Henry Ralstrom, a Párizsban éldegélő brit aranyifjú megunja a henyélést, és nekivág a Csendes-óceánnak, hátha ott kalandosan telnek majd a mindennapjai. Hajótörést szenved, és elvetődik egy rejtelmes szigetre, ahol egy öreg japán katonára bukkan, aki azt hiszi, hogy a II. világháború még nem ért véget: amikor Henry tudatja vele a több évtizeddel korábbi japán vereség hírét, haragjában hősünkre ront, ám pórul jár, mivel szándékolatlan harakirit követ el – ez alapján biztosra vehetjük, hogy a Kincs, ami nincs című Bud Spencer + Terence Hill-film forgatókönyvírói jól ismerték Henry kalandjait a moziból. Henry a japán kunyhójában értékes gyöngyökre bukkan: örömében tutajt eszkábál magának, és meg sem áll vele... San Franciscóig.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Az USA-ban a hatóságok Henryt illegális bevándorlónak nyilvánítják, egy kivételével minden magával hozott gyöngyét elkobozzák, és nyomban ki akarják toloncolni egy francia hippi, Marie Chapuis társaságában. A rendőrőrs előtt a hippik épp kormányellenes tüntetést tartanak, amelynek zűrzavarában Henry és Marie meglépnek az őreiktől, és pénzzé teszik Henry maradék gyöngyét, ám ezt követően a rendőrök elfogják, majd egy Peruba tartó gőzösre rakják őket. Peruban Marie Alvarez úr, egy befolyásos helyi politikus gazember kaszinójában vállal munkát: Alvarez szemet vet a csinos fiatal nőre, de egy szempillantás alatt kirúgja, amikor kiderül, hogy segít Henrynek csalással pénzt szerezni a pókerasztaloknál. Henry és Marie eddigre minden pénzüket felélték, és úgy döntenek, hogy visszatérnek Henry szigetére, ahol biztos jó sok gyöngy akad még. A terv kivitelezése végett elcsenik Alvarez jachtját, amelyen kétmillió dollárnyi kenőpénzt tárol a gazdája – erről viszont Henryék mit sem tudnak. Alvarez természetesen hajszát indít utánuk, úgyhogy a játékidő leteltéig még lesz kaland bőven...
Claude Mulot, a fiatalon elhunyt sokoldalú francia filmrendező
Olivia Robin nekivetkőzik Claude Mulot La rose écorchée című filmjében
Claude Mulot francia filmdirektor és forgatókönyvíró (A Bee Gees és a kéjsóvár öngyilkosok) profi pályafutása 1968-ban indult a Sexyrella című bizarr vígjátékkal, amelyben egy képregényrajzoló kétségbeesetten keresi leendő múzsáját: hogy megtalálja, nem csupán egy festő meg egy fotós műtermébe látogat el, de egy sztriptízbárba is. A korszak popkulturális ikonjait – például Salvador Dalít és a Barbarella nevű sci-fi képregény-sorozat címszereplő bombanőjét, akit szintén 1968-ban Jane Fonda játszott el férje, Roger Vadim rendezésében – kifigurázó szárnypróbálgatás nem keltett nagy feltűnést, ám ezt követően Mulot több olyan filmet is készített, amelyek miatt a legígéretesebb és legsokoldalúbb francia tehetségek közt kezdték emlegetni: az 1970-es La rose écorchée plasztikai sebészettel kapcsolatos okkult rémtörténet, az 1971-es, Magyarországon is forgalmazott Véráldozat nyomasztó bűnügyi dráma, az 1974-es C’est jeune et ça sait tout! pedig vérbő komédia Michel Galabru (Őrült nők ketrece) főszereplésével. Mulot 1974-ben fejest ugrott az épp ekkoriban kibontakozó felnőtt filmes szubkultúrába, és Frédéric Lansac álnéven a francia pornóipar legmeghatározóbb rendezőjévé vált Gérard Kikoïne (Anthony Perkins: Bombanők gyilkosa Budapesten) és Michel Lemoine (A rendelt legény és a kastély kéjsóvár úrnője + Michel és Janine, a kéjenc eltévelyedettek) mellett. 1981-ben, a legnépszerűbb francia rockénekest, Johnny Hallydayt is felvonultató vígjátékkal, a Le jour se lève et les conneries commencent-tel tért vissza a „rendes” filmek világába, majd egy kosztümös erotikus dráma (Fekete Vénusz) és egy pszichothriller (Kés a kézben) leforgatása után 1986-ban, alig 44 évesen vízbe fúlt. Legfőbb álmát, hogy Star Wars jellegű sci-fit készíthessen, sosem válthatta valóra.
