A svájci Marcel és amerikai felesége, Deborah friss házasok, akik a mézesheteik eltöltése végett érkeznek Genfbe, ahol Marcel évekkel ezelőtt lakott. Miután a szállodai szobájuk zuhanyzójában lezavarnak egy kellemes menetet, a hotel étterme felé veszik az irányt, ahol pont egy egzotikus szépség mutat be sztriptízt. Mindketten őszinte érdeklődéssel bámulják a műsorszámot, amely alatt Marcel a nézők között megpillantja egy régi barátját, Philipet, aki, amint felismeri Marcelt, dühödten kiviharzik az épületből. Marcel – a nyomában Deborahval – utána iramodik, és végül beéri. Philip szörnyű hírt közöl vele: miután Marcel a hitelezői elől egy időre lelépett Bostonba, Deborah előtti kedvese, Suzanne bánatában öngyilkosságot követett el. Philip, aki Marcel mellett Suzanne-nek is jó barátja volt, nem rejti véka alá, hogy Marcelt okolja a nő haláláért.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Marcel másnap bűntudatosan azt javasolja Deborahnak, hogy keressék fel Suzanne szüleit a vidéki villájukban, mert szeretne részvétet nyilvánítani nekik. Deborah beleegyezik, ám a villát üresen és lepusztult állapotban találják – elvileg senki sem lakja már, ám Deborah egy még égő cigarettára bukkan a hamutálban, amikor belép a hallba, rögtön utána pedig zongoraszó hallatszik az emeletről. Marcel felrohan, de senkit sem talál a porlepte hangszernél. Pár perccel később odalent megcsörren a telefon, és egy fojtott hang közli a kagylót füléhez emelő Deborahval, hogy az életével fog fizetni Marcel bűneiért. A szerelmesek ezt követően sietve távoznak, később pedig kiderül, hogy a telefont már rég kikapcsolta a házban a szolgáltató. Marcel szerelőkkel visszatér a helyszínre, akik megerősítik a telefonközpontos kisasszony állítását: itt bizony rég nem működik a vonal, és Deborah minden bizonnyal hallucinálta a fenyegető hívást.
„Nem azt mondtad, hogy a sztráda ördöge vagy, Marcel? Ehhez képest én sofőrködöm neked.”
„Ne pancsoljunk sokáig, mindjárt kezdődik a műsor az étteremben!”
„Ejnye, Marcel! Csak nem azt látom az arcodon, hogy szívesen töltenéd e táncoslánnyal hármasban a nászéjszakánkat?” Deborah (Carroll Baker) és Marcel (Jean Sorel) nem éppen szokványos ifjú pár
„Suzanne halott, Marcel, de ha sosem találkoztatok volna, még mindig élne...” Philip (Luigi Pistilli) talán bosszúra szomjazik
„Te is meglakolsz a férjed bűneiért, szőke amerikai szuka...”
A nászutasok ezután tovarobognak impozáns sportautójukban, majd egy kacsalábon forgó villába költöznek, amelyet a tehetős Deborah bérelt ki a mézesheteik maradék idejére. Azonban egyszer csak itt is megcsörren a telefon, és a rejtélyes hang megismétli a vészjósló üzenetet. Deborah próbálja minél több szeretkezéssel feledtetni Marcellel Suzanne emlékét, de csak részleges sikereket ér el, ráadásul a szomszédban egy pimasz és kíváncsi ifjú festő lakik, aki nem is kívánja titkolni, hogy a házaspár minden lépését figyeli. Deborah egyre többször vesz be erős nyugtatókat, a nézők pedig találgatni kezdik, vajon ki akarhat ártani neki: Philip, aki utálja, amiért átvette Suzanne helyét? Robert, a perverznek tűnő festő, aki hívatlanul szeret betoppanni pont akkor, amikor csak Deborah van otthon? Esetleg maga Marcel, aki gyanúsan gyakran hagyja egyedül ifjú feleségét, akivel mellesleg egymást tették meg a nagy értékű életbiztosításuk kedvezményezettjének? Vajon mit tartogat a jövő a szép amerikai asszony számára?
Egy szerelem kitörölhetetlen emléke: Marcel (Jean Sorel) és Suzanne (Ida Galli)
„Bostonba szököm a hitelezőim elől, drágám... Csak elleszel valahogy, amíg visszatérek.”
