Massimo Monaldi római egyetemista olykor eljár a burzsoáziát és a kapitalistákat szidalmazó vörös zászlós diáktüntetésekre, de ideje nagy részét dílerkedésre és révülésre fordítja. Hogy kisegíthessék anyagilag az Indiába vágyó meditáció- és drogfüggő barátaikat, Massimo és kedvese, a befolyásos arisztokrata családból származó Cinzia, ellopja Cinzia apjának rengeteg pénzt érő antik tubákos szelencéjét. Massimo a szelencét a város rettegett drogkereskedő maffiózójának, Busceminek adja el: a tárgyért kapott összegből nem csupán a haverok ázsiai kiruccanását lehet megfinanszírozni, hanem bőven marad belőle egy jókora drogmámoros összejövetelre is, amelyet Massimo tehetős barátja, Rudy lakásában tartanak, miközben Rudy családja épp nem leledzik otthon.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
De Stefani rendőrfelügyelő tudja, hogy Cinzia és Massimo követte el a rablást, de nincs bizonyítéka ellenük. Mivel De Stefani alapjában véve rendes fickó, sőt kissé lágy szívű és liberális gondolkodású is (a füvezést nem tartja bűnnek, csak a kemény drogokat és árusaikat gyűlöli), képtelen elég erélyesen fellépni és rávenni Massimót arra, hogy vallomást tegyen a maffiavezér ellen, miután kiderül, hogy a fiatalember szemtanúja volt Buscemi legutóbbi heroinszállítmánya érkezésének. Rudy partiján mindenki kőkeményen kiüti magát különféle tudatmódosítók segítségével, a házigazda pedig hallucinációk sorozatát éli át: először csábító táncot lejtő kígyóemberekről fantáziál, majd arról, hogy saját, igen fiatalos külsejű anyjával szeretkezik – a szexi mamából idővel fallikus szimbólumon csücsülő apáca válik, akit aztán elevenen felfal pár meztelen fickó. Amikor Rudy már azt hiszi magáról, hogy növényemberré alakult át, amelyet hernyók rágcsálnak, nem bírja tovább, és kiugrik a lakása ablakán. Néhány nappal a tragikus eset után Cinziát herointúladagolás következtében szállítják kórházba: életben marad, a családja pedig megvásárolja az őt ellátó főorvos hallgatását. De Stefani azt reméli, hogy Massimo az utolsó pillanatban még átáll a jó oldalra, de erre sajnos egyre kevesebb esély mutatkozik...
„Neked csak a szexen jár az eszed, Massimo?”
„Dehogy, Cinzia! A napi drogadagomra is ugyanolyan gyakran gondolok.”
„Épp megfelelő nap a mai a halálra, drágám, úgyhogy ha szembejön egy fa, ne kerüld ki! Ahogy a Who slágere mondja: „Remélem, még azelőtt elpatkolok, hogy megöregednék.””
„Hogy és mint vagy, Rudy?”
„Nem valami jól, a testfestés sem tereli el a gondolataimat arról, hogy túl rég téptem már be.”
„Ne is mondd! Alaposan be kell hoznunk a lemaradást a holnapi házibulidon!”
„Szívhatóval kezdjük...”
„... és lenyelendővel folytatjuk.”
Lucio Marcaccini (1929. november 26. – 1982. március 16.) olyan legendás művészfilmek készítésében vett részt rendezőasszisztensként, mint a Vittorio De Sica által dirigált Finzi-Continiék kertje, amelyben a botrányairól elhíresült férfi szexszimbólum, Helmut Berger nyújtotta tehetsége legjavát. Marcaccini 1975-ben kapott először lehetőséget egy saját játékfilm megrendezésére, amely sajnos egyben az utolsó direktori munkája is. A 70-es évek közepén egymás után bukkantak fel a mozikban a maffiózók és drogkereskedők életét látványos akciókkal megkeserítő szuperzsarukról szóló olasz filmek, többek közt Franco Nero (Franco Nero, a rettenthetetlen cápavadász + Tisztes honpolgárok), Luc Merenda (A rettegés szállodája), Tomas Milian (Beatrice Cenci) és a Nero-imitátornak kikiáltott Maurizio Merli (Nápoly bűnös utcái) főszereplésével. Látszólag Marcaccini Bedrogozott Róma: A rendőrség nem tud közbeavatkozni (Roma drogata: la polizia non può intervenire) című alkotása is e művek táborába tartozik, de valójában inkább dokumentarista szándékkal előállított fikciós látlelet arról, hová züllött a római ifjúság a kemény drogok bűvöletében. Marcaccini nem titkolja, hogy alapvetően a drogmámorba menekülő, jórészt felső középosztálybeli fiatalokkal rokonszenvez, akiket szüleik érzéketlensége, önzése, értetlensége és vaskalapos konzervativizmusa késztet a keserű valóságból történő életveszélyes kiszakadásra: ezért tette például elnézővé a Marcel Bozzuffi (a híres francia színésznő, Françoise Fabian férje) által játszott De Stefani felügyelőt. A drogtanyákon dívó poszthippi idealizmust szimbolizálja az indiai út ígérete, valamint az Annarita Grapputo által megformált Cinzia „költői” lelkesedése, amelyet akkor tanúsít, amikor szerelme mögé pattan annak motorjára: „Fiatalok vagyunk és szépek, ráadásul épp az előbb szeretkeztünk egy hatalmasat: ennél szebb pillanatot nem is találhatnánk a halálra.”
