Nem sokkal a Pearl Harbor ellen intézett 1941. december 7-i támadás után a japán hadsereg a Fülöp-szigeteket is tűz alá veszi: a 26. amerikai lovasregiment katonáit éppen pólómérkőzés közben szórja meg golyókkal egy japán harci repülőgép: ezt követően számos tiszt és civil néző holtteste hever a pályán és környékén, az amerikaiak pedig belátják, hogy bár nagy szégyen a futás, de igen hasznos. Bailey őrnagy is mihamarabb vissza akar térni a Bataan régióból Manilába: svájci menyasszonyát, Alexandrát előreküldi az autójukkal, ám a nő hazahajt szeretett kiskutyáiért, és mire elindulna Manila felé, az egyetlen valamirevaló autóutat már ellepte a japánok elől menekülő helyiek tömege. Alexandra ezért kénytelen vőlegényével és annak lovasosztagával tartani, akik hegyvidéki és őserdei terepen haladnak majd.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Bailey és csapata megáll pihenni egy francia származású földbirtokos házánál, akitől ellátást követelnek, a házigazda azonban egy korty bort és egy falat kenyeret sem kíván nekik adni, mivel úgy okoskodik − bizonyítékát adván ostobaságának −, hogy az amerikaiak csak elvennék a készleteit, míg az előrenyomuló japánok megvennék azokat. Amikor az őrnagy emberei elkezdik megcsapolni a francia boroshordóit, a férfi kézigránátokkal akarja megállítani őket, és az összecsapásban maga Bailey is életét veszti. A hirtelen magára maradt és kapcsolatfüggő Alexandra ezután a csapatparancsnoki posztot megöröklő, kevés harci tapasztalattal rendelkező kapitánnyal és az osztag kopasz gyilkológépével, Custer hadnaggyal is megpróbálja megtalálni a közös hangot, valamint megesik a szíve egy 22 éves közlegényen, aki biztos benne, hogy sosem jut már haza Amerikába, de nem szeretne szüzen meghalni. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a kapitány alkalmatlan a csapat vezetésére és Custer indulatainak megfékezésére, Alexandra ráébred, hogy gyenge nőként csak önmagára számíthat a vérzivatarban...
„Borzalmas dolgok történnek itt, drágám, mielőbb el kell jutnod Manilába.” Ursula Andress (Alexandra) és John Derek (Bailey őrnagy)
„A kutyusaim nélkül egy tapodtat sem mozdulok innen!”
Művészi beállítás Derek módra: filippínó kisfiú vet keresztet a templomban, miközben a háttérben az amerikai lovasság eliszkol a falujából
„Döglődő ló vagy baka: mindet ugyanolyan bánásmódban és golyóban részesítem.” Richard Jaeckel Custer hadnagyként legalább olyan kegyetlen, mint az indiánok mászárosaként emlegetett névrokona
„Nem akarsz egy utolsó menetet, édesem, mielőtt darabokra tép a gránát?”
John Derek (A két Derek, Donald Trump és a kéjsóvár szellem) amerikai színész, rendező, fotográfus, valamint Hollywood egyik legsikeresebb playboya 1957-ben vette feleségül az akkor 21 éves svájci szépséget, Ursula Andresst (Bombanő a kannibál isten hegyén), aki tőle tanult meg angolul. Andress néhány évvel később kilépett mentora árnyékából, és 1962-ben a Dr. No című filmklasszikusnak köszönhetően az első és egyben az egyik legemlékezetesebb Bond-lánnyá vált, aki után férfiak milliói sóvárogtak. Bár Derekről sem lehetett volna megmintázni a hűség szobrát, az álompár házassága nem az ő kicsapongásai miatt ért véget, hanem Andress félrelépése okán: a díva ugyanis alaposan összeszűrte a levet Ron Elyvel, aki John Derek első rendezésében, az 1964-ben forgatott Once Before I Die-ban (Egyszer, mielőtt meghalok) a zöldfülű lovaskapitányt alakította. Noha Derek már 1964-ben kidobta Andresst és holmijait a közös otthonukból, a válási procedúra 1966 áprilisáig húzódott, a haragos volt férj direktori debütálásának bemutatójára pedig még később, ugyanazon év decemberében került sor. A forgalmazói feladatot ellátó Warner Bros. megacég nem fordított különösebb figyelmet Derek művére, ezért az igen hamar eltűnt a mozik kínálatából, és manapság már csak a szereplőinek fanatikus rajongói emlékeznek erre a megrázó háborús drámára.
