Robbin Stanley egyike az 1970-es évek elején csellengő, épp csak nagykorúvá érett hippiknek: szívtelen anyja és alkoholista mostohaapja miatt lelépett otthonról, és céltalanul, autóstopposként járja Kalifornia partvidékét. A 7500 lakosú kisvárosba, Arrow Beach-be érve elszegődik mellőle a szerencse: egy olyan sofőr veszi fel, akiről útközben kiderül, hogy drogot szállít, és amikor megpróbál kereket oldani a rendőrök elől, a furgonja az oldalára fordul. A drogfutárt mentő viszi el, de Robbin – csodával határos módon – ép bőrrel ússza meg a kellemetlen kalandot, ráadásul Bingham seriff és a helyettese is elhiszi neki, hogy csupán pórul járt stoppos, nem pedig a sérült jómadár barátnője. A felkavaró élményt követően Robbin a tengerparton sétálgatva összeismerkedik egy elegáns középkorú úrral, Jason Henryvel, aki meginvitálja a közeli villájába, ahol húgával, Grace-szel lakik.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A bátyja által mentálisan instabilnak nevezett Grace nincs elragadtatva a vendégtől, és többször kijelenti, hogy Jasonnek nem kellene folyton nőket felhoznia a partról. Jasonünk fotósként dolgozó koreai háborús veterán, akit vacsora közben zavaros emlékfelvillanások kínoznak, és mint később a nézők számára kiderül, vérfertőző viszonyt folytat a testvérével. Robbin az éjszaka folyamán tompa puffanásokra ébred, és a hangot követve a pincében köt ki, ahol egyszer csak ráakad az eltorzult arcú Jasonre, aki valami kimondhatatlanul szörnyű dolgot szeletel egy hentesbárddal. A lelepleződött Jason üldözőbe veszi Robbint, akinek csak hajszál híján sikerül elmenekülnie, ám a kálváriája ezzel nem ér véget: Bingham seriffék egyetlen szavát sem hiszik, sőt; Jason hazug beszámolója hallatán hagymázas képzelgésektől kótyagos drogosnak vélik, aki csúnyán visszaélt a feddhetetlen veterán vendégszeretetével. Pedig bizony Arrow Beach egy titokban kannibálkodó illetőnek ad otthont, aki a privát partszakaszát pásztázó távcsövével szemeli ki áldozatait. Vajon ki fog véget vetni a garázdálkodásának?
„Nem értettem a nevét a dübörgő hullámveréstől… Megismételné?”
„Hannibál, a kannibál… Csak vicceltem… Jason Henry.”
Laurence Harvey (1928. október 1. – 1973. november 25, eredeti neve: Zvi Mosheh Skikne) enyhén szólva világlátott ember volt: litván zsidó család gyermekeként jött világra Joniškis városában, ahonnan ötéves korában Dél-Afrikába került, színészképzésben azonban már nem itt, hanem a tekintélyes brit Királyi Művészeti Akadémián részesült, igazán nagy sztárrá pedig csak az USA-ban sikerült válnia. Némi színpadi „alapozást” követően, 1948-tól kezdve szerepelt filmekben, és jó megjelenése, valamint kellemes beszédhangja okán hamar az intellektuálisan romantikus hősöknek fenntartott skatulyában találta magát. A befutását a Hely a tetőn (Room At The Top, 1959) című brit drámának köszönhette, amelyben ambiciózus könyvelőként őrlődött egy iparmágnás fiatal lánya és igazi szerelme, egy érett és férjezett asszony között. Harveyt Oscar-díjra jelölték az alakításáért, és kitárultak előtte Hollywood képzeletbeli kapui. A nemzetközi publikumot olyan filmekkel győzte meg tehetségéről, mint a Modern kaméliás hölgy (Butterfield 8, 1960), amelynek révén életre szóló barátságot kötött Elizabeth Taylorral, valamint a hadifoglyok agymosását bemutató A mandzsúriai jelölt (The Manchurian Candidate, 1962), amely máig az összeesküvés-elméletek híveinek egyik legfőbb kedvence.
„Az egyik előző hippi vendégem felejtette itt ezt a gitárt. Nagyon finom ember volt… Úgy értem: finom lelkű ember.”
