Olaszország Abruzzo nevezetű régiójában járunk, 1970-ben… A lenyűgöző tájból előmagasodó kastélyt furcsa és kétes erkölcsű arisztokrata család lakja: egy kesernyésen száraz humorú entellektüel mostohaapa, egy unatkozó és kissé álszent anya, valamint magánakvaló, romantikára hajlamos fiacskájuk, aki bár némi megvetéssel szemléli szülei életvitelét, mégsem határolódik el tőlük őszinte vehemenciával. A család azzal tölti nem túl mozgalmas estéit, hogy silány minőségű fekete-fehér stag filmeket (10-12 perces néma pornók, amelyeket főleg bordélyokban vetítettek kedvcsinálónak az 1900-as évek elejétől körülbelül 1971-ig) néz, a látottakat pedig fennhangon, rosszmájú hivatásos kritizálók módjára minősíti.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A pikáns házimozizást követően a família ellátogat a kastély alatt elterülő faluba, ahol egy vándormutatványosokból álló társulat ad műsort. Az est fénypontja egy olyan nyaktörő performansz, amelynek során három motoros egy hordó alakú építmény belső falán száguldozik körbe-körbe. Amikor a szám végén felhangzik a taps és a fejekről lekerülnek a bukósisakok, a család döbbenten konstatálja, hogy az egyik motoros nem más, mint a szőke lány, akit nem sokkal korábban a stag filmben láttak, csak most épp barna hajat visel. A mostohaapa meginvitálja a lányt a kastélyukba, ahol szembesíteni kívánja pornós múltjával, ám amint ismét felbukkannak a képsorok a vetítővásznon, újabb megdöbbenésen kell átesnie: már egy másik szőke idegen látható a stag filmben, és a többi szereplő fizimiskája is megváltozott. Mint kiderül, barna vendégük csupán parókát visel, és amint előbukkan alóla szőkesége, sorban elcsábítja a kastély lakóit, akik mind kiéletlen fantáziák és egy tragikus színezetű közös titok rabjai. De vajon ki ez a lány? Ha létezik egyáltalán… Mert bizony könnyen lehet, hogy nem más ő, mint a legelevenebb illúzió.
„Mi a ma esti programunk, drágám?”
„Pornót nézünk, aztán irány a vurstli.”
„Jaj, ne! Annyira fárasztó már a pornómániád, papa…”
„Csinos lány! Vajon mi vitte rá, hogy pornóban szerepeljen?”
„Ott a kedvenc színésznőnk a pornóból!”
„Barnán sem fest rosszul…”
„Szóval maguk szerint én vagyok a szöszi az ócska kis filmjükben?”
„Nézzék csak meg alaposabban a lányt!”
Radley Metzger (1929. január 21. – 2017. március 31.), az „intelligens és elegáns” amerikai erotika direktorkirálya New Yorkban született, és már kisgyerekként is a helyi mozikban keresett menedéket, ha ólomként nehezedett a lelkére a hétköznapi élet sivársága. A City College-ban szerzett dráma szakos diplomát, majd a koreai háború idején hazája légierejének fotós egységében teljesített szolgálatot. Metzger az 1950-es évek elején helyezkedett el a filmszakmában vágóként, és a külföldi művészfilmeket importáló Janus Films alkalmazásában olyan rendezők munkáihoz állított össze mozielőzeteseket, mint Michelangelo Antonioni, Ingmar Bergman, Federico Fellini, Jean-Luc Godard és François Truffaut. 1959-ben ő vágta a Gangster Story című noir krimit, amelynek a nálunk is méltán népszerű Walter Matthau volt a főszereplője. Metzger filmrendezői debütálására 1961-ben került sor a Dark Odyssey című fekete-fehér dráma révén, amely egy görög bevándorló New York-i viszontagságairól szól. Az olasz neorealizmus hatását tükröző mese kiváltotta a kritikusok elismerését, a nézőket azonban hidegen hagyta. Metzger ekkor úgy döntött, hogy innentől fogva kizárólag olyan filmeket csinál, amelyek nem csupán a művészi ambícióit elégítik ki, de anyagi hasznot is remélhet tőlük. Ahogy egy 2014-es interjújában fogalmazott:
Két lehetőség állt előttem, ha gyorsan pénzt akartam keresni a szenvedélyemmel, azaz a filmkészítéssel: horror vagy erotikus műfajú munkákat készítek. A horror sosem állt hozzám közel, az erotika viszont nagyon is, tehát egyértelmű volt, melyik irányba indulok el. Az 1950-es években voltam fiatal, amelyet a kiváló komikus, Richard Pryor igen találóan a nagy punciszárazság korszakának nevezett. Az amerikaiak elfojtásoktól és frigiditástól terhelten élték a mindennapjaikat, és szó szerint ki voltak éhezve arra, hogy valaki végre felszabadítsa az érzékeiket.