„Lássuk, mit látok, ha nagyon kiütöm magamat!”
„Totál kikészültem... Veled mi újság, Rudy?”
„Növényemberré változtam, és mindjárt felfalnak a hernyók!”
A Bedrogozott Róma stábja a helyi ellenkultúra prominens alakjainak támogatását élvezte, akik közül néhányan kisebb szerepet is kaptak a filmben: Rossella Or költőnő és Graziella Scotese képzőművész – az utóbbi mellesleg a pszichedelikus drogokról szóló első olasz drámát, az Acid – Delirio dei sensi-t (LSD: Az érzékek delíriuma) jegyző Giuseppe Maria Scotese lánya – Massimo és Cinzia egy-egy betépve tévelygő barátját alakítja. A Rudyt játszó Settimo Segnatelli a pszichedelikus látomásban is megjelenő mamáját Eva Czemerys (Miért ölnek meg egy bírót?) formálta meg, aki a Bedrogozott Róma forgatásakor 35 éves volt, azaz csupán 10 évvel idősebb Segnatellinél. Federico Fellini egyik kedvenc színészének, Leopoldo Triestének (A rózsa neve) egy állatokkal beszélgető és madárrajongó bérgyilkos mellékszerepe jutott, az olasz kultfilmek legendás magyar epizodistája, Felleghy Tamás (Szőke bombázó a Holdon) pedig ezúttal az a főorvos, aki kenőpénz ellenében nem fogja telekürtölni a sajtót azzal, hogy Cinzia túladagolta magát. Massimo Monaldit a rendkívül furcsa, felnőttként is gyermeki arcberendezésű amerikai színész, Bud Cort keltette életre, aki 1971-ben, 23 évesen futott be Hal Ashby kultikus fekete komédiája, a Harold és Maude férfi címszereplőjeként: Ashby műve a maga idejében elég nagy botrányt kavart, ugyanis egy halálvágyó kamasz és egy energikus holokauszttúlélő öreg hölgy meghökkentő románcának krónikája. A Bedrogozott Róma középkategóriás bűnügyi filmnek mondható, Rudy tíz percig tartó kábszeres hallucinációja viszont elsőrangúra sikeredett operatőri és koreográfiai szempontból is: elsősorban emiatt érdekes megtekinteni a művet.
„Rudy halálugrása rádöbbentett, hogy nem ártana visszafogni magunkat... Akár családot is alapíthatnánk ahelyett, hogy tüntetésekre járunk és elszállunk.”
„Jaj, ne akarj már nyárspolgár lenni, Massimo, mert rögtön kiszeretek belőled!”
„A fű ellen semmi kifogásom, de a kemény drogok romlásba döntik a fiataljainkat. Egyetért, főorvos úr?”
„Nagyjából igen, felügyelő úr, de van az a pénz, amiért azt mondom egy túladagolt arisztokratacsemetéről, hogy csak kissé elfáradt a tanulástól.”
Ráadás:
A Bedrogozott Róma zenéjét Albert Verrecchia szerezte, és olyanok működtek közre a felvételeken, mint Ennio Morricone (A macska és a fogadást elvesztő cicababa + Egy ágyban és agyban az ördöggel + Az ügyvéd, a prosti és a bosszúállók) szoprán múzsája, vagyis az igéző hangú Edda Dell’Orso (Szexi és fotogén vagyok!), a Cyan Three és a Baba Yaga együttesek, valamint a főcímdalt éneklő színes bőrű francia popsztár, Jacques Edouard Barbot. Hatásos rockmuzsikát találunk az anyagon, amelynek második tételéhez nem mást sikerült plagizálni, mint a Led Zeppelin Custard Pie-ját.
