A marcona westernek és a tesztoszterontól túlcsorduló akciófilmek mesterdirektora, Sam Peckinpah mondta: „A sztárok nevével adjuk el a filmeket, de azok gyakran nem tőlük, hanem a karakterszínészektől lesznek igazán jók.” Keresve sem találhatnánk megfelelőbb alanyt az előbb idézett mondás helytállóságának igazolására, mint az 1940. február 12-én született és 2012. június 19-én elhunyt Richard Lynchet. Az ír származású Lynch Brooklynban jött világra, és bár kezdetben hivatásos katonaként képzelte el a jövőjét (négy évig szolgált az USA tengerészgyalogságának kötelékében), végül mégsem tudott ellenállni Thália hívó szavának, és a világot jelentő deszkákat választotta a kaszárnya deszkapadlója helyett. Azonban nem sokkal e döntését követően majdnem sikerült nem csupán leendő művészi karrierjét, de önmagát is kicsinálnia: Richard Lynch ugyanis elkötelezett hippiként rendszeresen LSD-t szedett, és az egyik 1967-es „lélekutazása” alkalmával olyannyira elvesztette az önkontrollját, hogy a New York-i Central Parkban − megannyi rémült bámészkodó szeme láttára − felgyújtotta magát, és összeégette a teste 70%-át.
Lynch a csodával határos módon túlélte a bizarr incidenst, majd egy évet elvonón töltött, több éven át pedig plasztikai műtétekre járt – például azért, hogy a sebészek újraalkothassák az arcát. Még a lábadozása legelején szerepelt egy drogellenes dokumentumfilmben, amelyben az LSD-fogyasztás veszélyeire hívta fel a figyelmet a saját keserű példáján keresztül, és ironikus módon ezzel a jelenésével indult a mozgóképes karrierje.
Richard Lynch vallomása a The Mind-Benders című 1967-es dokumentumfilmben
Felépülése után beiratkozott a legendás Actors Studióba, ahol Lee Strasberg tanítványa lett, 1970-ben pedig már Broadway- és off-Broadway darabokban szerepelt – az utóbbiak közül érdemes megemlíteni az Egy hangoskodó utazó egyéjszakás kalandjai (One Night Stands of a Noisy Passanger) címűt, amelyben Robert De Niro, Sally Kirkland és Diane Ladd társaságában brillírozott, a színmű szerzője pedig nem más volt, mint az ünnepelt színésznő, Shelley Winters. 1977-ben Lynchet Tony-díjra jelölték a Pavlo Hummel alapkiképzése (The Basic Training of Pavlo Hummel) című Broadway-darabban nyújtott alakításáért: Lynch egy vietnámi veteránt játszott, főszereplő-társa pedig jó barátja, Al Pacino volt.
„Mit szólnál, ha megkérnélek, hogy orálisan könnyíts a helyzetemen?” Richard Lynch és Al Pacino a Madárijesztőben
Richard Lynch 1973-ban kezdte a filmezést két feledhetetlen karakterszereppel: a Madárijesztőben ő keltette életre Pacino pszichopata cellatársát, aki hajszál híján meg is erőszakolja Alt, a Hétpróbás gazemberekben pedig egy olyan kőkemény bűnözőt alakított, akinek egy nyomorúságos élet világfájdalma ül ki az arcára. Lynch egészen 1976-ig úgy vélte, hogy az „öngyújtás” nyomait viselő bőrével nem lehet komolyabb esélye Hollywoodban, ám Larry Cohen rendező-producer − a B-kategóriás horrorok és thrillerek egyik császára − meggyőzte arról, hogy előnyt kell kovácsolnia az őt ért csapásból. Bár a tűzeset miatt sosem válhatott belőle második Cary Grant (Lynch a tragédiája előtt igencsak jóképű fiatalember volt, és ennek „emléke” élete végéig látszott a vonásain), nyugtalanító és általában sok sminkkel feljavított külsejének, valamint jellegzetes, egyszerre fenyegető és bársonyosan férfias orgánumának köszönhetően a zsánerfilmek közkedvelt fő- és mellékgonosza lett, nagy ritkán pedig a jó oldalra is odaállhatott a kamerák előtt.