„Tetszés szerint vagyok barna…”
„… vagy szőke.” A különleges „miniszemek” sokaságával rendelkező tükröt a rendező kedvenc New York-i klubjából, a Maxwell’s Plumból hozta át Olaszországba
„Így szorongatom meg a tökeidet, ha egy ujjal is hozzányúlsz a vendégünkhöz…”
„Mindig is a keresetlen modorodat szerettem benned leginkább, drágám…”
Metzger így foglalta össze alkotói hitvallását:
Az amerikai filmekben, amelyeket kamaszkoromban láttam, jelen volt ugyan az erotika, viszont inkább utalásszerűen, mint konkrétan, ráadásul mindig bűnhődnie kellett annak, aki erotikus vágyakat érzett vagy azok tárgya lett. Az aktív szexuális életet élő nő sosem kapta meg a férfi főhőst; azt a nőt, aki áruba bocsátotta a testét, rendre sorscsapások érték; a „rossz kislány” elbukott, míg a „jó kislány” győzedelmeskedett, és a sort még hosszasan folytathatnám. Semmiképp sem akartam ilyen képmutató és álszent filmeket forgatni, épp az ellenkezője volt a célom: bemutatni, hogy létezik egy szabadabb életstílus és egy olyan miliő, ahol a szexuális fantáziák keltése vagy kiélése nem eredményez büntetést. Nem szextragédiákat kívántam készíteni, hanem olyan filmeket, amelyek könnyedséget sugároznak és megmutatják, hogy a szex örömteli, vidám tevékenység.
„Mit szólna ahhoz, ha a tájcsodálás után a könyvtáram felé vennénk az irányt?”
„Olyasmire vágyom, amiről nem elég olvasni: csinálni az igazi…”
„Hogy miért bujasággal, fallosszal és pöccsel van teleírva a padlóm? Mert egy buja pöcs vagyok, azért!”
„Könyörgöm Önnek: Művelődjünk együtt legalább egy kicsit!”
„Igen, pont erre gondoltam…”
„Figyelmeztetem, hogy szívbeteg vagyok, ez az aktus lehet a végső…”
„Ismét férfinak érzem magam! Hálás köszönet…”
„Az utóbbi időben ez volt a jelszavam,…”
„… de most felváltotta egy másik!”
A direktor második és harmadik filmje (az 1965-ös The Dirty Girls és az 1966-os The Alley Cats) még az erotikus útkeresés jegyében születtek, negyedik munkája, az 1967-es Carmen, Baby azonban vízválasztónak bizonyult: nem csupán azért, mert a rendező a „nagyok” ligájába lépett vele, hanem azért is mert ebben érhető először tetten teljes pompájában saját stílusa, amelyet ironikus módon úgy tudott kialakítani, hogy mások tollaival ékeskedett. A magát pocsék önálló forgatókönyvírónak tartó Metzger ugyanis ekkor kezdte ontani magából a közismert irodalmi műveken alapuló és javarészt Európában − osztrák, francia és olasz koprodukcióban forgatott − filmadaptációkat: pikáns és pop art-os modern köntösben tálalta fel közönségének olyanok remekműveit, mint Prosper Mérimée (Carmen), ifj. Alexandre Dumas (A kaméliás hölgy), vagy épp George Bernard Shaw (Pygmalion). Az 1970-es The Lickerish Quartet (A buja négyes) szintén eme alkotói törekvés terméke.
„Kezdem kótyagosan érezni magam a sok filmnézéstől meg a hátam mögött sorakozó fallikus szimbólumoktól…”
„Maga meg mit keres az orrom előtt?”
„Azt hiszem, nem maradt bennem erő tiltakozni.”
„Nézzük együtt a műsort…”
„… és tegyen velem azt, amit csak akar.”
A Radley Metzger és Michael DeForrest által írt The Lickerish Quartet egyik fő ihletforrása Luigi Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című színdarabja, a film is a műből vett idézettel indul – ez utóbbi pedig valójában nem más, mint e mozgóképes mérföldkő mondanivalójának összegzése egyetlen rövid mondatban:
A jelen valósága holnap pusztán illúziónak tűnik majd számodra.
