Dave Emersont, az Amerikában rejtélyes módon eltűnt Emerson gróf fiát bíróság elé állítják Londonban a kertésze, Edward Amery meggyilkolásának vádjával. Dr. Albert Mangrove-nak, egy diliház pszichiáter igazgatójának és Lionel Douglasnak, az Emerson család ügyvédjének köszönhetően Dave nem életfogytiglani börtönbüntetésben részesül, hanem életfogytiglani elmegyógyintézeti kezelésre utalják be, természetesen Mangrove doki intézményébe. Dave őrülthöz illő patáliát csapva hangoztatja ártatlanságát, de ezzel csak ront a megítélésén. Egyik este azonban egy ismeretlen bedobja neki a cellája kulcsát azon a résen keresztül, amelyen át az ételét szokta kapni. Miközben Dave megpattan a diliházból, valaki megfojtja az ügyeletes nővért. Dave egyenesen hazaszalad, és titokban behatol a családi kastélyba, ahová az elmegyógyintézet őt üldöző éjjeliőre is követi, akit aztán egy fekete lepelbe öltözött és tőrökkel felszerelt kék vaskezet használó alak eltesz láb alól, majd belegyömöszöl egy lovagi páncélba.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Dave kétségbeesetten keresi ikertestvérét, Richardot, ám nem találja a szobájában. Hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan rendbe hozza magát – igen ziláltan fest több kilométernyi loholás után −, majd magára ölti Richard ruháit, és így vonul le a nappaliba, ahová időközben megérkezett Craig felügyelő és Sir John, a Scotland Yard igazgatója, hogy elbeszélgessenek az Emerson família tagjaival – Richarddal, Charlesszal, Roberttel, Myrnával (Dave testvéreivel) és Lady Emersonnal, aki a felsoroltak mostohaanyja – Dave szökéséről és arról, tudják-e, hová mehetett. A családtagok közül senki sem veszi észre, hogy Dave alakítja Richardot, Craig felügyelő azonban gyanút fog, és átkutatja Dave szobáját, ahol egyrészt felfüggesztett viaszbábokat talál, valamint egy több száz éves iratot, amely a gyilkos lovagi ereklyét, a kék vaskezet ábrázolja. Craig Dave tudomására hozza, hogy tisztában van vele, ki is ő, viszont igen hamar belátja, hogy nem Dave ölte meg az időközben felfedezett éjjeliőrt, ugyanis épp egy helyiségben tartózkodik vele, amikor Myrnát a kastély másik végében megtámadja a titokzatos leples bitang. A Myrnát megmentő Craig ezután arra biztatja Dave-et, hogy a Scotland Yard jóváhagyásával továbbra is alakítsa otthon az immár eltűntnek számító Richardot és segítsen kézre keríteni a valódi elkövetőt. A kék vaseszköz tulajdonosa tovább szedi áldozatait, az elmegyógyintézetben dolgozó Harris nővér pedig azzal a hírrel keresi fel Craiget, hogy a Dave szökésekor meggyilkolt munkatársa nem sokkal a halála előtt bizonyítékot talált Mangrove doki aktáiban arra vonatkozóan, hogy a neves agyturkász sem nyerne első díjat egy őszinteségi versenyen. Vajon ki öldököl kék kézzel az Emerson-örökség megszerzése érdekében?
„Végre hazaértem... Itt végre nyugtom lesz, a diliházban képtelen voltam aludni a sok hangoskodó Napóleontól és Hitlertől.”
A kék kéz senkit sem kímél...
... ha összefutsz vele, lovagi páncélban végzed a kastély folyosóján
„Lássuk, mire képes egy borotva és egy kellemes zuhanyzás...”
„Üdvözlök mindenkit! Dave... akarom mondani: Richard vagyok.”
