Elio Silvestri katonatiszt 1936-ban részt vesz a Mussolini vezette Olaszország második abesszin hadjáratában, és az etiópiai csatározásokból nem csupán büszke győztesként tér haza, hanem különleges ajándékot is hoz szeretteinek: egy Zerbal nevű fiatal nőt, akit édesapja, egy törzsfőnök, hálája jeléül adott rabszolgaként Silvestrinek, ugyanis a tiszt ráparancsolt a bennszülötteket halomra gyilkoló feketeinges különítmény tagjaira, hogy kíméljék meg az öregúr életét. Elio úgy véli, nagy tiszteletlenség lett volna visszautasítani a törzsfő ajándékát, de igen valószínű, hogy a döntését alaposan megkönnyítette ama tény, hogy Zerbal nem bányarém, hanem valódi bombanő. Az etióp rabszolga eleinte alig beszél olaszul, de távolról sem ostoba, és igen hamar jókora tudásanyagot szerez a fasiszta nagypolgárság léha mindennapjait illetően.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Elio visszatérésének gyönyörű, ám bántóan fennhéjázó felesége, Alessandra csak mérsékelten örül – elvégre az ura egy szemrevaló szexrabszolgát hozott a házába −, a civilben íróként tevékenykedő katonatiszt házi titkárnője, Velma pedig egyáltalán nem: amíg Elio távol volt, Velma bizalmas leszboszi viszonyt alakított ki Alessandrával, és semmi kedve feladni a megszerzett kiváltságait most, hogy Elio ismét befekszik a hitvesi ágyba. Ráadásul kiderül, hogy Zerbal – akit mellesleg a népét ért sérelem miatt is fűt a bosszú – született intrikus, aki lassan és megfontoltan ujja köré csavarja a nagyképű Alessandrát, aki végül bármely kívánságát hajlandó teljesíteni némi kielégülésért cserébe. Velma megrögzött fajgyűlölő, ám Zerbalról leperegnek a lekicsinylő megjegyzései. A titkárnők szenteskedő gyöngye elhatározza, hogy megszabadul riválisától, másrészt kiveti képzeletbeli hálóját a katonatiszti főiskolára járó és épp hazalátogató fiatalemberre, Furióra, aki Elio előző házasságából született fia.
„Fekete műfalloszt hoztál nekünk Fekete Afrikából? Hogy te milyen figyelmes vagy, Elio!”
„Nem csak azt: íme, Zerbal, aki akkor is boldoggá tesz majd engem, ha történetesen egyikőtök sem ér rá.”
„Micsoda??? Büdös fekete ribanccal éljünk egy fedél alatt???”
„Ne duzzogj, drágám, mindjárt kiengesztellek.”
„Attól még, hogy hazatért a férjem, nem ejtelek téged, Velma.”
„Olasz nagypolgárok? Nagy perverzek inkább... Majd én móresre tanítom őket.”
Miközben a Silvestri birtok minden asszonya rosszban sántikál, Elio ihlete elillan: nem halad az etiópiai bevetéseiről szóló memoárja munkálataival, úgyhogy más bevételi forrás után kell néznie, a villája kifizetetlen számlái ugyanis egyre sokasodnak. Egyik elhunyt katonatársa túlságosan készséges özvegyétől megveszi a pasas kameráját, filmes lámpáit és pornógyűjteményét, majd közli a hajlékában lakó asszonyaival, hogy hamarosan digidugi filmet forgat otthon a részvételükkel: ezt majd az úri társaság körében értékesítik, és sokkal nagyobb bevételre tesznek szert általa, mint amennyit Elio emlékiratai hoznának – már ha egyáltalán elkészülnének. Elio pornójának hevenyészett forgatókönyve szerint Velma istenkáromlással vádolt boszorkány, akit előbb az Alessandra által alakított inkvizítor apáca vesz kezelésbe, majd a Silvestri família kertésze hág meg (akinek természetesen semmi kifogása a munkakörének efféle kibővítése ellen). Velma és Alessandra csak úgy hajlandóak szerepelni a filmben, ha mindketten álarcot viselhetnek, ám Alessandra – akit régóta zavarnak a titkárnő Zerbal ellen irányuló mesterkedései – a szexjelenet hevében letépi Velma álarcát, Eliónak pedig esze ágában sincs kikapcsolni a kamerát. E galád tett olyan eseményeket indukál, amelyek végül a Silvestri család bukásához vezetnek...
„Elmegyek Rómába tárgyalni a kiadómmal. Zerbalt pedig ezennel a te szexrabszolgáddá teszem, Alessandra.”
