Jason Porter, a könnyen dühbe guruló, emlékezetkieséstől szenvedő és nem kicsit alkoholista régész-fényképész azért érkezik New Yorkból az olaszországi Spoletóba, hogy részt vegyen egy különösen jelentős etruszk temető feltárásában. A sírok történetesen Jason exbarátnője férjének, Nikosz Szamarakisz karmesternek a birtokán találhatók, az ásatáson pedig Nikosz aranyifjú fia, Igor is segédkezik asszisztensként. Az egyik sírboltban Jasonék olyan ókori falfestményekre bukkannak, amelyek egy Tukulka nevű etruszk démon híveinek rémtetteit ábrázolják. Egy verőfényes délutánon kalandvágyó fiatal pár szökik be az ásatás körülkerített helyszínére, hogy az ominózus sírboltban szexeljenek, valaki azonban agyonveri őket azzal a teleszkópos mérőeszközzel, amelyet Jason a feltárás első szakaszában használt. A hullák felfedezését követően megindul a nyomozás, és Giuranna felügyelőt a szimata a Nikosz komolyzenei fesztiváljának otthont adó operába vezeti: ugyanis az elkövető Verdi Requiemjét bömbölő magnót hagyott a helyszínen, a női áldozat lábára pedig az operaház tánckarától elcsent vörös cipellőt húzott.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Természetesen nemsokára további párok hullanak el, a tánccipők egyre fogynak, Jason és ismeretségi köre pedig felkerül a gyanúsítottak listájára. Főhősünk nem pusztán iszákos, de bepiálva hajlamos olyannyira kivetkőzni magából, hogy azt sem tudja, mit cselekszik: csinos barátnőjét, Myrát annak idején egy ilyen alkalommal megkéselte, majd ezt követően néhány hónapot elmegyógyintézetben töltött. Myra kissé haragszik rá ezért, de persze nem annyira, hogy ne tekintse Jasont továbbra is élete nagy szerelmének. Myra persze Nikosz iránt is táplál érzelmeket, a karmester viszont egy zsarnokoskodó akarnok, aki leginkább szép titkárnője, az őt rajongva tisztelő Irene életének megkeserítésével tölti mindennapjait, úgyhogy végül nem lesz nehéz elhagyni. Nikosz villájában lakik protezsáltja, a szaharameleg koreográfus, Stephen is, akiből csak úgy árad a rosszindulat. Miközben Jason próbálja visszahódítani Myrát – például némi nosztalgiázás után leteperi az etruszk feltárás helyszínén −, Giuranna felügyelőnek egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy a régész a tettes. Jason rájön, hogy a gyilkos a holttesteket olyan pózokban heverve hagyta hátra, mint amilyenekben az etruszkok által Tukulkának feláldozott emberek láthatók a festményeken. Amikor feltűnik a színen Igor mamája, Leni, és Jason tudomására hozza, hogy egyrészt Nikosz brutálisan bántalmazta évekkel ezelőtt, másrészt sosem vált el tőle − úgyhogy Myra és a karmester házassága érvénytelen −, az események meglepő fordulatot vesznek...
„Még nem tudjátok, srácok, de az én fallikus teleszkópos rudam lesz a gyilkos fegyver...”
„... alaposan kiüti a sírkamrába szexelni járó fiatalokat...”
„... meg az istállóba szexelni járókat is...”
„... ha meg összetalálkozik Christina Von Blanc-kal, Jess Franco (Szenvedélyek szexmágikus viharában) egyik múzsájával...
„... vele sem tesz kivételt.”
„De vajon miért hord minden hullajelölt ugyanolyan vörös cipellőt? Csak rájövök egyszer...”
„Myra, hagyd ott Nikoszt a kedvemért. Hát nem emlékszel, milyen gyengéden szerettelek?”
„Várj csak, mindjárt tartunk egy kis múltidézést.”
A közjegyzőből lett torinói filmrendező, Armando Crispino (1924. október 18. – 2003. október 6.) számos műfajban kipróbálta magát, de manapság csupán három műve miatt emlegetik a nevét. Az első a Lee Van Cleef (Hé, barátom, itt van Sabata!) főszereplésével forgatott II. világháborús akciófilm, az 1968-ban debütált Commandos, amely olyannyira megihlette Quentin Tarantinót, hogy az amerikai direktor az egyik jelenetét „leutánozta” a Becstelen brigantik készítésekor. A második a Macchie solari (Napfoltok) című 1975-ös misztikus thriller, amelyben egy fiatal patológus hölgy különös öngyilkosság-sorozat rejtélyét próbálja megoldani. A harmadik pedig a cikkem tárgyát képező 1972-es olasz-német-jugoszláv koprodukció, a L’etrusco uccide ancora (Az etruszk újra gyilkol), amelyben egy alkoholista archeológus és kétes erkölcsű ismerősei keverednek gyanúba különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok kapcsán. Eme nyugtalanító, polkorrektségtől mentes retro hangulatot árasztó alkotás veretesen olasznak nevezhető: az USA-ban például sosem gyártanának neves színészekkel olyan thrillert, amelyben a rokonszenvesnek szánt főszereplő egy hamar eljáró kezű piás macsó, aki „mellesleg” fékevesztett dühében kést döfött a barátnőjébe – a 70-es évek Itáliájában egy efféle forgatókönyvírói ötlet azonban legfeljebb visszafogottan polgárpukkasztónak minősült.
„Gyanús maga nekem, Porter úr... Szerintem jól bepiált, és agyonverte a fiatalokat az eszközével. Biztos azért hord napszemüveget, hogy ne lássam a szétivott szemét.”
„Téved, felügyelő úr... Azért hordok, mert eszméletlenül tökösen nézek ki benne.”