A film eleve az illúziókeltés modern eszköze, és a Metzger által keltett illúzió szereplői azon kapják magukat, hogy egy amatőr módon összetákolt pornófilmet bámulva maguk is érzékcsalódás áldozataivá váltak. A cseppet sem névtelen vár (a máskor vámpírorgia helyszínéül szolgáló csodaszép Balsorano kastély) névtelen lakói által nézett képsorok szereplői és mozzanatai minden egyes megtekintés alkalmával másnak tűnnek, azt pedig, hogy hol húzódik a vékonyka határvonal a realitás és a fantázia birodalma között, végül a The Lickerish Quartet nézői (tehát mi magunk) ugyanúgy nem fogják tudni, mint a főhősei.
„Téged mikor kaplak meg, szépfiú?
„Egyszer majd… talán… esetleg.”
Radley Metzger hetedik és egyben legszemélyesebb hangvételű rendezői munkája valójában lírai szexköltemény arról a nemes, a tiltott gyümölcs ízével kecsegtető tevékenységről, amelyet a Retrokult blog adminja és olvasói egyaránt őszinte örömmel űznek: a filmnézésről. A direktor – szerepjátszóin keresztül − nem szégyelli bevallani, hogy a filmnézés nem más, mint a kukkolás legalizált formája, az ennek való hódolás azonban nála nem a keresztény kultúrkörben megszokottnak számító bűntudatot váltja ki, hanem az érzékek és érzelmek felszabadításának eszköze.
Zöldterápia Metzger módra. Az anyát játszó Erika Remberg tollruháját Sophia Loren ruhatervezője, Enrico Sabbatini ötlötte ki, aki egyben a The Lickerish Quartet díszlettervezője is
Metzger saját ifjúságának emlékképei köszönnek vissza a film egyes jeleneteiből. A direktor gyerekkorában maga is megtekintette egy utazó mutatványostársulat műsorát, és az egyikük pont úgy nézett ki és pont olyan motoros ruhát viselt, mint a The Lickerish Quartet titokzatos vendéghölgye, Silvana Venturelli. Az anyafigurát alakító osztrák színésznőt, Erika Remberget Metzger korábban csak a mozivászonról ismerte: őszintén rajongott az 50-es évek dívájáért, és kissé szerelmes volt belé, úgyhogy alig bírta palástolni az izgatottságát, amikor kiderült, hogy Remberg elfogadta a felkérését. Metzger kiskorában többször is azt álmodta, hogy egy ablaktalan zöld szobába zárják, ezért meggyűlölte a zöld színt. A The Lickerish Quartet cselekményét azonban szándékosan, úgymond terápiás jelleggel „zöldben gazdag” környezetbe helyezte, a film operatőrét, az Ausztria akkori legjobbjának tartott Hans Jurát viszont arra kérte, hogy amennyire lehetséges, tompítsa kissé a harsány zöld háttereket.
Az alkalmi bűvész és mostohaapja: Paolo Turco és Frank Wolff
Az otthon pornóvetítéseket rendező házaspár fiát Paolo Turco játszotta, aki egy évvel korábban Mauro Bolognini Az a csodálatos november (Un bellissimo novembre, 1969) című drámájában egy nagynénjével vérfertőző viszonyba keveredő kamaszt formált meg – a nagynéni pedig nem más volt, mint Gina Lollobrigida. A The Lickerish Quartet várkastélyának öntelt urát Frank Wolff (Az ügyvéd, a prosti és a bosszúállók) amerikai színész keltette életre, aki ekkor már jó ideje olasz földön dolgozott, és spagettiwesternjei (A halál csendje, Volt egyszer egy vadnyugat, Isten megbocsát, én nem!) miatt igazi sztárnak számított Itáliában, azaz ő volt Metzger filmjének húzóneve. A nem éppen jóképű, viszont tökéletes férfihanggal rendelkező és emiatt temérdek szinkronmunkát kapó Wolff remek humorérzékkel megáldott és kedves ember volt, akit nem lehetett nem szeretni. A színész 1971. december 12-én római szállodai szobájában önkezével vetett véget életének (különösen brutális módon: a fürdőkádban ülve elvágta a saját torkát egy borotvával), valószínűleg egyre jobban elhatalmasodó depressziója miatt. Wolff betegesen félt attól, hogy egyszer kimegy a divatból, és amikor a Beatles dobosa, Ringo Starr kapta helyette a Blindman című 1971-es spagettiwestern egyik gonosz banditájának a szerepét, Wolffot állítólag az őrületbe kergette a képzelt kilátástalanság érzése. Metzger Jugoszláviában forgatott, amikor értesült Wolff haláláról: a direktort és a rokonszenves színészt jól ismerő egyéb stábtagokat annyira megrázta a szomorú hír, hogy két napra leálltak a munkával.