Ursula Andress és John Derek 1956-ban. A színész-rendező hobbija a fotózás volt, és a négy felesége közül háromról (például Ursuláról) fotósorozatot készített a Playboy magazin számára
„Vajon a férjed haragszik ránk, amiért lefeküdtél velem a forgatáson?” Ron Ely és Ursula Andress bűntudatos hangulatban
A Once Before I Die Anthony March, az amerikai könnyűlovasság hadnagyának 1945-ös regényén (Quit For The Next) alapul, és mostoha körülmények között született: a Fülöp-szigeteken zajlott forgatást az embert próbáló terep mellett a pénzügyi források folytonos elapadása nehezítette, amelynek eredményeképp a stáb tagjai közül sokan csak a gázsijuk töredékét kapták kézhez a munka végeztével. Érdemes megemlíteni, hogy John Derek 1944-ben szintén a Fülöp-szigeteken állomásozott az Egyesült Államok katonájaként, és azért filmesítette meg March regényét, mert az saját ifjúkori élményeit juttatta eszébe. A direktor magára osztotta az Ursula Andress által játszott Alexandra snájdig vőlegényének, Bailey őrnagynak a szerepét, akit nagyjából a játékidő harmadánál kicsinál egy kézigránát. Bár a színészettel alapozta meg hírnevét és szívtiprói mivoltát, Derek utált a kamera előtt állni, mögötte sokkal kellemesebben érezte magát: a Once Before I Die-t követően a pályafutása hátralévő részében kizárólag direktorként volt hajlandó ügyködni.
„Szüzen jöttem át Amerikából, és anélkül lőnek majd agyon, hogy nőt érintettem volna...” Roger Strunk a sanyarú sorsát ecseteli
„Ne lógassa az orrát, kiskatona, nincs kőből a szívem...”
Újabb művészi párhuzamba állítás: az amerikai osztag japán tankot von ki a forgalomból...
... miközben a pacifista Ursula/Alexandra a már nem szűz közlegénnyel szeretkezik
A címbéli könyörgéssel (amelynek vágatlan változata így hangzik: hadd ne haljak meg szüzen, Ursula, dugjunk egyet, mielőtt a japcsik megölnek) becsajozó Elvis-arcú kiskatonát a Rod Lauren művésznevet használó Roger Strunk formálta meg, aki a forgatás alatt ismerte meg leendő feleségét, Nida Blancát, a Fülöp-szigetek egyik legnépszerűbb színésznőjét. 2001. november 7-én Blancát holtan találták az autójában egy San Juan-i parkolóban: a gyilkosa 13 késszúrással végzett vele. A rendőrség hamarosan őrizetbe vett egy Philip Medel nevű férfit, aki a vallomásában azt állította, hogy Strunk bérelte fel Blanca megölésére: a dúsgazdag színésznő a válást fontolgatta, kapzsi férjének viszont esze ágában sem volt elveszíteni a megszerzett kényelmet, és úgy döntött, megörökli a neje vagyonát. Strunk az USA-ban tartózkodott Medel elfogásakor, és hazája elutasította a Fülöp-szigeteki kormány kiadatási kérelmét. A színész 2007. július 11-én öngyilkosságot követett el: kiugrott az első emeleti motelszobája ablakán.
„Kívánjon sok szerencsét ahhoz, hogy hátvédként fedezni fogom a japánok elől menekülő seggét, kapitány úr.”
„Sok szerencsét, Custer.”
„Látja, tud ám maga illedelmes lenni, uram, ha szépen kérik.”
