Egy megnevezetlen, Los Angeleshez közeli kisvárosban sorra elhaláloznak az éjszaka egyedül hazafelé baktatók és azok, akiknek lerobban az autója: mindegyikükkel valamiféle állat végez. Vernon Bell seriff nem éppen Columbo szellemi örököse, úgyhogy a helybéli regényíró exvadászt, John Weatherbyt kéri meg, hogy segítsen neki az ügy felgöngyölítésében. A legfrissebb tetthelyen elképesztő nyomokat találnak: mintha a tettes lény először farkasként lépegetett volna, aztán viszont egy szempillantás alatt emberi talpakon folytatta eliszkolását.
Weatherby eleinte nem akarja azt hinni, hogy farkasember jár a környéken, inkább valamiféle mutáns vadra gyanakszik, és felkeresi régi vadászbarátját, Byron Douglast, ugyanis vele együtt szeretné elejteni a különleges emberölőt. Mióta egy kanadai vadászaton megharapta egy hatalmas farkas, Douglas igencsak megváltozott: Grant nevű inasával él visszavonultan, és olyasféle életfilozófiát alakított ki magának, amely szerint a gyengék nem mások, mint az erősek eledelei. Ahogy halad a nyomozás, Weatherbynek egyre inkább meggyőződésévé válik, hogy Douglasnak köze lehet a szörnyű halálesetekhez. Vajon Douglas rendre farkasemberré változik teliholdkor? Esetleg nem is ő az elkövető, hanem mogorva szolgája, Grant? Vagy senki sem farkasemberkedik, hanem valami egészen más okból ritkul a kisváros lakossága? Mindenesetre nem árt minél előbb kideríteni az igazságot, mert hamarosan Weatherby barátnője, Sandy Miller is felkerül a veszélyeztetett szereplők listájára...
„Farkasordító hideg van ma este: kár, hogy a lerobbant járgányomban kell éjszakáznom.”
„Miféle fenevad képes betörni az autó ablakát, hogy aztán alaposan megrágcsálja a sofőrt?”
„Furcsa egy jószág lehet a tettes: eleinte farkasnyomokat hagy, aztán egy idő után átvált emberiekre.”
„Csak azért sétálgatok éjszaka egymagamban e kihalt helyen, hogy ma is jóllakjon a farkasmanuszunk.”
Dan Curtis rendező-producer a 70-es évek amerikai televíziós történelmének egyik legfontosabb alakja, aki elsősorban horror és okkult témájú művekkel rukkolt elő. Dark Shadows (Sötét árnyak) című szériáját 1966 és 1971 vetítette az ABC csatorna, majd 40 éven át folyamatosan ismételte. A vámpírokat, farkasembereket, kísérteteket, időutazást és egyéb paranormális entitásokat és jelenségeket felvonultató sorozat kultikussá vált, és olyan Curtis-féle tévéfilmek követték, mint az 1973-as The Night Strangler (Az éjszakai fojtogató), amelynek köszönhetően aztán megszületett az X-akták előfutárának tekinthető Kolchak sorozat az UFO-kutatóként is remek Darren McGavinnal. Curtis mozifilmeket is forgatott, ezek közül legnagyobb sikerét az 1976-os Burnt Offerings-szel (Rémálmok háza) aratta, amelyben Oliver Reed, az Egyesült Királyság legtehetségesebb botrányhőse (A zsoldos, aki lesmárolta a diktátort + Szemüveges bombanő puskával + A megállíthatatlan bosszúálló) Hollywood egyik királynőjével, Bette Davisszel (Sikíts, csini Peggy!) játszott együtt. Megannyi népszerű munkája mellett Curtis néhány mára méltatlanul elfeledett mozgóképes gyöngyszemet is készített, például az 1974-es Scream Of The Wolf-ot (Farkasüvöltés), amelyben a misztikus horrort a pszichothriller műfajával ötvözte.