„Élvezted a kihallgatásodat, Stephen? Arrogáns, buzi és alibi nélküli koreográfusként ideális gyanúsított lehetsz.”
„Te se nagyon reménykedj, Nikosz... Arrogáns, bigámista és alibi nélküli karmesterként előbb-utóbb felkelted a rendőrség érdeklődését.”
„Még mindig Nikosszal kavarsz, Myra? Hát én menten összetöröm a poharat dühömben... Várjunk csak: de akkor miből iszom???”
„Nikosz, kérlek légy elnézőbb Jasonnel, amíg nálunk lakik. Tisztában vagyok vele, hogy egy alkoholista nőverő szemétláda, de én szeretem... meg persze téged is.”
A feszültséget biztos kézzel adagoló Crispino olasz külső helyszíneken (Spoleto, Cerveteri, Tarquinia, Frascati, Montefiascone) és egy jugoszláv (belgrádi) stúdióban összerakott bűnügyi meséjének fő erősségei közé tartozik Erico Menczer (Beatrice Cenci) operatőr színpompás és vészjósló atmoszférát teremtő képi világa és a maguk idejében nagy népszerűségnek örvendő főszereplők parádés játéka. A régi, erőszakos szerelmétől elszakadni képtelen Myra Sheltont az érzékien vörös Samantha Eggar (Szemüveges bombanő puskával) formálta meg, lobbanékony természetű karmester férjét, Nikosz Szamarakiszt pedig John Marley, aki nem más, mint az a pali A keresztapából, aki a filmtörténelem egyik leghíresebb jelenetében arra ébred, hogy imádott lova levágott feje hever mellette az ágyban. Marley arcberendezés és frizura szempontjából a világhírű amerikai karmesterre, Leonard Bernsteinre hasonlít, a figurája lekezelő modora és aljas hisztijei viszont az osztrák komolyzenei nagyságot, Herbert von Karajant idézik (mindez valószínűleg nem a véletlennek köszönhető). Stephent, az ellenszenves homoszexuális koreográfust a kiváló Horst Frank (A szomszéd nője mindig vonzóbb) alakítja, akinek még a legapróbb szemöldökfelvonása is gyanút kelt, Szamarakisz megpörkölt fejű cinikus első feleségét pedig Nadja Tiller (Nem kell mindig kaviár).
„Tudod, mi a baj veled, Jason?”
„Az, hogy folyton csak iszol...”
„... és iszol...”
„... és a végén mindig elállatiasodsz.”
„Viszont sosem bántanálak, Myra...”
„Nem is bántottál, csak kicsit leszúrtál, mielőtt szakítottunk.”
„Mutassak valami meglepőt, Jason?”
„Én már semmin sem lepődöm meg, Leni.”
„Azon talán igen, micsoda frizurával ajándékozott meg egy életre a drága jó Nikosz.”
„Előbb-utóbb kiderítem, mi közük a sírboltban talált ókori ábráknak a jelenkori gyilkosságokhoz, és tisztázom magamat.”
Jason Porter, az alkesz és folyton kanos bántalmazó régész szerepében egy olasz származású amerikai, Alex Cord (1933. május 3. – 2021. augusztus 9.) tündököl, aki legalább olyan impozáns „retro pornóbajusszal” rendelkezett, mint honfitársa, a hosszú lőcsű John Holmes. A 60-as évek második és a 70-es évek első felében a karizmatikus, máséval össze nem téveszthető orgánumú Cord afféle másodvonalas vezető filmszínésznek számított (a Testvérek című 1968-as maffiadrámában például Kirk Douglas és Irene Papas voltak a partnerei), a magyar nézőknek azonban elsősorban a népszerű helikopteres akciósorozatból, az Airwolfból lehet ismerős, amelynek 55 epizódjában főszerepelt a botrányhős szépfiú, Jan-Michael Vincent (Az UFO „összesugarazott” szerelmesei + A Delon-hasonmás hippi békeharca) társaságában. A 80-as évek végén Cord karrierje hanyatlásnak indult, ezért felhagyott a színészettel és visszavonult texasi farmjára, ahol cowboy módjára élt és lovakat tenyésztett. A magánemberként roppant barátságos, sztárallűröktől mentes Cordot bátran nevezhetjük a 70-es évekbeli „fasza gyerek” típus mintapéldányának, és véleményem szerint elsősorban miatta érdemes megnézni a filmet. A L’etrusco uccide ancora-t az amerikai forgalmazói zombifilmként reklámozták (nem zavarta őket, hogy egy darab élőhalott sincs benne), a németek pedig a sokadik Edgar Wallace-krimiadaptációként, mivel állítólag Bryan Edgar Wallace (Edgar Wallace fia) egyik regényén alapul (valójában Armando Crispino fejéből pattant ki a film cselekménye). Én inkább úgy reklámozom, ahogy mindig is kellett volna: remek giallóként, amely bármely évszakban minőségi szórakozást nyújt.
Vajon a szivárványos koreográfust ihlették meg az etruszkok rémtettei?
Netán a karmester úr mindenre hajlandó titkárnőjét?
Esetleg a régészeti lelőhely állatkínzó őrét?
Vagy magát a szép Myrát?
Talán a bálványozott Nikoszt?
Vagy az ő labilis idegzetű fiacskáját?
Esetleg a parókát hordó megalázott első feleségét?
Vagy mégis a régész a tettes?
„Fogadjunk, hogy nem tudsz olyan pszichopata arcot vágni, mint én, Jason.”
„Nem is akarok, Stephen, az túl egyértelmű lenne.”
Ráadás:
A L’etrusco uccide ancora hatásos zenéjét Riz Ortolani (Viszlát, Tamás bátya!) komponálta.