Nathalie Delon, azaz Marie Chapuis, a Profession: Aventuriers hippilánya
Alain Delon (Sokkos kezelés + Rocco és fivérei + Klein úr + Ragyogó napfény) és Lino Ventura (A verekedős pap, a zsaru és a gengszter) az 1967-ben bemutatott Kalandorok című filmmel aratták életük egyik legjelentősebb kasszasikerét: a csak a mának élő és a tenger mélyére süllyedt kincset kereső szerencselovagok meséje a magyar nézők szívét is meghódította, François de Roubaix által komponált zenéje pedig szintén több millió hívet szerzett magának. Claude Mulot 1973-ban, Profession: Aventuriers (Foglalkozásuk: kalandor) címmel forgatott filmjében Alain Delon exfeleségét, Nathalie-t (Egy romantikus angol nő) tette kincsvadász kalandorrá (a Kaliforniában időző hippilány, Marie Chapuis szerepében) egy amerikai színész, Charles Southwood társaságában. Francine Canovas 1964-ben ment feleségül a franciák fő szívtiprójához, aki élete nagy szerelmét, Romy Schneidert (A medence) hagyta faképnél a modellként már a Nathalie művésznevet használó nő kedvéért. A sztárfeleség pár évvel később szintén a színészetet választotta hivatásul, és kétszer játszott együtt férjével (aki a második film esetében valójában már nem volt a férje, ugyanis 1969-ben elváltak): A szamuráj című legendás 1967-es noir krimiben és a Halkan a basszushangokkal! című humortalan 1971-es komédiában, amely Alain Delon egyik legnagyobb bukásának számít – a vészjósló szerepekben oly kiváló francia nemzeti ikon azt hitte, hogy képes ugyanolyan harsányan vicces lenni, mint vetélytársa, a szexéhes doktorként is kiváló Jean-Paul Belmondo, ám hatalmasat tévedett.
Alain és Nathalie Delon kapcsolatuk idilli korszakában
Nathalie Delon sajtótájékoztatón...
... és amint elcsábítja Richard Burtont a Kékszakáll című, Magyarországon forgatott erotikus thrillerben
Nathalie az istenített Alainen kívül olyan kollégáival szűrte össze a levet, mint Helmut Berger (Elátkozottak), Marc Porel (Az ártatlan), Franco Nero (A rettenhetetlen cápavadász + Tisztes honpolgárok), valamint a maga idejében roppant népszerű Jean Sorel, akit színészi tehetség és külső szempontjából a kritikusok előszeretettel hasonlítottak Alain Delonhoz. Nathalie Delon legfurcsább románcát Bobby Keys-zel, a Rolling Stonest állandó jelleggel kisegítő szaxofonossal élte át. A francia bombanő és az amerikai zenész 1971-ben, Mick és Bianca Jagger Saint Tropez-ban tartott esküvőjén ismerkedett meg egymással (Nathalie Bianca jó barátnője volt), és rövid, ám annál szenvedélyesebb viszonyba bonyolódtak. Bobby Keys évtizedekkel később is szívesen mesélt arról, milyen felemelő érzés volt úgy repeszteni a francia országutakon a motorjával, hogy mögötte a szinte semmit sem viselő Nathalie ült a járgányon. Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa (és Keys legjobb barátja) Élet című memoárjában kaján iróniával ecseteli, hogy miközben Bobby ennyire felszabadultan hódolt az ámori örömöknek, a felesége türelmetlenül várta a szálláshelyükön, a zenésztársak pedig nem győztek hazudozni neki arról, merre jár épp a hitvese. Nathalie egyszer csak nem akart többé találkozni Bobbyval, aki teljesen összetört lelkileg e kegyetlen és érthetetlen bánásmódtól. A szaxofonos évtizedekkel később tudta meg, hogy a nő csupán őt védte azzal, amikor így tett: Nathalie még Delon feleségeként lefeküdt annak jugoszláv testőrével, Stevan Markovićcsal, aki később rejtélyes gyilkosság áldozata lett. Ezt követően Marković bűnöző jugoszláv barátai éveken át fenyegették Nathalie-t levélben és telefonon, amiért a férfi vesztét okozta (úgy vélték, a féltékeny Alain Delon ölte vagy ölette meg), 1971-re pedig odáig fajultak az események, hogy egy alkalommal még a színésznő autójának kerekeit is meglazították, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem zuhant vele szakadékba. Nathalie nem akarta bajba sodorni amerikai szeretőjét, ezért inkább szakított vele.
