Harry Lomart gyilkosságért és fegyveres rablásért kiszabott életfogytiglani börtönbüntetését tölti bűntársa, Birdy Williams társaságában. Harry durva, kemény és hirtelen haragú fickó: amikor a felesége, Pat, eljön hozzá beszélőre, és kijelenti, hogy gyereket vár egy pasastól, aki történetesen nem Harry, Lomart úr nemes egyszerűséggel átüti öklével a kettőjüket elválasztó üveget, és fojtogatni kezdi a nejét. Miután az őrök megfékezik, Harryt egy ideig magánzárkában tartják kenyéren és vízen, de ő ettől cseppet sem szelídül meg, sőt: amint kiteszi onnan a lábát, a szökését kezdi tervezgetni Birdyvel. Úti céljuk Ausztrália (elvégre azt az országot fegyencek leszármazottai lakják), ahol majd szépen felélik Harry elrejtett 200 ezer fontját, de a sitt bajkeverőjének előtte még el kell rendeznie pár ügyet: például meg akarja szorongatni a rendőrségi besúgóvá lett bukméker haverja, Marty Gold nyakát, valamint le kívánja puffantani csalfa feleségét. Harryék sikeresen megpattannak, a rettegő Pat pedig a hír hallatán rendőri védelemért folyamodik, amelyet meg is kap Milton felügyelő személyében. Harryt a bosszú gondolata teljesen elvakítja, és nem veszi észre, hogy nem csak a rendőrség szeretné kelepcébe csalni, de valaki más is, aki egyenesen óhajtotta a szökését...
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
1971-ben került a mozikba az Öld meg Cartert! című ultrarealista brit bűnügyi film, amelyben a Michael Caine (Alfie, Az olasz meló) által alakított címszereplő londoni gengszter a testvére halálát igyekezik megbosszulni, és természetesen nem válogat az eszközökben. Az ekkor már szupersztár Caine-t a szerep még népszerűbbé tette, mint amilyen korábban volt, úgyhogy egy másik ködös albioni nagyágyú, Richard Burton (Az iguána éjszakája, Nem félünk a farkastól) sem akart lemaradni, és még ugyanabban az évben előállt a Villain (Gonosztevő) című kemény krimivel, amelyben bandavezérként parlamenti képviselők megzsarolásával lő túl a célon. 1972-ben pedig a britek harmadik übermacsó színészlegendája, Oliver Reed (Szemüveges bombanő puskával + A zsoldos, aki lesmárolta a diktátort + Szerelmes asszonyok) is megkapta a maga félelmetes bűnözői főszerepét a Sitting Target-nek (Kiszolgáltatott célpont) köszönhetően.
„Nem vagyok épp feldobva a rácsok között, úgyhogy lepj meg egy jó hírrel, Pat...”
„Teherbe estem, Harry... és nem te vagy az apuka.”
„Hogy mit csináltál???”
„Vegyél be nyugtatót, Harry!”
„Szedjék le rólam ezt az őrültet!”
„A sitten rohadsz meg, Lomart, ebben biztos lehetsz.”
„Francokat! Már csak egyet kell aludni, és lelépek...”
„Na, mit mondtam?”
Noha Reed Harry Lomart képében (akivel egyébként igen sok közös vonást fedezett fel saját magában) élete egyik legfékezhetetlenebb figuráját formálta meg, a forgatásokon alkoholizmusa és lobbanékony természete miatt gyakran elképesztő balhékba keveredő színész ezúttal meglepő önmérsékletet tanúsított, és a rendező, Douglas Hickox (Shakespeare-i gyilkosságok, Lándzsák hajnalban) szinte áradozott a „fenevad” profizmusáról és segítőkészségéről. Reed utált egydimenziós rosszfiúkat játszani, így a Sitting Target féltékenységtől őrjöngő gengszterének is megmutatja a gyengéd oldalát: mielőtt kisajátítja Marty szeretőjét, az addig vészjóslóan viselkedő Harry Lomart alig bír betelni a nő bundájának kellemes tapintásával, és szó szerint beletemeti az arcát. Reed ezzel a pár másodperces briliáns ötletével többet mond arról, milyen nőhiánytól szenvedő sittesként éveket lehúzni egy cellában, mint manapság megannyi, két óránál is hosszabb játékidejű börtöndráma.