1959 és 1972 között készültek a II. világháború utáni német moziipar első igazán jelentős exporttermékei, a belföldön is roppant sikeres Edgar Wallace-filmadaptációk. A brit Wallace által írt bűnügyi ponyvaregényekből a legtöbb alkalommal (összesen 14-szer) Alfred Vohrer (A boszorkánymester + Winnetou bosszúja) rendezett habkönnyű, a ködös albioni hangulatot csipetnyi germán dekadenciával fűszerező krimit, és az 1967-es Die blaue Hand (A kék kéz) munkálatainak levezénylésére is őt kérte fel a gyártó Rialto cég. Mire eme régóta tervezgetett Wallace-adaptációra is összegyűlt a szponzorpénz, már nem dolgozott a Rialtónál az a fickó (Gerhard F. Hummel), aki mindig kínosan ügyelt arra, hogy a filmverziók és a regények cselekménye ne üssön el feltűnően egymástól. Ennek következtében A kék kéz több forgatókönyvíró keze nyomát is magán viseli, akik gondoskodtak róla, hogy Wallace ötleteiből végül szinte egy se kerüljön bele a filmváltozatba. Akárcsak megannyi másik Wallace-film esetében, a szerepeket ezúttal is a német színjátszás kiválóságai kapták, köztük két visszatérővel: Siegfried Schürenberg számos alkalommal formálta meg a tökkelütött Sir Johnt, aki helyett mindig valamelyik jóképű, ám karizmával nem rendelkező beosztottja oldja meg a bűnügyeket, az Emerson ikerpárt pedig a Wallace-franchise ügyeletes rosszfiúja, minden idők legnagyobb német filmszínésze, Klaus Kinski (Isten megbocsát, Klaus Kinski soha) alakította.
Vajon a kapzsi Lady Emerson nyírja ki sorban a szereplőket?
Vagy Mangrove doki, akinek a szeme sem áll jól?
Netán a nagypályás ügyvéd?
Esetleg az inas?
Vagy a szép Myrna, aki elvileg nem lehet tettes, de ki a frászt érdekelt valaha is a logika egy Wallace-krimi készítői közül?
A lengyel gyógyszerész apa és német ápolónő anya gyermekeként született Klaus Kinski (1926. október 18. – 1991. november 23.) 1930-ban költözött családjával Berlinbe, ahol 1944-ben besorozták a Wehrmachtba az ejtőernyősök közé, majd Hollandia határán hadifogságba esett. A fogolytáborban olykor darabokat adtak elő a rabok szereplésével és szórakoztatására, Kinskinek pedig olyannyira megtetszett a színészmesterség, hogy civilként is ezzel kívánt foglalkozni. Szabadulása után előképzettség nélkül meghódította a színházi színpadokat, és már ekkoriban botrányt botrányra halmozott: inzultálta a közönségét, rendezőit, színésztársait, ám zsenialitása megkérdőjelezhetetlen volt, többek közt generációja legjobb versszavalójaként tartották számon. A Wallace-krimiknek köszönhetően szerzett először országos, majd nemzetközi ismertséget, amelyekben szinte mindig gonosztevőként bukkant fel kisebb-nagyobb szerepekben. Az 1967-es A kék kéznek köszönhetően játszhatta el élete második filmes főszerepét, bár eddigre már a mellékszerepei révén is nyilvánvalóvá vált, hogy rendkívüli kisugárzásával akár egy-két perc alatt képes elhomályosítani legtehetségesebb kollégáinak ugyanazon műben nyújtott alakítását is.
„Fellógatott viaszbabák a hálóban? Mindig is tudtam, hogy perverz disznó minden arisztokrata.” A kék kézben Harald Leipnitz által játszott Craig felügyelőt az 1971-es, Magyarországon is bemutatott Holttest a Temzéből című Wallace-filmben már Hansjörg Felmy alakította
„Nem öltem meg senkit. Ha nem hiszi el, menten szitává lövöm.”
„Azzal nem használna az amúgy is megtépázott hírnevének, Dave...”
„Úristen! Remélem, csak álmodom!”
„Ki kell ábrándítsalak, Myrna...”