„Most már hajlandó vagy összeszűrni a levet velem?”
A The Lickerish Quartet zenéje ugyanolyan szerves és fontos részét képezi a filmnek, mint Metzger utánozhatatlan atmoszférateremtői képessége. A komponista a James Bond óriásaligátor által fenyegetett kedvesének is „szerenádot adó” Stelvio Cipriani, aki egy korábbi munkájával hívta fel magára a rendező figyelmét: ő komponálta az 1969-ben készült szadomazó dráma, a Femina ridens muzsikáját, amelyben az Ugo Tognazziékkal bolondozó Philippe Leroy és a Rutger Hauerrel ágynak dőlő Dagmar Lassander életük legjobb alakítását nyújtották. A Retrokult blogon hamarosan felbukkanó Femina ridens Metzger egyik kedvenc filmje, ő maga intézte a Piero Schivazappa által dirigált mű amerikai forgalmazását. A The Lickerish Quartet legemlékezetesebb pillanatai közé tartozik az a jelenet, amikor a várúr mostohafia a kastélyt övező gyönyörű parkban szemkápráztatót szeretkezik a szép szőke vendéggel. A film forgatásakor még nem volt kész a soundtrack, így Silvana Venturelli és Paolo Turco egy Morricone-tételre, a Metti, una sera a cena című laza erkölcsű dráma főcímdalára lejtették násztáncukat a természet lágy ölén. Metzger később azt kérte Ciprianitól, hogy az előbb említett Morricone-remekléshez hasonló zeneművel álljon elő – véleményem szerint Stelvio még Enniónál is megkapóbbat alkotott ezúttal.
A The Lickerish Quartet után Radley Metzger a körülrajongott argentin politikai díva, Evita Perón életét feldolgozó drámával jelentkezett, majd 1972 egyik jelentős botrányfilmjével, a Score-ral (amely nem más, mint másfél órányi vicces látlelet a 70-es évtizedben menőnek titulált biszex swingerkedésről) a pornográfia irányába mozdult el, hogy aztán az „élesben történő szexet” felvonultató filmgyártásnak is ő legyen az egyik vezéregyénisége (Henry Paris álnéven). A rendező még 1961-ben ismerkedett meg egy tehetős középkorú hölggyel, Ava Leightonnal, akivel megalapították az Audubon Filmtársaságot, amely először európai erotikus filmek, majd a direktor saját munkáinak forgalmazásával foglalkozott. A Metzger mellett produceri teendőket ellátó Leighton 1987-ben bekövetkező halála után az erotika mestere felhagyott a filmrendezéssel, és a 90-es években csupán annyit lehetett hallani felőle, hogy alternatív gyógymódokat népszerűsítő videókat készít. (Ava Leighton rákban hunyt el, és a vele közeli barátságot ápoló Metzgernek meggyőződésévé vált, hogy idejében elkezdett homeopátiás kezeléssel Leighton akár fel is épülhetett volna a betegségéből.) A 2010-es évtizedben Radley Metzger többször is eljátszott a nagy visszatérés gondolatával, de mivel úgy vélte, ezt kizárólag a napjainkra igencsak lezüllött pornó műfajban tehette volna meg, inkább megmaradt vagyonos nyugdíjasnak. Minden egyes művéből található kópia a New York-i Modern Művészetek Múzeumában.
Két idézet útravalóul Radley Metzgertől:
Erotikus filmet kizárólag jómódban élő emberekről érdemes forgatni, akik szépek és ráérnek megtapasztalni a lét örömeit. Senki sem kíváncsi arra, ahogy az egyszeri munkásember fáradtan hazatér a gyárból, hogy ráfeküdjön az amúgy már réges-rég megunt feleségére.
Sohasem fogom elárulni, miféle magvas gondolatokat rejtettem el a The Lickerish Quartet-ben. A belemagyarázás és boncolgatás a filmesztéták és akadémikusok feladata, nekem pedig eszem ágában sincs elvenni a kenyerüket. Mindig jót mulatok az erőfeszítéseiken.
Slusszpoén a javából: Végül a háziak szeretkeznek az elnyűtt filmszalagon…
… és a pornó szereplői nézik őket a várkastélyban…
Ráadás:
Radley Metzger a stábtagokkal a forgatáson
Metzger Silvana Venturellit instruálja a tisztáson történő szeretkezés előtt
Így készült a könyvtárjelenet
Radley Metzger, Andy Warhol és Ava Leighton a The Lickerish Quartet New York-i bemutatóján. Warhol imádta a filmet, és „felháborítóan izgató remekmű”-nek nevezte a sajtófogadáson