„Pont ilyen stukkerre van szükségem. Az a lényeg, hogy jó nagy lyukat üssön a feleségemen a golyó.”
„Otthonosan fogod érezni magad a rejtekhelyünkön, Harry...”
„... pont olyan a dekoráció a falon, mint a celláinkban.”
„Ha Molotov-koktéllal csináltatnád ki a feleségedet, csak, szólj, Harry: Birdy barátod mindig rendelkezésedre áll.”
„Nem akarja elhagyni a várost, Mrs. Lomart?”
„Dehogy, felügyelő úr, bízom magukban: hamar elkapják a méregzsák férjecskémet.”
A retrokultisták többsége számára nyilvánvaló, hogy Oliver Reed minden idők egyik legnagyobb filmszínésze, akihez mérhető napjainkban nem tevékenykedik sem Európában, sem Hollywoodban, és fénykorában igencsak hajlamos volt elhomályosítani szereplőtársai alakítását. Ezúttal viszont embereire akadt, ugyanis az általa játszott Harry Lomart hűtlen hitveseként felbukkanó Jill. St. John (Tony Rome, Gyémántok az örökkévalóságnak), valamint a Harry tenyérbemászó képű bűn- és szökevénytársát, Birdyt megformáló Ian McShane (Lovejoy, A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken) méltó és emlékezetes partnernek bizonyultak. McShane-t sokan generációja egyik legtehetségesebb brit színészének tarották, és még a holland szexszimbólum, Sylvia Kristel (Amikor Emmanuelle a Stasi foglyaként gonoszkodott + Amikor Emmanuelle vámpírrá változott + Periféria + Rejtélyek) szívét is meghódította. McShane azonban súlyos kokainfüggővé vált, valamint vélt és valós kudarcai (például szent meggyőződése volt, hogy csak az alacsony termete miatt nem lett belőle James Bond) egyre haragosabbá tették: Kristel Meztelenül című önéletrajzi kötetében említi, hogy amikor három hónapos terhes volt a második gyermekével, egy McShane-nel való veszekedés közben legurult a lépcsőn, aminek következtében másnap elvetélt.
„Nahát! Martynak már ilyen nőkre is telik?”
„Készíts nekem, fürdővizet, Maureen, aztán szappanozz be alaposan.”
„Mégsem annyira rémisztő ez a fickó...”
„... talán nem is lesz kellemetlen a mosdatása.”
„Mit kerestek a szeretőm kéjlakjában, fiúk?”
„Téged, Marty, meg azt a sok pénzt, amivel tartozol nekünk...”
„Martyt letudtuk, most viszont te következel, Pat...”
A Sitting Target mellékszereplőit is a legjobbak közül válogatták: a szökevényeket üldöző Milton felügyelőt Edward Woodward (A vesszőből font ember, „Betörő” Morant) játszotta, Martyt, az áruló bukmékert pedig Frank Finlay, aki később három Dumas-filmadaptációban (A három testőr, avagy a királyné gyémántjai + A négy testőr, avagy a milady bosszúja + A testőrök visszatérnek) volt Porthos Reed Athosa mellett. A Quentin Tarantino tulajdonát képező Los Angeles-i New Beverly Moziban többször is vetítették a Sitting Target-et a híres direktor kedvenc produkcióit bemutató retrospektív sorozat részeként. Aki egy igazán kíméletlen bosszúfilmre vágyik a műfaj hőskorából, annak Oliver Reed e remeklését is látnia kell. A Sitting Target nyugtalanító kísérőzenéjét Stanley Myers (Így nem lehet egy hölggyel bánni!, A szarvasvadász) komponálta.
Ráadás:
Jill St. John kacér hangulatban