„Kijöttem a gyakorlatból, Byron... Nem vadásznád le velem a farkasemberünket?”
„Épp eléggé eltunyult a porfészkünk lakossága, ez a kedves vérfarkas legalább némi izgalmat hoz az életünkbe: amíg retteg a nép, legalább érzi, hogy él. Úgyhogy nem segítek neked, John.
„Gyanús maga nekem, uram. Ha valaha is vonyításon kapom teliholdkor, kénytelen leszek meginvitálni az őrsre.”
A Scream Of The Wolf forgatókönyvét nem más írta, mint a fantasy, a horror és a sci-fi zsáner legendás „történetfaragója”, Richard Matheson, akinek a nevéhez olyan klasszikusok fűződnek, mint az 1964-es Az utolsó ember a Földön, a szennyfilmes producer-rendező Roger Corman összes Edgar Allan Poe-adaptációja, valamint a Steven Spielberg karrierjét fellendítő 1971-es Párbaj. Egy farkasemberes mese a sötét erdőt kellően nyugtalanító módon megjelenítő operatőrt kívánt, akit Dan Curtis Paul Lohmann (Anyu a sztár, Nashville, Hell’s Angels ’69) személyében talált meg. John Weatherbyt, a vadászból lett kalandregény-írót Peter Graves (az 1967 és 1973 között készült Mission: Impossible tévésorozat kémfőnöke, valamint az Airplane! paródiafilmek Clarence Oveur kapitánya) játszotta, aggódó és bizalmatlan barátnőjét pedig Jo Ann Pflug (a hippilányokra gerjedő zseniális komikus, Peter Sellers partnernője a Hol fáj? című 1972-es orvosi vígjátékból) – mindketten elsőrangúan keltették életre pozitív figuráikat, ám a Scream Of The Wolf nem miattuk, hanem a „farkasember-gyanús” Byron Douglast alakító Clint Walker miatt emlékezetes.
„A ragadozó felsőbbrendű lény, a préda pedig alsóbbrendű. A környékbeli friss halálesetek azt bizonyítják, hogy akadt köztünk pár alsóbbrendű ember.”
„Rendkívül sajátságos az új életfilozófiád, Byron. A leghíresebb mizantrópok hozzád képest valóságos szeretetguruk.”
„Ne haragudjanak, hogy félbeszakítom a beszélgetésüket, de meghallottam, hogy maguk vadászok, úgyhogy feltennék egy kérdést: mégis miféle örömet képes lelni egy felnőtt és valószínűleg intelligens ember védtelen állatok halomra gyilkolásában?”
„Nem tudom megmondani, de meg tudom mutatni, bár kétlem, hogy ez esetben maga olyan méltósággal halna meg, mint azok a vadak, amelyeket eddig elejtettem. Szóval megmutassam?”
„Sajnálom, hogy zavarni bátorkodtam, uram... Remélem, sosem futunk össze egy sötét sikátorban.”
