Ellen Lindsey magányos kamaszlány, akinek nem csupán középosztálybeli szülei ridegsége fáj, hanem az is, hogy a vele egykorú fiú- és lánybarátainak csak a betépésen és a szexen jár az esze, úgyhogy kissé mélyenszántóbb témákról már képtelenség beszélgetni velük. Ellen nem találja a helyét a világban, meg úgy általában önmagát sem, és amikor szülei, Arnold és Bea, pár hétre elutaznak, könnyű prédájává válik két agymosott hittérítő lánynak, akik ráveszik, hogy csatlakozzon a bibliai idézeteket saját szájíze szerint csűrő-csavaró Joseph keresztény szektájához.
James Hallbeck (John Saxon) kezelésbe veszi Ellen Lindsey (Katherine Cannon) pszichéjét
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Ellen kezdetben vonakodik alávetni magát Joseph akaratának, de a meghitten családiasnak vélt légkör, a vezér szigorú felügyelete mellett zajló bibliaolvasás és a sok zsoltáréneklés idővel megteszi a hatását: Ellenből Joseph legodaadóbb híve lesz, aki ingyen és ostoba mosollyal az arcán túrja a prófétája földjét, ahol az a megtérített „báránykáit” zöldségtermesztésre kárhoztatja. Amikor Arnold rájön, hová is tűnt a lánya, felfogadja James Hallbecket, a tapasztalt „átprogramozót”, akinek a maga sajátos, edzői modorban előadott monológjaival már több „elszektásodott” fiatalt sikerült jó útra térítenie. Hallbeck Arnold és Bea segítségével elragadja (azaz elrabolja) a tiltakozó Ellent Josephéktől, és kezdetét veszi a lány elméjének „méregtelenítése”...
„Döntsd már el, kislányom: velünk jössz, vagy nem?”
„Inkább nem, jobb nekem itthon az antidepresszánsaimmal.”
„És mondá az Úr: Szeressetek és tiszteljetek... de Josephet még nálam is buzgóbban.”
„Halleluja, áldassék a neved, Joseph!”
„Most pedig lássuk, miből élünk, azaz élek... Akinek megérintem a kobakját, annak egyetlen ép agysejtje sem marad...”
„Keljetek fel, és járjatok: a káposztaföldemig meg se álljatok...”
„Igyekezzetek, báránykáim! A piacon már várják a zöldségeimet...”
Noha az USA-ban már az 1950-es évek elejétől igen népszerűek voltak a hiszékenyek és érzelmileg kiszolgáltatottak körében az olyan szekták, amelyek élén egy pénz- és hataloméhes önjelölt próféta vagy guru állt, az ezek áldatlan tevékenységére figyelmeztető amerikai tévéfilmek csak azt követően kezdtek tucatszámra készülni, hogy Jim Jones tiszteletes 1978-ban csaknem ezer agymosott hívét hajszolta öngyilkosságba a guyanai dzsungel mélyén. Az első jelentősebb szektaellenes tévés produkció viszont érdekes módon pont a 70-es évek első felében került adásba, azaz akkor, amikor Jonest a vallásos amerikaiak többsége afféle különc, ám világjobbító messiásnak vélte, a politikai elit pedig olyan kitüntetésekkel halmozta el, mint a Martin Luther King Jr. Emberbaráti Díj vagy a Legkiválóbb Amerikai Egyházatyának járó cím. Az ABC tévécsatorna által gyártott Can Ellen Be Saved?- et (Meg lehet-e menteni Ellent?) 1974. február 9-én láthatták első ízben a nézők, és bár az átvert emberek nem ábrándultak ki miatta tömegesen a megtakarításaikra kíváncsi lelki vezetőikből, sokakat mégis elgondolkodtatott.
„Hogy zártuk a hetet, mesterem?”
„Tűrhetően, de míg múlt héten három autót tudtam venni az adományokból, most csak kettőt.”
„Halálra fogom unni magam, ha egész nap bibliai idézeteket kell magolnom...”
„Nézd a jó oldalát, Ellen: addig se gondolsz másra, legfeljebb arra, micsoda megtiszteltetés nekem kapálnod.”
„Igazad van, Joseph! Te egy cuki muki vagy!
„A lányunk belépett egy szektába, tanulni pedig már egyáltalán nem akar, csak hülyülni. Te vagy a hibás: elüldözted a tuskóságoddal.”
„Ne kezdd újra, Bea, mert mindjárt elmegyek inni... egy hétre.”
