A gazdag amerikai dáma, Dorothy boldogtalan elszegényedett arisztokrata férje, az olasz Marco mellett, épp ezért viszonyt kezd egy fiatal dzsigolóval. Marco közben Dorothy legjobb barátnőjével, a divatfotós Giannával szűri össze a levet, és néha elábrándoznak arról, milyen könnyű is lenne az életük Dorothy nélkül, viszont annak pénzével a bankszámlájukon. Dorothyt végül elvágott torokkal és maximálisan holtan szállítják el a kiérkező mentősök a villájából: a jelek szerint brutális módon vetett véget önkezével a földi pályafutásának. Vagy mégsem? Talán Marco ölte meg? Vagy Gianna? Esetleg a szerelmesek szövetkeztek ez ügyben?
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Dorothy halála után a nő vagyonát az előző férjétől született lánya, Nancy örökli meg, aki azonban csak akkor férhet hozzá a pénzhez, miután betöltötte a 20. életévét (épp mostanában fejezte be a középiskolát). Nancy gyámjaként Marco már épp azt tervezgeti, hogyan szabadulhatnának meg Giannával az ifjú örökösnőtől is, amikor Nancy betoppan hozzájuk: a hamiskás mosolyú lány játszi könnyedséggel a bizalmukba férkőzik, és mindkettőjük fejét elcsavarja. Vajon Nancy úgy kíván bosszút állni anyja haláláért, hogy egymás ellen fordítja a feltételezett gyilkosait? Vagy egészen más okból érkezett?
„Már nem elégítesz ki, Marco... Strapabíróbb legényre vágyom.”
„Ezért csípted fel a szemtelen kölyköt Fellini botrányfilmjéből? A fiad lehetne...”
„De szerencsére nem az, viszont piszok jó az ágyban.”
„Vajon magam vágtam el a torkomat, vagy besegített valaki?”
„Üdvözöllek idehaza, Nancy! Azt hiszem, meg fogjuk találni a közös hangot.”
„Marco? Megjött a mostohalányod, akit tíz éve láttál utoljára: nem épp egy szende apácanövendék.”
„Valóban? Kíváncsivá tettél, Gianna.”
Silvio Amadio (1926. augusztus 8. – 1995. augusztus 19.) akkor döntötte el, hogy a filmszakmában szeretne elhelyezkedni, amikor a nővére hozzáment a neves színészhez, Massimo Girottihoz (A jégsziget foglyai + Az ártatlan + Teoréma + Médea + Klein úr), aki aztán elkezdte egyengetni az ifjú sógor útját. Girotti bemutatta a semmilyen filmes tapasztalattal nem rendelkező fiút jó barátjának, a rendezőzseni Luchino Viscontinak (Érzelem + Rocco és fivérei + Elátkozottak), aki felajánlotta, hogy bejuttatja Amadiót Olaszország legtekintélyesebb filmes iskolájába, a Centro Sperimentale di Cinematografiába. Amadio annak rendje és módja szerint felvételizett, de nem tartottak igényt rá az elbírálók. Ezt követően Visconti Girotti társaságában felkereste az intézmény igazgatóját, és kérdőre vonta: ugyan miért nem vették fel azt a kedves legényt, akit ő küldött el a megmérettetésre? A diri ekkor talján vígjátékba illő színpadiassággal térdre vetette magát Visconti előtt, és bocsánatáért esedezve biztosította róla, hogy csakis tévedés történhetett, és a pártfogolt már holnap megkezdheti tanulmányait. Noha arcpirító protekció révén került „tűzközelbe”, Amadio roppant tehetségesnek bizonyult: a híres direktor, Pietro Germi (Válás olasz módra) asszisztenseként indult el felfelé a ranglétrán, majd igen hamar önállósult, és egymás után rendezte a kalandfilmeket, drámákat és vígjátékokat. Bár számos műfajhoz értett, legmaradandóbb alkotásainak a szexi bűnügyi filmjei (azaz giallói) tekinthetők, amelyek közül az 1972-es A hiéna mosolya (Il sorriso della iena) a második a sorban.
„Van kedved egy kis modellkedéshez, Nancy?”
„Naná! Egyáltalán magamon hagyjak valamit? Ne lógasd az orrod, Marco! Majd neked is örömöt okozunk, ha kifotózkodtuk magunkat Giannával.”
„Hogy tetszenek a pózaim?”
„Csodálatosak, de tudsz te ennél kitárulkozóbb is lenni, Nancy.”