Született kalandorok: Charles Southwood (Henry) és Nathalie Delon (Marie)
Curd Jürgens, Nathalie Delon és André Pousse, aki egy bírót alakított Claude Mulot kalandfilmjében
A Profession: Aventuriers Henry Ralstromját Claude Mulot jó barátja, a rocksztár külsejű fiatal amerikai színész, Charles Southwood játszotta, aki összesen 11 filmben bukkant fel, és ezek nagy része spagettiwestern – a legismertebb közülük a horrorcsászár Mario Bava (a Gioia halálosan szexi fotóit jegyző Lamberto Bava apukája) második westernfilmje, a Roy Colt & Winchester Jack. Southwood a Sorbonne Egyetemen diplomázott filozófiából, néhány évig tartó filmes pályafutását követően pedig továbbképezte magát és végül kutató fizikusként helyezkedett el Los Angelesben. Southwood 1971-ben dolgozott először Mulot-val: a Véráldozatban egy rendőrfelügyelőt alakított. A Profession: Aventuriers főgonoszának, Alvareznek a szerepét a jellegzetes arcvonásokkal és orgánummal rendelkező osztrák-német színész, Curd Jürgens (A Mefisztó-keringő + A kém, aki szeretett engem) kapta, akit az angol nyelvű filmjeiben többnyire Curt Jurgensként tüntettek fel a stáblistán. Jürgensnek a motoros díva Brigitte Bardot-t totálisan befuttató 1956-os kultfilm, az És Isten megteremté a nőt... hozta meg a nemzetközi ismertséget: a két sztár állítólag nem csupán a kamerák előtt, de a hotelszobájukban, az ágyban is jól megértette egymást. Jürgens harmadik felesége egyébként egy magyar származású színésznő, Bartók Éva volt, akit – élettörténete alapján − nyugodtan nevezhetünk igazi kalandornak. A Profession: Aventuriers mellékszereplői közt is találhatunk régi ismerősöket: a közkedvelt olasz zsánerfilmes színész, Venantino Venantini (Repülj és szexelj!) ügyefogyott perui zsarut formált meg benne, a szexszimbólum Laura Gemser férje, Gabriele Tinti (Amikor Fekete Emanuelle apácának állt + Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő) pedig egy aprócska cameót hajtott végre. Claude Mulot kalandfilmje egyrészt mulatságos őrültségekkel szórakoztatja a nézőit, másrészt némi társadalomkritikát is megfogalmaz (a San Franciscó-i jelenetek a Nixon-korszak szatíráját nyújtják). Akinek tetszett a Delon-féle Kalandorok vagy a Belmondo-féle Riói kaland, az a Profession: Aventuriers-ben is örömét lelheti. És hogy milyenek Mulot úr pornófilmjei? Előbb-utóbb sort kerítek rájuk is e blogon...
Charles Southwood, Nathalie Delon és Claude Mulot a Profession: Aventuriers forgatásán
Ráadás:
Johnny Hallyday és Nanette Workman közös turnén
A Profession: Aventuriers San Franciscó-i képsorai alatt harsan fel az egyik leghíresebb kanadai rockénekesnő, Nanette Workman Heart Of The City című dala, amelyet Workman Eddie Vartannal, a híres francia popénekesnő, Sylvie Vartan bátyjával komponált. A rokonszenves és közvetlen modorú díva angol és francia nyelvű albumokat egyaránt készít, valamint Kanada mellett az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban és Franciaországban is igen népszerű: többször turnézott Johnny Hallydayjel és háttérvokálozott a Rolling Stones (Honky Tonk Women + You Can’t Always Get What You Want) és a Mahogany Rush (Sister Change) számaiban.
