Paul Foley kisfiúként 1955-ben szemtanúja lesz annak, ahogy az apja rajtakapja a feleségét és annak szeretőjét, mindkettőjüket agyonlövi, majd magával is végez. Paul reakcióképp hamiskásan fújni kezdi a papájától kapott furulyáját, és még akkor sem hagyja abba, amikor emiatt előbb kórházba, majd diliházba viszik. Amikor 1982-ben a Stanford-öbölben álló elmegyógyintézet falai közt egy ápoló lámpaoltáskor el akarja venni az immár felnőtt Paultól a hangszerét, az nemes egyszerűséggel megfojtja, majd megpattan az intézményből. Paul az út szélén leint egy sofőrt, aki felveszi, ám egy idő után megunja utasa furulyaszólamait, mire Paul fejszét helyez a homloka közepébe. Paul lenyúlja a holttest kocsiját, és felszed vele egy stoppos lányt, aki azonban egy motelben lezavart menet után lekicsinylő megjegyzést tesz antihősünk hangszeres tehetségére, úgyhogy Paul miszlikbe aprítja.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Eközben Marion Hauser, a lábmerevítővel járó középiskolás diáklány furcsa víziókat él át: rendre látja Paul rémtetteit, de fogalma sincs, miért tolakodnak az agyába. Még nem tudja, hogy a kórházban annak idején Paul vérét kapta átömlesztéssel a lábsérülését okozó autóbalesete után, így aztán pszichikus kapcsolat szövődött köztük. Marion apja, Frank, egy erőszakos alkoholista, aki részegen ült a volán mögött, amikor a családi autót egy másik kocsinak kormányozta, a felesége, Bea, pedig nyúzott háztartásbeli, aki fáradtan kel a lánya védelmére, valahányszor a férje túlságosan belelovallja magát az agresszív piás dicstelen szerepébe. A lány egyiküket sem képes meggyőzni arról, hogy a látomásai a valóságot tükrözik, ahogy halászként dolgozó, de továbbtanulni kívánó barátját, Joeyt sem. Marion egy tengerparti sétája alkalmával – pszichikus sugallata hatására – pont akkor bukkan fel az erdőben, amikor Paul el szeretné földelni a stopposa maradványait. A furulyás gyilkos üldözőbe veszi, de Marion ismerősei a közelben vadászgatnak, és a lánynak sikerül elérnie hozzájuk. Innentől fogva Marion Paul első számú célpontja, ám mivel rajta kívül nincs más szemtanú, és a zsákba csomagolt maradványok sem kerülnek elő a Paul által ásott gödörből, továbbra sem hisz neki senki...
„Tútúúútútúútúúúúú...”
„Nem akarlak megsérteni, öregem, de talán nem a zenélésnek kellene szentelned az idődet.”
„Cikizni merted a furulyázásomat, te pondró?”
„Hát akkor jó éjszakát...”
1978-ban John Carpenter horror-alapműve, a Halloween műfajteremtőnek bizonyult, és a 80-as évekre szabadította a slasher horrorművek dömpingjét, amelynek eklatáns példája a Péntek 13. (és persze megannyi folytatása). A Halloween kasszasikerét követően vagy 10 évig abszolút mértékben jövedelmező befektetésnek számított olyan horrorfilmeket szponzorálni, amelyekben elmegyógyintézetből szökött gyilkos tartja rémületben a kis- vagy külvárosi lakosságot. 1980-ban egy rendhagyó producerpáros úgy határozott, hogy lehúzza a sokadik bőrt a témáról: Frank Avianca (művésznevén Frankie Sardo) egykori rock and roll énekes, a Fake Out című 1959-es „vidéki minisláger” előadója és Lenny Montana, a Colombo maffiózócsalád egykori verőembere és professzionális gyújtogatója dobta össze a megtakarításait a Blood Song (Véres dal) elkészítése végett. Avianca korábban is producerkedett már, például a Clay Piegon – Agyaggalamb – című 1971-es akciófilm kapcsán, amelynek Telly Savalas (Kojak, Kelly hősei) volt a főszereplője. Montana szintén rendelkezett némi filmes tapasztalattal, ő játszotta ugyanis a Luca Brasi nevű bérgyilkost minden idők egyik leghíresebb filmjében, az 1972-es A keresztapában − a rendező (Francis Ford Coppola) akkor választotta ki, amikor testőrként elkísérte a forgatásra a Colombo família egyik szemlélődni vágyó tagját.
„Nem találkozhatsz sem fiúkkal, sem a barátnőiddel, sem senkivel, Marion! Itthon maradsz, és írod a leckédet!”
„Nem gondolod, hogy ez kissé túlzás, Frank?”
„Felmegyek a szobámba, és addig bömböltetem a rádiót, amíg meg nem süketülsz, papa. Aztán meg vízióim lesznek, de azok titeket úgysem érdekelnek.”