Harvey első ízben 1963-ban próbálkozott meg a filmrendezéssel − a The Ceremony-ban egy olyan bebörtönzött bankrablót játszott, akit az öccse csak akkor hajlandó kiszabadítani, ha előtte lefeküdhet a bátyja barátnőjével −, a második direktori munkájára viszont csak tíz évvel később, halála esztendejében került sor; ekkor készítette a Welcome To Arrow Beach (Köszöntjük a Nyíl-parton!) című Hitchcock-hatású pszichothrillert. Harvey kora ifjúságától kezdve erős dohányos volt és az alkoholt sem vetette meg, ami azt eredményezte, hogy 1973-ban, 45 éves korában már gyomorrákkal küzdött. A színész-rendező a Welcome To Arrow Beach 1974 májusában tartott bemutatóját sajnos nem érhette meg, a később Tender Flesh (Lágy hús) címmel is forgalmazott film vágási munkálatait telefonon keresztül, a halálos ágyából irányította. Noha Laurence Harvey a maga idejében világszerte közismertnek számított, idehaza a nézők többségének ma már csak a Matt két lépésben (The Most Dangerous Match, 1973) című Columbo-epizódból ismerős, amelyben ő játszotta a gyilkosságot elkövető hallókészülékes sakkmestert.
„Honnan jön ez a fertelmes zaj???”
„Pánikra semmi ok, csupán túl hangosan készítem a holnapi ebédet!”
A 2000-es évek elején két olyan önéletrajzi kötet is megjelent, amelynek szerzője azt állította, hogy Harvey „rejtőzködő” meleg volt. Frank Sinatra egykori inasa, George Jacobs Mr. S: My Life With Frank Sinatra című 2003-as visszaemlékezésében arról számolt be, hogy a sztárénekes partijára érkező Harvey kikezdett vele, és a színész hajlamáról maga Sinatra is tudott. John Fraser brit színész Close-Up című 2004-es memoárjában Harvey kapcsán megjegyzi, hogy a kollégája és annak menedzsere, James Woolf, szeretők voltak. Mindenesetre a tény, hogy Laurence Harvey háromszor is megnősült rövid élete során, igencsak kétségessé teszi, hogy a filmsztár (kizárólag) a saját neméhez vonzódott volna. A művész egyetlen gyermeke, a harmadik feleségétől született lánya, Domino, kábítószer-árusokat és gyilkosokat elfogó profi fejvadász lett, aki azonban maga is a drogfüggőség démonával küzdött, és 2005-ben, csupán 35 évesen hunyt el fájdalomcsillapító-túladagolásban. Még ugyanebben az évben bemutatták az életéről készült játékfilmet Domino címmel, Tony Scott rendezésében és Keira Knightley főszereplésével.
Természetellenes viszonyba keveredő testvérpár (Joanna Pettet és Laurence Harvey)
Laurence Harveynak nem csak a szerepe, de eluralkodó betegsége is az arcára van írva
A Welcome To Arrow Beach-ben a főszereplő-direktor a háború poklát megjárt amerikai katonák poszttraumás stressz szindrómáját boronálta össze a kannibalizmusra való hajlandósággal: Jason Henry kénytelen volt emberhúst fogyasztani az életben maradás érdekében, ám míg az egyenruháját a leszerelése után szögre akasztja, borzalmas harctéri szokását a civilek közé visszatérve sem tudja levetkőzni. Bár a film elsősorban a nyugtalanító atmoszféra megteremtésével igyekszik hatást gyakorolni nézőire, néhány másodperc erejéig olyan félelmetes „hentespillanatokat” is felvillant, amelyek a Pelts-et és társait idézik. Az, hogy Harvey nagybeteg volt a forgatás alatt, a soros iróniája folytán még hangsúlyosabbá tette az alakítását: a színészt eleve a csendes intenzitással szenvedő „idegesek” egyik legavatottabb megformálójaként emlegették a szakmában, a testét elemésztő kórt pedig arra használta fel, hogy még hitelesebben adja elő az emberi mivoltából kivetkőzött, de a normalitás látszatát kétségbeesetten fenntartani szándékozó Jason Henry kínlódását.
Joanna Pettet, a kannibál aggódó húga
Laurence Harveynak nem állt rendelkezésére Star Wars-hoz illő költségvetés a film előállításához, úgyhogy szinte szívességből dolgozó színészbarátai segédletével állt neki leforgatni színvonalas B-thrillerét. Grace Henryt, a kannibál veterán húgát Sharon Tate egyik legjobb barátnője, a bájos Joanna Pettet (Kirk kapitány belevaló pionírfelesége + A veszett farmer és a Playboy-modell) alakította, akiről érdemes megjegyezni, hogy majdnem akkora gazembernek tartja Tate férjét, Roman Polanskit, mint a rokonszenves díva meggyilkolását elrendelő őrült szektavezért, Charles Mansont. A brit színésznő azt nyilatkozta Tom O’Neillnek, a Chaos: The Truth Behind The Manson Murders című 2019-es tényfeltáró könyv szerzőjének, hogy Polanski született szadista, aki megalázóan bánt Tate-tel, és a jelleméről sokat elárul, hogy Pettet látogatásai alkalmával mindig bedobott egy téglát az úszómedencébe, majd őszinte élvezettel figyelte, hogyan fulladozott Pettet a tárgy után ugró kiskutyája, miközben hasztalan próbálta felhozni a mélyből.