A Wallace-krimik mellett és után spagettiwesternekben (Pár dollárral többért + Golyó a tábornoknak + A halál csöndje stb.), valamint megannyi olasz és amerikai thrillerben, továbbá horror- és akciófilmben tűnt fel, legnagyobb sikereit azonban Werner Herzog művészfilmjeiben aratta (Aguirre – Az Isten haragja + Woyzeck + Nosferatu + Fitzcarraldo + Cobra Verde). A mozgóképes felbukkanásai révén már életében legendássá lett Kinski – Marlon Brandóhoz hasonlóan – megvetette fő kenyérkereseti tevékenységét, és csupán a színházi színészetet vélte valódi művészetnek. Három nőtől három gyermeke (Pola, Nastassja és Nikolai) született, akik szintén színészek lettek: Klaus Kinski elképesztő, De Sade-regényeket idéző és rengeteg fikciós elemet tartalmazó önéletrajzában (amely először Ich bin so wild nach deinem Erdbeermund, majd később jelentősen kibővítve Ich brauche Liebe címmel látott napvilágot) arra célozgatott, hogy a húgával, az anyjával és Nastassja nevű lányával is lefeküdt, Pola Kinski pedig 2013-ban kiadott Kindermund című önéletírásában azt állította, hogy az apja szexuális rabszolgaként bánt vele. Csak évekkel az eset után került nyilvánosságra, hogy Klaus Kinski 1950-ben majdnem megfojtotta a színháza egyik mecénását, aminek következtében három napra elmegyógyintézetbe utalták orvosi megfigyelésre: az őt megvizsgáló pszichiáter jelentése szerint Kinski a skizofrénia és a pszichopátia egyértelmű jeleit mutatta.
„Olvastuk az önéletrajzát, förtelmes és gusztustalan, nem is értem, hogyhogy nem vágták magát sittre már a publikálása másnapján.”
„Ne miattam főjön a feje most, Sir John, inkább találja meg a vaskezűt...”
„Vannak érdekes kezeltjeink is, kukkantsanak csak be például ehhez a hölgyhöz...”
„Sztriptíztáncosnő volt a drága, de végül elment az esze, és mindenhol le akart vetkőzni, úgyhogy behozták nekünk.”
A kék kéz, sok más Wallace-krimihez hasonlóan, nem nélkülözi a valószerűtlen szituációkat és a fanyar humort, a végén érkező nagy leleplezés pedig konkrétan olyan, mintha egy Agatha Christie-regény paródiájából vették volna. A színészekre nem lehet panasz, Vohrerék minden szerepre megfelelő és karakteres arcú embert találtak, a magánéletben szörnyetegként viselkedő Klaus Kinskinek azonban egyikük sem ér a nyomába. Kinski az a fajta született filmsztár volt, amilyenből ma már szinte egy sem akad: rendkívül kifejező arca és mozdulatai révén egy olyan filmet is izgalmassá tudott volna tenni, amelyben csupán annyi történik, hogy reggel felkel, megborotválkozik, és elmegy sétálni – és közben egy szót sem szól. Quentin Tarantino gyerekkorában, Creature With The Blue Hand címmel látta egy autósmoziban A kék kéz angol szinkronos verzióját, amelyet a mai napig kedvenc német krimijének nevez. Aki kíváncsi rá, hogyan indult el Klaus Kinski az egyre jelentősebb főszerepek felé vezető úton, az mindenképp tekintse meg A kék kezet.
„Ez itt a gyilkos fegyver...” Alfred Vohrer, A kék kéz rendezője az orosz fronton elvesztette a jobb karját, úgyhogy sosem végezhetett kétkezi munkát, és inkább filmrendező lett
Ráadás:
A kék kéz tempós aláfestő muzsikáját Martin Böttcher (Derrick + Az Ezüst-tó kincse) szerezte.
A kék kéz Myrnáját játszó Diana Körner a Playboy magazin német kiadásának 1975. márciusi számában.