Bruno Baldassarre római detektív alaposan elcseszte a karrierjét: ügyetlenségéből kifolyólag futni hagyott egy menekülő gyilkost, úgyhogy már évek óta nem kapott fajsúlyos ügyet, ráadásul „alantas”, akciómentes munkát kell végeznie: a bűnügyi nyilvántartó irodista beosztottja lett. Baldassarre felügyelő dögunalmassá vált életébe csak az hoz némi színt, ha a volt felesége átengedi hozzá immár 14 éves közös fiúgyermeküket, Danielét, valamint az, ha ebédidőben a törzshelyén, egy cseppet sem fényűző kis étteremben olvashatja a napi sajtót evés közben. Egy esős napon is épp a vendéglőben üldögél, amikor hirtelen ismét rámosolyog a „rendőrszerencse”...
Anna Dell’Orso hercegnő (Ursula Andress) és Baldassarre felügyelő (Marcello Mastroianni) nagy találkozása
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A falatozó Baldassarre női sikolyt hall az étteremmel szembeni Dell’Orso palotából, mire átrohan megnézni, mi történt. Az épület lépcsőjén a detektív rábukkan az öreg Prospero Dell’Orso herceg holttestére, akivel látszólag villámcsapás végzett, amely a tetőn át érkezett, majd „behatolt” a lépcsőház vaskorlátjába, amelybe a felfelé tartó főnemes kapaszkodott. Ám hamarosan kiderül, hogy nem ő az egyetlen áldozat: egy emelettel feljebb Romolo Colasanti hullája hever – a villanyszerelőként dolgozó férfi azért jött a palotába, hogy felhelyezzen a tetejére egy antennát, a végzetes pillanatban pedig ő is a korlátot fogta.
Teresa Colasanti (Agostina Belli) a kissé lassan mozduló Baldassarre felügyelőt győzködi
Baldassarrének feltűnik, hogy a feltételezett villám a két áldozaton kívül semmiben sem tett kárt, és Colasanti feminista hevületű unokahúga, a csodaszép és gyilkosságra gyanakvó Teresa unszolására nyomozásba kezd. A palota lakói mind potenciális gyanúsítottak: az elhunyt léha és kicsapongó életet élő unokatestvérének épp úgy lehetett indítéka eltenni láb alól az élemedett korú Prosperót, mint a herceg halála után 500 millió lírás biztosítási pénzt felmarkoló „víg” özvegynek, Annának, valamint Henry Hellmannak, Anna hercegnő jó barátjának, aki fénykorában hollywoodi nagyágyú volt, az utóbbi időben azonban a Vatikán és a nácik barátságáról szóló forgatókönyvön dolgozik Kereszt és horogkereszt címmel, amelynek a megfilmesítését a pápa mindenáron meg akarja akadályozni. Vajon sikerül-e Baldassarrének felgöngyölíteni az ügyet, mielőtt a hullák száma többszörösére nőne és Teresa is életveszélybe kerülne?
Anna/Ursula tisztálkodása nélkül kevésbé lenne emlékezetes a film
1977-re a szexi dívákkal, perverz cselekményfordulatokkal és nyers erőszakkal teli olasz bűnügyi filmek, azaz a giallók műfaja alaposan megfáradt, úgyhogy néhány jelentősebb korabeli alkotó habkönnyű stílusparódiák céltáblájává tette a zsánert – míg a véresen komoly giallókban főleg a B-vonal kiválóságai szerepeltek, a lényegesen visszafogottabb gyilkolászást felvonultató 70-es évek végi giallo-komédiákban az olasz színjátszás legnagyobbjai is tiszteletüket tették: így került például Ugo Tognazzi és Mariangela Melato A macska című mozgóképes remekműbe (vonatkozó Retrokult-cikk: A macska és a fogadást elvesztő cicababa), Marcello Mastroianni (Az édes élet + A nagy zabálás) és Ursula Andress (Bombanő a kannibál isten hegyén + Feküdj le velem, mielőtt megölnek! + Az ötödik muskétás) pedig a Kettős gyilkosság (Doppio delitto) című szatirikus opuszba. Ráadásul a Kettős gyilkosság direktora sem valamiféle Retrokult-kedvenc deviáns (mint mondjuk Umberto Lenzi vagy Aristide Massaccesi), hanem az akár családbarátnak is nevezhető vígjátékokra specializálódott Stefano „Steno” Vanzia, aki ugyan pár komolyabb művet is készített hosszú pályafutása során (például a hazánkban is vetített kemény zsarufilmet, A rendőrség megköszönit), ma már a legtöbben a Bud Spencerrel közös munkái (Piedone-tetralógia + Banános Joe) miatt emlékeznek a nevére.
„Jó ideje csak iszom, meg a Vatikán szennyesében turkálok...” Harry Hellman (Peter Ustinov) vallomása a felügyelőnek
Anna és Harry, a gyanús páros
Mastroianni és Andress mellett olyanok adták nevüket és tehetségüket a Kettős gyilkosság sikeréhez, mint a 70-es évek pikáns olasz komédiáinak egyik legnagyobb sztárja, Agostina Belli (A női illata + Fehér telefonok), Jean-Claude Brialy (A menyasszony feketében volt + Margó királyné), valamint a mindig megbízható Peter Ustinov (Halál a Níluson), a filmtörténelem eddigi legjobb mozifilmes Hercule Poirot-ja. Az Ugo Moretti (Mussolini legromlottabb bombanői) regénye alapján készült fekete giallo-komédia illusztris szereplőgárdáján kívül arról nevezetes, hogy az egyik utcai jelenetét pont azon a helyen forgatták, ahol nyolc hónappal a film bemutatója után a hatóságok megtalálták azt a gépkocsit, amelynek a csomagtartójában az elrabolt exminiszterelnök, Aldo Moro holtteste hevert (a politikust a Vörös Brigádok nevű szélsőbaloldali terrorszervezet tagjai ölték meg). Aki egy kellemesen talányos és okosan vicces bűnügyi vígjátékra vágyik retro színésznagyságokkal, az nem fog csalódni a Kettős gyilkosságban.
„Felügyelő úr? Ráérne felugrani hozzám egy reggelig tartó eszmecserére?”
„Próbálok, hercegnőm, de előbb meg kell küzdenem ezekkel a fickókkal, akik szintén felugranának.”
Ráadás:
Még egy kis fürdés Ursula Andress módra
Agostina Belli nem csupán a vérbő olasz komédiákban, de a talján férfimagazinokban is gyakran felbukkant