„Elio viccesnek tartja talán, hogy a kedvéért el kell viselnem ennek a fekete szukának az igyekezetét?”
„Bár... végül is... érti a dolgát...”
„Nem tudsz kopogni, Furio?”
„Jaj, Velma... Bocsáss meg!”
„Úgy megbocsátok, hogy sosem felejted el.”
A Joe D’Amato álnéven ügyködő szennyfilmes rendező-operatőr mágus, Aristide Massaccesi (Emanuelle szexbosszúja + Őrülten szexi éjszakák Amanda Learrel + Füstölgő Magnum és tomboló düh) a 70-es években a Sylvia Kristel nevével fémjelzett francia Emmanuelle-filmek olasz „leszármazottaival”, azaz a Fekete Emanuelle szériával szerzett hírnevet magának, a 90-es években pedig magyar kastélyokban gyártott pornókat Rocco Siffredivel. A 80-as években viszont Massaccesi úr több furcsa kísérletet is véghez vitt: egyrészt a Dominikai Köztársaság területén forgatott művekben boronálta össze a pornó és a horror műfaját, másrészt itáliai terepen pár alkalommal megpróbált az erotika Fellinijének becézett honfitársa, Tinto Brass epigonjává válni – szigorúan pénzkereseti szándékkal. Az utóbbi törekvés gyümölcse az Ugo Moretti (Ursula Andress és a gyilkos villámcsapás) forgatókönyvíróval közösen kieszelt 1985-ös L’alcova (Az alkóv), amelyhez képest Brass popómániás mozgóképes korrajzai mind véresen komoly művészfilmeknek tűnnek.
„A kulturált felső középosztály összes kedvtelésével megismertetlek, Zerbal. Először is megtanítalak zongorázni...”
„... aztán együtt szippantunk közérzetjavítót.”
„Nem fejezem be a háborús emlékirataimat, Velma. Sokkal jövedelmezőbb ötletem támadt.”
„Nem akarom megbántani, asszonyom, de ezúttal tényleg csak a megboldogult férje kamerája és amatőr pornófilmjei miatt jöttem.”
Zerbal, a folyton rasszista megjegyzésekkel illetett, ám romlottság szempontjából gazdái nyomába érő afrikai rabszolga szerepét Massaccesi régi „tettestársa”, az indonéz és holland származású Laura Gemser (Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő + Amikor Fekete Emanuelle apácának állt) kapta, akit a magyar nézők leginkább a Bűnvadászok című Bud Spencer- és Terence Hill-opuszból ismerhetnek, három főszereplőtársa pedig az olasz zsánerfilmes szubkultúra leghírhedtebb drogfüggői közül került ki. Eliót az Al Cliver művésznevű Piergluigi Conti (Repülj és szexelj!) játszotta, aki nem csak fogyasztani szerette a tudatmódosító szereket, de önéletrajzi kötete (Without Script) alapján olykor árusította is őket, Velmát egykori barátnője és drogos bulipartnere, a később szociális munkássá vált Annie Belle (Ház a park szélén) alakította, Alessandrát pedig az 1974-es Miss Italia szépségverseny második helyezettje, Lilli Carati (Húszévesnek lenni), aki káros szenvedélyét végül pornófilmekben való felbukkanásokkal volt kénytelen finanszírozni. Bár elvileg szoft szexfilmről van szó, a L’alcova kulcsjelenetének számító forgatási orgia alkalmával a kertészt megformáló, baltával faragott arcú színészt, Nello Pazzafinit (a Nincs kettő négy nélkül című Bud Spencer & Terence Hill alapmű Tango nevezetű banditája) két másodpercig bizony ágaskodó lőccsel mutatja Massaccesi kamerája, mielőtt Nellónk rávetné magát a Velmát játszó Annie Belle-re. Aki gerjed a fülledt hangulatú ponyvaregénybe illő társadalomkritikával nyakon öntött exploitation szexmesékre, annak a L’alcova sem okoz majd csalódást. A rendezője által kiválóan fotografált szennymű kifinomult és igényes kísérőzenéjét mellesleg Manuel De Sica (Az utazás), az olasz direktorlegenda, Vittorio De Sica (Egy asszony meg a lánya) fia szerezte.
„Micsoda fércmű!”
„Ennél mi sokkal nívósabbat csinálunk majd.”
„Ne siránkozz a letépett álarc miatt, Velma! Mestermunkát készítek, csak ez számít!”
„Bármit kérhetsz tőlem, Zerbal! Úrnőd immár a rabszolgád.”
Ráadás:
A L’alcova német és francia reklámfotói.