Az 1927-ben az Illinois állambéli Hartfordban született Clint Walker szegénységben nőtt fel, amelyből az első adandó alkalommal ki akart törni: 16 éves korától kezdve folyamatosan dolgozott, és amíg színészkedni nem kezdett, volt portás, acélgyári munkás, éjszakai lokál kidobója, seriffhelyettes, valamint magándetektív is. Noha 1956-ban felbukkant a Tízparancsolat című nagyívű bibliai drámában – akárcsak a szexfilmek egyik leendő császára, John Derek −, a befutását valójában Henry Willsonnak köszönheti, aki szorgalmas ügynökeként egyre nagyobb „izomemberi” hősszerepeket harcolt ki számára. Willson homoszexuális volt, továbbá messze földön híres arról, hogy az általa protezsált überférfias külsejű szépfiúk közül többen is megfordultak a szereposztó díványán (például Rock Hudson és Tab Hunter), Walkert azonban úgy is hajlandónak mutatkozott támogatni, hogy az nem mutatott érdeklődést a szóban forgó bútordarab iránt. A tagbaszakadt, 195 centiméter magas színész inkább háromszor is megnősült, és mindegyik nejével csaknem húsz évig élt együtt − első házasságából született lánya, Valerie, az USA történelmének egyik első olyan női pilótája lett, aki utasszállító gépet vezetett egy nagy légitársaság alkalmazásában. Walker leghíresebb szerepeit a Cheyenne című, 1955 és 1963 között forgatott westernsorozatnak, valamint az 1967-es A piszkos tizenkettőnek köszönhette, amelyben az amnesztia reményében titkos katonai akciót vállaló izomkolosszus halálraítéltet, a sámsoni erejű Samson Poseyt formálta meg. 1971-ben kizuhant egy síliftből, és olyan szerencsétlenül ért földet, hogy a botja vége a szívébe fúródott. Csodával határos módon életben maradt, de innentől fogva soha többé nem mutogatta meztelen felsőtestét a filmjeiben, noha ez korábban szinte védjegyének számított. Megannyi háborús-, western- és kalandfilmet követően visszavonult, és 90 éves korában hunyt el kaliforniai otthonában.
„Láttad azt a sok ijedt pofát a mai városi gyűlésen, John? A halálfélelem gyönyörűen kiült az arcokra.”
„Ugye nem haragszol meg, Bryon, ha a hétvégén mégsem kávézunk nálad Sandyvel?”
„Régen, amikor együtt vadásztunk Kanadában, még férfi voltál, John... Mára viszont egy elkényelmesedett papucsállatka lett belőled Sandy mellett.”
„Évekkel ezelőtt 7 percig tartott, amíg megvertelek szkanderban. Most már vén trotty vagy: ha egy percet kibírsz, segítek neked előkeríteni a farkasemberedet.”
„Ha viszont szinte azonnal legyőzlek, mint William Smith Arnold Schwarzeneggert, kutathatsz utána tovább egyedül.”
A szép bariton hanggal és rendkívül barátságos, sztárallűröktől mentes modorral megáldott Clint Walker nem volt épp egy Marlon Brando vagy Jack Nicholson, és gyakran vádolták azzal, hogy túlságosan merev a játékstílusa, az arcán pedig nem tükröződik több érzelem, mint egy épp csak minimálisan erőlködő testépítőén. Talán pont a kritikusai elhallgattatása végett vállalta el a Scream Of The Wolf roppant érdekes embergyűlölő vadászának szerepét: Byron Douglasként pont annyira sugárzik belőle a kifinomult elegancia és az egyszerű földi halandók iránti megvetés, mint 150 évvel korábban a kalandor brit költőből, Lord George Byronból (a nevek egyezése nem a véletlen műve). Az egyik pillanatban lekezelően néz, a másikban pedig igazi csúcsragadozó módjára méri végig a vele szemben állókat vagy ülőket, akikre potenciális prédaként tekint, mélyen zengő orgánuma pedig csak fokozza a hátborzongató összhatást. A Scream Of The Wolf egy régi vágású, vértelen televíziós horror-thriller, amely azonban atmoszférateremtés szempontjából kitűnőre vizsgázott. A retro misztikum iránt érdeklődőknek nem fog csalódást okozni.
„Meggondoltam magam... Menjünk, és lőjünk farkasembert, John!”
„Ne menj Byronnal, drágám, te kapsz golyót tőle a fejedbe, ha most vele tartasz.”
„Vállalom a kockázatot, és egyébként is: fokozni kell a feszültséget, ahogy közeledünk a film végéhez.”
„Emlékezz a régi vadászigazságra, John: semmiben sem lehet biztos, csak abban, hogy a prédád olyasmit tesz majd, amire nem számítottál.”
Ráadás:
Látogatás Clint Walker otthoni edzőtermében.