Harvey Hart kanadai filmrendező elsősorban tévés munkáiról ismert – például négy Columbo-epizódot dirigált −, leghíresebb mozifilmje pedig az 1965-ös Bus Riley’s Back In Town (Bus Riley hazatért), amelyben egy Michael Parks (Charlie angyala az oligarcha ellen + A ház, ahol nem hagynak sokáig életben) nevű, őstehetségnek kikiáltott fiatal színész James Dean és Marlon Brando nyomdokain haladva brillírozott a tűzrőlpattant vörös bombanő, Ann-Margret (Beleszerettem a barátnőm anyjába! + A végzet asszonya Bejrútban) tengerész exbarátjaként. Parks végül sosem vált akkora sztárrá, mint a két előbb említett példaképe, mivel nehéz természetűnek és drogfüggésre hajlamosnak bizonyult. Hart és Parks útjai 1973 végén keresztezték egymást ismét, amikor a színész megkapta a Can Ellen Be Saved? nyerészkedő szektavezérének, Josephnek a szerepét. Parks – akit Quentin Tarantino többször is az egyik legnagyobb kedvenceként emlegetett – szerette egyedi vonásokkal felruházni a figuráit, és általában kerülte a klisés megoldásokat. Josephet valószínűleg megannyi kollégája tipikus rongyrázó és színpadias vásári prédikátorként játszotta volna, ő viszont életunt, de azért erőteljesen szónokló álpuritánnak láttatja, akiből könnyedén ki lehet nézni, hogy egykor idealista hippi volt, de aztán levágatta a haját, lecserélte az imázsát, és úgy döntött, inkább kiszipolyozza embertársait ahelyett, hogy békében spanglizgatna velük. Joseph spirituális ellenfelét, a szektázásról leszoktató botcsinálta „szakembert”, James Hallbecket az egyik legkedveltebb zsánerfilmes színész, a Retrokult-favorit John Saxon (Vedd fel az őrverő kesztyűt! + Villamosszéktől a vizespólós szépségversenyig + A szőrmebolond Meat Loaf sztriptíztáncosnője + Füstölgő Magnum és tomboló düh) alakítja a tőle megszokott magas színvonalon.
„Adja vissza a lányunkat, maga nagydumás gazember!”
„Máris vihetik, amennyiben hajlandó magukkal tartani.”
„Már nem vagyok a lányotok, és ez az otthonom... Újjászülettem, új nevet is kaptam. Kapálunk, éneklünk, és hatalmasakat örvendezünk, ha épp van meleg víz. Ja, és mind imádjuk Josephet.”
„Hol hagytad el az agyad, kislányom????”
„Nem ígérkezik könnyű melónak, de azt hiszem, képes leszek visszaadni a lányuk józan eszét.”
„Bármire hajlandóak vagyunk az ügy érdekében, Mr. Hallbeck. Nem ártana gyorsan cselekednünk, különben eggyel növelni fogom az anonim alkoholisták számát.”
A címszereplő Ellen Lindseyként Katherine Cannon (Gyilkos az űrből) érzékletesen mutatja meg, hogyan veszi át az irányítást a szektaszellem olyasvalaki gondolkodása felett, aki egyrészt nem rendelkezik markáns személyiséggel, másrészt állandó szeretetéhség kínozza. Arnold Lindsey, a türelmetlen és zsörtölődő apa nem más, mint Leslie Nielsen (Csupasz pisztoly + A földönkívüliek éjszakai rabszolgái). A harsány komédiáival elhíresült színész esetében mindig fennáll a veszélye annak, hogy amint megpillantják, a nézőknek önkéntelenül is legismertebb figurája, a kelekótya Drebin hadnagy jut róla eszükbe, velem viszont nem történt ilyesmi a Can Ellen Be Saved? megtekintésekor: Nielsen elismerésre méltó profizmussal játszotta az érzelmi intelligenciából elégtelenre vizsgázó apát. Bea Lindseyt az Oscar-díjas Louise Fletcher (Mi a frász történik az Árnyzónában?) formálta meg, akinek ezúttal nem jutott eléggé érdekes szerep, jobbára csak asszisztál a Nielsen-féle férje felfortyanásaihoz. A „mellékesekre” sem lehet panasz: Christina Hart (Az apa, aki felrobbantotta a feministákat + A legszexibb szobatársak), Rutanya Alda (Anyu a sztár), William Katt (Fehér szellem), Kathleen Quinlan (Csapdában) és Fred Draper (Egy hatás alatt álló nő) egyaránt hitelesen oldotta meg a maga néhány perces jelenését. A Can Ellen Be Saved?-et főképp azoknak ajánlom akik szeretnek rácsodálkozni, mennyire kevés energiabefektetéssel is befolyásolhatjuk embertársainkat, valamint azoknak, akik Michael Parksot csúcsformában, Leslie Nielsent pedig tőle szokatlan szerepben kívánják látni.
Michael Parks, mielőtt a drogok kikezdték volna az arcvonásait
Leslie Nielsen második felesége, Alisande Ullman társaságában
Ráadás:
Katherine Cannon a Private Duty Nurses...
... és Christina Hart a The Bunny Caper című exploitation filmben
