre méltó fény-árnyék kontrasztokkal. Az autodidakta Graver 1970-ben megszerezte Orson Welles telefonszámát, majd felhívta a mozi titánját, és megkérdezte tőle, hogy nincs-e szüksége egy kezdő, ám nagy munkabírású operatőrre. Welles azt felelte, hogy épp ilyen embert keres, és ezzel megszületett egy barátság, amely az Aranypolgár zseniális szülőatyjának haláláig tartott.
A szó szerint halálra ijesztett tehetős mama
Graver a megismerkedésüket követően éjt nappallá téve Welles különféle (többségükben kudarcba fulladó) projektjein dolgozott, sőt egy idő után a házát is megosztotta a sztárral. A legendás direktor szívesen vette újdonsült barátja invitálását, ugyanis ekkoriban főleg drága szállodákban lakott, és megint feltámadt a vágy benne az iránt, hogy otthonosabb körülmények között éljen. Az Orsonnal való összeköltözés azonban cseppet sem dobta fel Graver feleségét, aki végül illedelmesen, de kidobta a rendezőgurut a házukból, miután egyik este a Mester cigivel a szájában aludt el, és az ágyra hulló csikk miatt majdnem a lángok martalékává vált a vendégszoba.
Ki a fene lehet a símaszkban garázdálkodó gonosztevő?
Mivel a Wellesszel való közösködés nem hajtott jelentős anyagi hasznot (a direktor 1970-re már jócskán túl volt azon a korszakán, amikor Hollywood a lábai előtt hevert), Gary Graver exploitation filmeket is fényképezett, valamint igényes kiállású pornók „mindeneseként” (rendező, operatőr, világosító, vágó, producer) kereste meg a napi betevőt: Robert McCallum álnéven több mint 130 felnőttfilmet szabadított a világra, a retro erotika rajongóinak legnagyobb örömére.
Jay főiskolai csoporttársa mindenbe beleüti az orrát, ezért a télapóvá átlényegülő tettes baseballütővel esik neki
A They’re Playing With Fire zenéjét John Cacavas szerezte, aki mindent Telly Savalasnak köszönhetett: a legismertebb tar színész fedezte fel, és rögtön lehetőséget is adott neki a bizonyításra a Horror Express című 1972-es spanyol rémfilm kapcsán. Cacavas később főleg tévésorozatokhoz komponált muzsikát (például számos Kojak-epizódhoz), de olykor játékfilmes kitérőket is tett, többnyire a B-vonalon. Howard Avedis rendezővel a Mortuary kapcsán dolgozott együtt először, a They’re Playing With Fire-höz pedig egy kiemelkedően jó főcímdalt is kitalált, amelyet az igéző hangú fekete énekesnő, Arnetia Walker adott elő. Bizarr módon Arnetia orgánuma engem egyik kedvenc férfi énekesem, a progresszív rockban utazó St. Louis-i Pavlov’s Dog „szirénahangú” David Surkapmére emlékeztet.
Hol rejtőzhet a gyilkos, aki hullát hozott karácsonyra?
„Na, még egy film, amelyben zuhanyoznom kell. De nem bánom!”
Vajon a szexi tanárnőnek is köze van az ambíció inspirálta gyilkosságokhoz?
A They’re Playing With Fire természetesen nem kapott Oscar-díjakat, ám − ahogy az a minőségi exploitation filmek esetében lenni szokott – sokkal szórakoztatóbb, mint jó néhány agyondicsért „fesztiválkedvenc” alkotás. Szép summával gazdagította Avediséket, a nézőit pedig azzal a jóleső élménnyel gazdagítja, hogy alaposan megcsodálhatják a több szempontból is csúcsformáját nyújtó Sybil Danningot.
A művésznő, aki mániákus „újranézési” rohamokat képes kiváltani rajongóiból
Ráadás 1.
A They’re Playing With Fire előzetese.
Ráadás 2.
Néhány bölcsesség Sybil Danningtől.
Miért ne alakíthatna egy nő is akcióhőst? Ugyanannyi jogunk van hozzá, mint a férfiaknak. Az viszont, hogy így gondolom, még nem tesz feministává, aki csak ellenséget lát a férfiakban és irigykedik rájuk.
Rengeteget edzem az izmaimat és rendszeresen járok lőgyakorlatra, de a nőiességem is fontos számomra. Minden nő azt akarja, hogy a férfiak szexinek tartsák és megbámulják. Aki az ellenkezőjét állítja, az álszent és hazudik.
A rajongóim többsége nálam jóval fiatalabb férfi. Azért szeretnek, mert azt a határozott és tapasztalt nőt jelképezem számukra, akivel ugyanúgy el lehet menni táncolni, mint géppisztollyal bankot rabolni.
Sokan szegezték nekem az évek során a kérdést: Nem érzem-e úgy, hogy kihasználtak a rendezők és a producerek, amikor az úgynevezett exploitation filmjeikben levettették velem a ruháimat? Az efféle hipokritáknak azt üzenem, hogy bármilyen meglepő, léteznek olyan független és erős nők, akik önszántukból mutatják meg a bájaikat, pusztán mert élvezik, hogy van mit megmutatniuk. Azok a nők, akik a leghangosabban helytelenítik, hogy más nők meztelenül szerepelnek a filmekben, súlyos önértékelési zavarral küzdenek, és többnyire nem tesznek eleget azért, hogy magabiztosabbá váljanak.