Habár Ursula Andress a tőle megszokott bájjal és szexi svájci akcentusával domborít Alexandra szerepében, és a későbbi, pikáns rendezéseinek köszönhetően az esztétikus, ám bugyuta erotika mesterének csúfolt John Derek sem vallott szégyent a Once Before I Die kapcsán sem színészként, sem rendezőként, a filmet a mélynövésű pszichopata Custer hadnagyot játszó Richard Jaeckel (Az őrült furulyás és a keresztapa verőlegénye) teljesítménye teszi feledhetetlenné. Jaeckel az a fajta kiváló karakterszínész volt, aki egyformán meggyőző tudott lenni jó- és rosszfiúként, de sosem alakult ki körülötte sztárkultusz, ezért aztán azok táborában találta magát, akiknek az arcát a nézők túlnyomó része rögtön megjegyezte, nevet azonban már nem tudott társítani a fizimiskához, és legfeljebb autogramkéréskor derült ki számukra, kiről is van szó. („Maga játszott a Felkavart vízben, Az állatok napjában és az Ulzana portyájában! Megkaphatnám az aláírását, Mr. ...?”) A minden kollégája által nagyra becsült és a világ valaha élt legkedvesebb emberei köré sorolt Jaeckel a magyar filmrajongóknak elsősorban A piszkos tizenkettőből lehet ismerős, amelyben a Lee Marvin által alakított kiképzőtiszt jobbkezét, a higgadt Bowren őrmestert formálta meg (a klasszikus háborús filmben egy másik Retrokult-kedvenc, a farkasemberség gyanújába keveredett Clint Walker is felbukkant), valamint a David Hasselhoff nevével fémjelzett sorozatból, a Baywatchból, amelynek 28 epizódjában játszotta az „öreg róka” vízimentőt, Ben Edwardsot. Ez utóbbi szerep azért volt számára különösen testhezálló, mert a fél életét a tengerparton töltötte napozással és testmozgással, például súlyemeléssel: gyakorta megfordult a Los Angeles-i Muscle Beach-en, vagyis az Izomparton, ahol olyan barátaival edzett, mint Arnold Schwarzenegger (Vörös zsaru + Terminátor) vagy a Schwarzeneggert szkanderban simán legyőző William Smith.
„Tizenhat japcsit lőttem szitává egymagam, miközben a kapitányunk fülét-farkát behúzva loholt előlük ezzel a mellettem ülő csinos hölggyel.”
„Ne nagyzoljon, Custer, maga legfeljebb álmában terített le japcsikat...”
„Nem hisz nekem, ezredes úr?”
„Egy lovam van, úgyhogy csak egyet tudtam hozni mutatóba. Tizenöt másik hever ott, ahonnan ez is való.”
A napfény imádata okozta Jaeckel a vesztét: 68 éves korában bőrrákot állapítottak meg nála, a kezelések pedig felemésztették a megtakarításait, úgyhogy élete utolsó hónapjaiban barátja, Gregory Peck (Mackenna aranya) fizette a kórházi számláit. Richard Jaeckel 1997-ben, 70 évesen hunyt el. Színészi nagyságát jól jelzi, hogy a Ken Kesey Olykor egy nagy ötlet című regényéből készült 1971-es film szereplőgárdájából egyedül őt jelölték Oscar-díjra (a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában), pedig olyan elsőrangú partnerekkel dolgozott benne, mint Paul Newman (Szakadt függöny + Macska a forró bádogtetőn + Pokoli torony), Henry Fonda (Volt egyszer egy vadnyugat), Lee Remick (Így nem lehet egy hölggyel bánni!) és Michael Sarrazin (Végzetes telefonhívás).
„Maga nem kedveli a nőket, ugye, Custer?”
„Semmi bajom velük. De a boldogsághoz nincs szükségem rájuk, nekem bőven elég, ha nem fogyok ki a töltényből és háromnaponta simára borotválhatom a fejemet.”
A Once Before I Die, John Derek sajátos rendezői stílusának hála, egyaránt tartalmaz banális és valóban heroikus, valamint szirupos és érzelmileg tényleg felkavaró pillanatokat. A mű alapvető üzenete az, hogy a háborúban a humanista értékrend semmisül meg elsőként, és akit elér, az nem vonhatja ki magát a hatása alól; a túlélés érdekében előbb-utóbb búcsút kell mondania az ártatlanságának. Az akciófilmek kedvelői is tehetnek vele egy próbát, de elsősorban azoknak ajánlom, akik a háború által okozott lelki traumákat bemutató drámákat kedvelik.
„Folyton csak a gyilkolás... Miért nem tudjuk békén hagyni egymást a japánokkal, Custer?”
„Mert emberek vagyunk, Alexandra... Ennyi az egész.”
Ráadás:
Ursula Andress nekivetkőzik.