„Ilyesmire gondolsz, Gianna?”
„Tökéletes! Gyerünk, mindent bele! Csináljuk, amíg ki nem fogyok a filmből!”
A giallo zsáner tipikus példájának mondható, a felső tízezer romlottságát megéneklő A hiéna mosolya három elsőrangú színésznek kínált lehetőséget jutalomjátékra. A Giannát alakító Rosalba Nerit (Az ördög nászéjszakája) a gyakorlott Retrokult-olvasóknak már nem kell bemutatni: ezúttal is egy felrobbantott atomreaktor erejével sugárzik belőle a karizma. A Nancyt játszó Jenny Tamburinak (Zsarubosszú a sztriptízbárban), aki Luciana Della Robbia művésznéven vállalta a munkát, nem volt könnyű dolga mellette, ám derekasan helytállt: az egyik pillanatban bájos naivának, a másikban számító bestiának tűnik. A később a Playboy és a Playmen magazinnak is levetkőző színésznőnek A hiéna mosolya nyújtotta az első filmes főszerep lehetőségét, és sikerült is elérnie vele a céljait: a producerek felfigyeltek rá, két év múlva pedig már az itáliai erotikus vígjátékok egyik legkedveltebb sztárjaként mosolygott a moziplakátokon. Tamburi viszonylag fiatalon, rákbetegségben hunyt el 2006-ban − csupán 53 évet élt. Marcót, a léha és legatyásodott arisztokratát Silvano Tranquilli (Nápoly bűnös utcái) formálta meg, akinek valószínűleg nem okozott különösebb gondot a két, a való életben is forró vérmérsékletű femme fatale közti őrlődés színlelése. A hiéna mosolya mellékszereplői közt a Federico Fellini Satyriconjából ismerős Hiram Kellert is felfedezhetjük, akinek a film fináléjában jutott kulcsjelenet.
„Húúú, egészen leizzadtam a sok munkától.”
„Kitűnőek a képek, felülmúltam önmagamat. De vajon hová tűnt Nancy?”
„Ne izgulj miattam, Gianna: nem vesztem el, csak megvigasztalom Marcót, aki olyan bánatos a mama halála óta.”
„Aztán te is sorra kerülsz, sírhatsz a vállamon... és másomon is.”
Akárcsak a 70-es évtized megannyi másik giallóját, A hiéna mosolyát is Torinóban mutatták be először. Ha egy olasz rendező nem volt hajlandó arra, hogy a korszak szigorú cenzorbizottságának javaslatait megfogadva „16 éven aluliaknak nem ajánlott” kategóriássá vágja a filmjét, akkor „csak 18 éven felülieknek” besorolást kapott a műve, ami egyben azt jelentette, hogy amennyiben egy erkölcscsősz hajlamú néző feljelentette a filmet közszeméremsértés okán, akkor akár be is tilthatták. Azonban a törvény úgy rendelkezett, hogy a film sorsáról ilyen esetben csakis annak a városnak a főbírója dönthet, amelyben az alkotás premierje zajlott. Silvio Amadio filmkritikusként dolgozó fia, Stefano a következőképp jellemezte a helyzetet:
Apám és a kollégái minden rázósabb filmjükkel Torinóban debütáltak. Ha akár egyetlen panaszt is benyújtott ellenük valaki, a torinói főbíró garantáltan megalapozatlannak ítélte a vádat: ő ugyanis olyan férfiember volt, aki nem titkolta, hogy szeret a moziban csöcsöt és puncit látni, úgyhogy egyetlen filmesnek sem kellett soha megvesztegetnie azért, hogy a javára ítéljen.
„Mondd csak, Nancy, nem akarsz te átverni és egymás ellen fordítani minket?”
„Hát úgy nézek én ki, mint egy romlott lelkű intrikus?”
Ráadás:
A hiéna mosolyának Roberto Pregadio által komponált főcímdala a legendás szoprán, Edda Dell’Orso (A Jó, a Rossz és a Csúf + Szőke bombázó a Holdon) fülbemászó énekével. Az önfeledtebbek vele együtt sóhajthatják az örökzöld szöveget: „Á-csú-csú-csíkí-csú-csiki-csuki-csú...”
Rosalba Neri és Barbara Bouchet Silvio Amadio egy másik nagy sikerű szexi krimijében. Részletek: a Halál és élvhajhászat Velencében című Retrokult-cikkben