Richard Lynch pályafutása képekben
A Hétpróbás gazemberek bérgyilkos Moonjaként Richard Lynch már némi bámulással is lejátszotta a vászonról olyan szintén tehetséges kollégáit, mint például a főszereplő nyomozót alakító Roy Scheider
A Peter Collinson rendezte 1974-es Open Season kedvtelésből emberekre vadászó felső középosztálybeli szemétládái közül Richard Lynch nyújtotta a legjobb alakítást a sztárszereposztással (Peter Fonda, John Phillip Law, William Holden) forgatott filmben
Larry Cohen 1976-os sci-fi thrillerjében, a God Told Me To-ban (itthon Démon címmel forgalmazták a videotékák) Richard Lynch egy „Jézussátánföldönkívülit” formál meg, aki öngyilkos merénylőket farag a gyanútlan New York-iakból. A film kedvéért Lynch egy falkavaró jelenetben felfedi „(anti)krisztusi” sebeit, amelyeket a saját égési sérülései „alakítanak”. Egy másodperc erejéig jól látszik az is, hogy egy tekintélyes darab hiányzott a hasából
Lynch a The Premonition című 1976-os független pszichothrillerben egy vidámpark mentálisan sérült bohócát játssza, aki zavart elméjű barátnője kedvéért gyerekrablásra vetemedik
A Deathsport című 1978-as posztapokaliptikus sci-fi kizárólag Claudia Jennings mellei, valamint a drogmámorban forgató David Carradine és a drogokat ekkor már szívből utáló Richard Lynch kardpárbaja miatt számít emlékezetesnek
Lynch egyik kedvenc szerepe a nálunk is népszerű Starsky és Hutch zsaruszéria Quadromania című 1978-as epizódja volt, amelyben Richardunk egy olyan színészt alakít, akinek derékba törik a karrierje, miután elüti egy taxi. Innentől kezdve minden taxist ellenségének tekint, és álruhákba bújva (még öregasszonynak is beöltözik) többet is eltesz közülük láb alól
Az 1979-es Vampire-ban Drakula grófot Anton Voyteknek hívják, és a 19. századi Erdély helyett a modern San Franciscóban szomjazik vérre Richard Lynch jóvoltából. Ez volt a sokoldalú színész legkedvesebb filmszerepe
A Delta Fox című 1979-es akciófilmben Richard Lynch jószívű bérgyilkosként egy másik bérgyilkos elől menekül. A főhősnővel közös ágyjelentben ismét (és egyben utoljára) megmutatja csúnyán összeégett testét. Szerelme megkérdezi tőle, hogy miféle szörnyűségnek köszönheti a kinézetét, mire Lynch csak ennyit válaszol: „Hosszú történet, egyszer talán elmesélem.”
Az olcsó B-filmek egyik dójenje, Albert Pyun rendezte a Talen kardja – Harc a mágia ellen című fantasy filmet: a kis költségvetést homályos fényképezéssel leplező miniklasszikusban Lynch Shakespeare-drámába illő módon játssza a gonosz uralkodót (az alakításáért Saturn-díjban részesült legjobb mellékszereplő kategóriában)
Chuck Norris legnépszerűbb agyzsibbasztó akciófilmjei közé tartozik az 1985-ös Tomboló terror, amelyben Lynchünk egy olyan mindenkin átgázoló orosz ezredest alakít, aki az Egyesült Államokat dél-amerikai gerillák élén szállná meg. A film legismertebb jelenetét a mai, polkorrektségtől sújtott miliőben már senki sem merné leforgatni: Lynch tökön lövi a fegyverkereskedő Billy Dragót, aztán kidobja az ablakon annak kokaint szippantgató latino barátnőjét
A Kannibál holokauszttal elhíresült (és később Bud Spencer-tévéfilmeket is készítő) olasz direktor, Ruggero Deodato 1985-ös dzsungel-vérfürdőjében, a Szállj el messze (Cut & Run) című opuszban Lynch kannibálsereget irányító őrült ezredesként függőágyban filozofál, majd lefejezteti magát a testőrével
A szintén Deodato-termék Barbár fivérek Arnold Schwarzenegger Conan-filmjeinek idióta, ám a maga módján szórakoztató itáliai kistestvére 1987-ből, amelyben Lynch egy tipikus hajmetál banda énekeséhez illő szőke parókában adja elő a kíméletlen zsarnokot
Az 1988-as Lidérces álmokban (Bad Dreams) Lynch egy olyan szektavezért alakít, aki felgyújtja magát és híveit is, majd holtában Freddy Kruegerhez hasonló álombéli rémalakká válik. A színész először úgy érezte, túlságosan nagy lelki traumát okozna magának a „múltidéző” szerep elvállalásával, ám végül mégis igent mondott a felkérésre
A gyermekded felfogású horrorokat futószalagon gyártó Charles Band Full Moon nevezetű stúdiója felelős a Gyilkos bábok 3 – Toulon bosszúja című antiklasszikusért, amelynek egyetlen pozitívuma, hogy Richard Lynch játssza benne az életre kelt bábokat a náci Németország érdekében felhasználni vágyó Gestapo-tisztet, Kraus őrnagyot
Ráadás:
1992-es tévéinterjú Richard Lynch-csel a színészmesterség szeretetéről.
