Laury Medford egy Los Angeles-i kórház igazgatójának határozott és akaratos lánya, aki ráadásul remekül néz ki, úgyhogy a fiatal férfi orvosok egymást tapossák abbéli igyekezetükben, hogy elvehessék feleségül – aki ugyanis sikerrel jár közülük, azt egy kellemes igazgatóhelyettesi állás várja. A kórház „régi motoros” dokinője, Martha Trenton kissé unalmas és tipikus „mami kedvence” fiacskáját, a patológus Pault szánja Laury leendő férjének, a szőke ciklon szíve azonban nem érte, hanem az arrogáns nőfaló sebészért, Max Hellerért dobog, akivel nemrég eljegyezték egymást. Az orvosok a munkaidő végeztével a sarki bárba járnak lazítani, ahová egyik este Laury Paullal tér be, akit a legjobb barátjának tart.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A már minden kórházbéli dolgozót jól ismerő csapos hölgy egyszer csak átad Laurynak egy borítékot, mondván, egy nemrég távozott és szintén szőke hölgy küldi Maxnak. Laury természetesen gyanút fog, kibontja a borítékot, és egy lakáskulcsot, valamint egy Maxnak szánt félreérthetetlen üzenetet talál benne. Féltékenységtől feltüzelve fogja Pault, és elkísérteti vele magát a Joy Morgan nevű nő házához, majd – Paul tiltakozása ellenére – a kulcs révén behatol az építménybe. Joy nincs otthon, ám a hálószobája éjjeliszekrényén Max neki dedikált fényképe díszeleg, a szekrényében pedig a férfi egyik zakója lóg. Laury természetesen őrjöng dühében, és az eljegyzés azonnali felbontását emlegeti. Paul másnap elégedetten árulja el csodálkozó mamájának, Marthának, hogy mindez valójában az ő műve: Joy nem létezik, a ház pedig egy barátjáé, aki elutazott pár napra, és kölcsönadta neki. Paul elhelyezte a házban a Max edzőtermi öltözőszekrényéből elcsent fotót (amelyre ő maga írt ajánlást) és zakót, majd beküldött egy felbérelt nőt a bárba a borítékkal... Laury ezek után soha többé nem akar majd hallani Maxról, és végre Paulé lesz, miután kisírta a baráti vállán a bánatát. Csakhogy Martha elegáns partiján Max vidáman bemutat az egybegyűlteknek egy Joynak titulált cserfes nőt, aki közli Lauryval, hogy már rég nem jár Maxszal, úgyhogy nyugodtan kibékülhetnek a jegyesek! És ha mindez még nem volna elég: felbukkan egy szarkasztikus megjegyzéseket ontó és igencsak veszélyesnek tűnő fickó, Lou Corbin, aki azt állítja, hogy jól ismeri Joy Morgant, aki nem azonos a Max által körbehordozott nővel, viszont valóban ott lakik, ahová Lauryék behatoltak, és több napja eltűnt. Ki akar átverni kit? Ha tényleg létezik a Lou-féle Joy, ki felelős a kámforrá válásáért, sőt: a haláláért? A nézőknek pedig hamarosan rá kell ébredniük, hogy az összes szereplő gyanúsan viselkedik...
„Minden dugható nő megvolt már a kórházból: bele is fáradtam, úgyhogy lehorgonyzom Laurynál.”
„Hagyod, hogy azé a hűtlenkedő Maxé legyen Laury meg az igazgatóhelyettesi poszt? Hát milyen fából faragtak téged, fiam?”
„Olyanból, amelyiknek folyton pszichológushoz kell járnia miattad, mama.”
„Max megcsalt, ez egyértelmű, márpedig én nem arra születtem, hogy csak úgy megcsaljanak.”
„Jaj, Laury, ne izgulj... Már rég nem etyepetyézünk Maxocskával.”
„Még egy kicsit dúlok-fúlok, de aztán reggelre elhiszem neked, drága Joy.”
„Hogy ez a nő lenne Joy??? Röhögnöm kell... Én aztán tudom, amit a többiek nem.”
Ha valaki manapság keserű szájízzel azt mormogja, hogy régen minden jobb volt, a többség hajlamos maradi, a modern világgal lépést tartani képtelen idiótának bélyegezni, aki rózsaszín ködön át szemléli a nem is oly dicső múltat. A szójátékos című, 1981-ben debütált Killjoy-t (a kifejezés egybeírva ünneprontót jelent, különírva pedig azt, hogy megölni Joyt) ékes bizonyítéka annak, hogy a „régenmindenjobbvoltozók” az amerikai tévéfilmeket illetően biztosan nem tévednek: efféle pazar alakításokkal tűzdelt, csavaros történettel ugyanis az új évezredben már nem nagyon találkozhat az ember a friss felhozatalt böngészve. A Killjoy zseniális mivolta elsősorban a forgatókönyvíró, Sam Rolfe (Óvakodj az indián serifftől!), valamint a színészvezetésben mindig jeleskedő tévés rendező, John Llewellyn Moxey (Kukkoló szerelmesek a toronyházban) érdeme, az illusztris szereplőgárda pedig kiválóan valósította meg az elképzeléseiket. A John Rubinstein (A brazíliai fiúk) által játszott Paul Trenton az egyik pillanatban ártalmatlan mimózának tűnik, a másikban viszont némi anyakomplexussal terhelt perverziót is kinézünk belőle. Nancy Marchand (Maffiózók sorozat) Martha Trentonja kíméletlen törtető és intrikus, Stephen Macht (Denevérinvázió) Max Hellere pedig az a fajta playboy, akiről el tudjuk képzelni, hogy gyilkossággal szabadulna egy kínos helyzetből. A hirtelen haragú szenvedélyes bombanőt, Laury Medfordot Kim Basinger (9 és fél hét) alakítja, akin már ekkoriban is látszott, hogy néhány év múlva olyan világsztárként végzi majd, aki Joe Cocker slágerére szabadul meg a gátlásaitól... és a ruháitól. A Killjoy aduásza azonban kétségtelenül a Lou Corbinként brillírozó Robert Culp, aki maga a megtestesült fekete humorba oltott fenyegetés; csak a film végén derül ki, hogy a gyanúsítottak idegeit élvezettel tépázó rendőrt, az igazi Joy Morgan bosszúálló barátját, vagy magát a rafinált gyilkost tisztelhetjük-e benne. Culp az USA-ban a 60-as és 70-es évek népszerű televíziós és mozis sztárjának számított, Magyarországon viszont az ekkoriban forgatott munkáinak csupán töredékét forgalmazták: a hazai nézők főleg a legjobbak közé sorolt három Columbo-epizódból (Besegít a halál + A döntő játszma + Kettős vágás) ismerhetik, amelyekben teljesen különböző karakterű tetteseket formált meg. A Killjoyt egyrészt azoknak ajánlom, akik szeretnék megtudni, miért érdemes retro krimiket nézni, másrészt azoknak, akik már tudják, de szívesen bővítenék a kedvenc filmjeik listáját.
„Mégis mit akar tőlünk, Lou? Mindjárt bedilizünk attól, hogy folyton a nyakunkra jár.”
„Nem volna ellenemre... És az sem, ha Joy gyilkosa végre leleplezné magát.”
Ráadás:
Kim Basinger a Playboy magazin 1983. februári számában