Aviancáéknak egy olyan főszereplőre volt szükségük, akinek a neve becsábítja a nézőket a moziba, viszont jócskán túl van már a fénykorán, azaz a gázsija nem teszi majd ki a költségvetés 90%-át. A producerek választása végül Avianca pályatársára, Frankie Avalon táncdalénekesre esett, aki 1959 és 1962 között 31 dalával került fel az amerikai slágerlistára, amelyek közül két 1959-es (a Venus és a Why) listavezető lett. Avalon a Beatles tengerentúli sikereinek köszönhetően egy csapásra kiment a divatból énekesként, úgyhogy átnyergelt a habkönnyű tengerparti szörfös-romantikus filmekre, és ezek egyik legnagyobb sztárja lett Annette Funicello társaságában, akivel összesen hatot készített 1963 és 1966 között. Az 1970-es években, a hard és a soft rock előretörésével Avalon fellépéseinek már csak a kisebb lokálokban jutott hely, és bár 1978-ban emlékezeteset alakított a múltidéző Grease-ben Didi Conn nótás kedvű őrangyalaként, ekkoriban már csak afféle szirupos őskövületként tekintettek rá (bár a hangja cseppet sem kopott meg). Úgyhogy az előzmények ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy Avalonnak igencsak jól jött a Blood Song furulyás gyilkosaként kereshető tisztességes, bár a korábbi fellépti díjaihoz képest szerénynek mondható összeg.
„De klassz nyaklánc! Köszönöm, Paul!”
„Túúútúúútútúúútúúúú...”
„Nem akarok hálátlannak tűnni, de nem hagynád abba szegény hangszer gyötrését?”
„Mit értesz te a mágikus dallamokhoz, szuka? Ezért fővesztés jár...”
„Íme!”
Mariont, a paranormális víziókat átélő lábmerevítős lányt Donna Wilkes játszhatta el, aki két évvel később az Angel című rendhagyó exploitation dráma címszereplőjeként vált kultfigurává: Wilkes az előbb említett filmben egy sorozatgyilkos által üldözött középiskolás éltanulót formált meg, akiről kiderül, hogy árva, valamint az is, hogy iskolaidőn kívül prostituáltként szerez pénzt a lakbérre. Marion alkoholista papáját az egyik legjobb amerikai karakterszínész, Richard Jaeckel (A piszkos tizenkettő, Az állatok napja, A zöld nyálka) alakította, aki Tony Curtisszel együtt kezdte a pályát, és bár szintén jóképű volt, alacsony termete miatt elkerülték a főszerepek. Jaeckelt 1972-ben Oscar-díjra jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában az Olykor egy nagy ötlet című Ken Kesey-adaptációban nyújtott teljesítményéért. Marion mamáját Antoinette Bower (Az erőszak pokla, A szalagavató fantomja) játszotta, a rendezői feladatokat pedig a tévés munkákon edződött Alan J. Levi (Magnum, Airwolf) látta el. A keresztapa óta feltűnési viszketegségtől szenvedő Lenny Montana nem elégedett meg a produceri titulussal: Marion barátjának, Joeynak a hajóskapitány főnökét „osztotta magára”.
„Ki szemeteli már megint tele az erdőnket?”
„Ne legyen kíváncsi, kis hölgy, mert még a zsákomban végzi maga is.”
„Joey! Egy darabolós gyilkos járja a városunkat!”
„Ne bolondozz, Marion! Talán LSD-t szedsz újabban fájdalomcsillapítók helyett?”
„Nem téved a barátnőd, Joey, de te csak nyugodtan kételkedj tovább...”
A Blood Song-ot 1,2 millió dollárból készítették 22 nap alatt Oregon állambéli helyszíneken (Coos-öböl, Coquille és North Bend). 1980 novemberében ért véget a forgatás, a végterméket azonban csak 1982-ben mutatták be. Nem éppen világmegváltó, viszont kifejezetten szórakoztató slasherről van szó, amely nagyrészt Frankie Avalonnak köszönhetően működőképes, aki keményen megdolgozott a pénzéért: a bájgúnár énekes élvezettel őrültködött furulyás elmeháborodottként, viszont vitt annyi komolyságot a játékába, hogy ne váljon nevetségessé, sőt önparodisztikussá. Avalont körülbelül olyan érzés figyelni, mint ha a sok évvel ezelőtti Korda Gyuri bácsit látnánk hasonló szerepben: elképesztően kínos „égésre” számítunk, de meglepetten konstatáljuk, hogy nem is rossz a fickó pszichopata üzemmódban. Bár sok szempontból tipikusnak mondható, a Blood Song-ot a fináléjában látható 16 perces üldözés − amelynek során Avalon/Foley egy fűrészmalomban próbálja felkoncolni vagy kilapítani Mariont egy targoncával – különleges „bájjal” ajándékozza meg. Aki bukik a régi slasher filmekre, ezt e se hagyja ki.
„Kész csoda, hogy még így is el tudok futni a gyilkos elől...”
„Az... Még mindig nem térek magamhoz a megdöbbenéstől, pedig ideje lenne további áldozatok után néznem.”
Ráadás:
Frankie Avalon és Annette Funicello, a beach party filmek sztárjai
Donna Wilkes 22 évesen a Schizoid című slasher filmben Klaus Kinski lányaként
Lenny Montana A keresztapa forgatásán az álindiai szexguruként is remek Marlon Brandóval...
... és Skipper halászkapitányként a Blood Song-ban