„Ellenzem az abortuszt, a meztelenkedést, a faji egyenlőséget, a környezetvédők halandzsáit… Épp az a fajta seriff vagyok, akire a tisztességes képmutatók vágynak.” John Ireland az újraválasztásáért kampányol
A helyi rátarti seriffet, Duke Binghamet, az Oscar-díjra jelölt kanadai színész, John Ireland keltette életre, aki megannyi westernben (Arizonai útonálló + A cowboy száz halottja stb.), valamint exploitation klasszikusokban (Satan’s Cheerleaders + Salon Kitty stb.) játszott fő- vagy karakterszerepet. Ireland úszóként kezdte a karrierjét, és még a magyar származású amerikai olimpiai bajnok és leendő mozi-Tarzan, Johnny Weissmuller ellen is medencébe szállt. Noha cseppet sem tűnt Delon-klónnak, Ireland megrögzött nőcsábász volt, és gyakran bukkant fel a pletykalapok címoldalán ama okból, hogy különösen kedvelte a nála jóval fiatalabb hölgyek társaságát – a célon akkor lőtt túl a legnagyobb visszhangot kiváltóan, amikor 45 évesen 16 éves partnert választott magának a később Golden Globe-díjat nyerő színésznő, Tuesday Weld személyében.
„Jó lesz, ha összekapod magad, kislány, és elhúzol Arrow Beach-ből, nem kedveljük errefelé a vallomásukba belezavarodó hippiket.” Stuart Whitman jó tanácsot ad
Rakes seriffhelyettest a keménykötésű Stuart Whitman (Füstölgő Magnum és tomboló düh + Gyilkos macskanő Egyiptomból + Fekete Emanuelle Venezuelában) alakította, aki akár második Burt Lancasterré is válhatott volna, ha nem vállalja el a The Mark (A szégyenbélyeg) című 1961-es dráma megjavulni vágyó pedofil főhősének szerepét. Whitmant Oscarra jelölték a teljesítményéért, viszont innentől fogva az A-kategória direktorai és producerei ódzkodtak olyasvalakivel forgatni, aki a mozivászon addigi legismertebb gyerekmolesztálójaként szerzett hírnevet. Így aztán Stuartunk a B-filmek egyik legtöbbet foglalkoztatott „csatára” lett, és olyan művekben tette tiszteletét, mint az LSD-mámorban önmagát felgyújtó Richard Lynch-csel forgatott akciókrimi, a Delta Fox (1979) vagy az arizonai farmerek ellen forduló vérszomjas óriás üregi nyulak (!) támadását taglaló Night Of The Lepus (1972).
Meg Foster jóhiszemű virággyermekként az 1974-es Welcome To Arrow Beach-ben…
… és lelketlen felső vezetőként az 1989-es Leviathan-ban
A kannibál háborús hős portájára keveredő naiv hippilányt a forgatás idején 25 éves, különlegesen kék szemű kiváló színésznő, Meg Foster (A bohóc, a problémamegoldó és a sztriptíztáncosnő) játszotta, aki érett asszonyként érdekes módon többnyire domina habitusú, határozott hölgyeket formált meg (például John Carpenter Elpusztíthatatlanok és George P. Cosmatos Leviathan című horror-sci-fijeiben).
„Úgy döntöttem, hogy hallgatok rád, és elmegyek pszichológushoz…”
Ez életed legbátrabb döntése, Jason! Ha az emberevésről nem is szoktat majd le a lélekturkász, legalább meggyőz arról, hogy kultúrlény módjára nyers hús helyett jól átsültet fogyassz…”
Ha egy kellőképp régi vágású, lassú tempójú, a feszültséget hitchcocki stílusban adagoló klasszikus thrillerre vágyunk egy nagy színész utolsó és hátborzogató alakításával, nyugodtan látogassunk el a Nyíl-partra… De azért legyünk résen, mert bármikor feltűnhet a homokos fövenyen egy napszemüveget viselő, kifogástalan modorú úriember, aki turista-becsináltat szeretne vacsorázni.
„Várok minden ennivalóan aranyos érdeklődőt Arrow Beach-en!”
Ráadás:
Vers mindenkinek, Laurence Harvey előadásában.