„Siess haza, Marcel, különben meggondolatlanul fogok cselekedni.”
„Ha kedves leszek hozzád, kivered végre a fejedből Suzanne-t?”
„Vágjunk bele!”
„Mama? Igen, jól vagyunk, bár Marcel az ötödik menet után mindig kissé kimerül.”
Romolo Guerrieri rendező (Johnny Yuma, Az előkelő alvilág) neves olasz filmes család tagja: a szex- és horrorfilm-készítőként egyaránt jelentős Marino Girolami öccse, valamint a Tarantino-kedvenc Enzo G. Castellari nagybátyja (valójában mindannyiuknak Girolami az igazi családneve). Guerrieri elsősorban spagettiwesternek és hagyományos bűnügyi filmek készítésében jeleskedett, a „szexiskedés” nem tartozott a kedvenc tevékenységei közé. Ezért a több ágyjelenetet is felvonultató, giallo (pikáns és hitchcocki fordulatokat alkalmazó olasz krimi) műfajú Il dolce corpo di Deborah (Deborah édes teste) dirigálásának feladatát sem akarta elvállalni, de Luciano Martino producer meggyőzte arról, hogy jól mutatna az életrajzában az, hogy a korszak két nagy sztárjával, az Oscar-díjra jelölt amerikai szőke ciklonnal, Carroll Bakerrel és a hölgyek egyik akkori bálványának minősíthető francia Jean Sorellel is dolgozott. Bár Guerrieri profihoz méltó módon vitte filmre a Baker által játszott Deborah és a Sorel által megformált Marcel életveszélyes nászútjának történetét, az övénél is fontosabb ezúttal a forgatókönyvíró személye, aki nem más, mint Ernesto Gastaldi (Szerelmi vérszomj, Torzó). Gastaldi szürke banki tisztviselőből vált az első olyan olasz forgatókönyvíróvá, aki zsánerfilmes (western, horror, thriller stb.) keretek közt alkotott, nem pedig a nézőriasztó elvontságot vagy épp a totális neorealizmust preferáló rendezők számára. Ha meglátjuk Gastaldi nevét a stáblistán, biztosak lehetünk benne, hogy érdemes megtekinteni a szóban forgó filmet.
„Nos, Marcel, ezt a szánalmas kunyhót béreltem ki magunknak egy hétre.”
„Semmi extra, csak egy apró vidéki vityilló két főnek.”
„Aaaah... Még, még, bajnokom!”
„Na, Marcel, eszedbe jut még Suzanne, vagy elég vagyok végre neked?”
„Ezt a hernyót maga ihlette, Marcel... Először oroszlánként akartam megfesteni, de minél többet kukkoltam magukat, annál hernyósabb benyomást keltett.”
„Nem vagyunk vevők a jópofaságára, Robert...”
Az Il dolce corpo di Deborah többek közt azért is jelentős korai giallo, mert ezt tette Carroll Bakert a műfaj egyik legkeresettebb dívájává, és ennek hatására kérte fel első közös munkájukra a heves toszkán vérmérsékletéről és botrányfilmjeiről híres Umberto Lenzi, aki egyforma érzékletességgel kombinált vizespólós szépségversenyt motoros gyilkoságokkal és mutatta meg azt, hogy mi vár a férfiakra, ha megkívánják a szomszédjuk bombanőjét. A film hatóerejét a kiváló mellékszereplők is növelik. Philipet az egyik legsokoldalúbb olasz színész, Luigi Pistilli játszotta, aki számos giallóban bukkant fel, 1996-ban azonban a népszerű popénekesnővel, Milvával történt szakítása után önkezével vetett véget életének. A főleg az Il dolce corpo di Deborah flashback (múltidéző) jeleneteiben szereplő Suzenne-t Ida Galli alakította Evelyn Stewart álnéven. Galli Federico Fellinitől és Luchino Viscontitól kapta első komolyabb bizonyítási lehetőségeit (Az édes élet és A párduc kapcsán), ám legnagyobb sikereit thrillerekkel és horrorfilmekkel aratta – olyannyira, hogy ma már az olasz zsánerfilmek társkirálynőjeként emlegetik a fénykorában folyton vetkőző Edwige Fenech mellett. A hamiskás mosolyú és az orrát mások dolgába beleütő piktort, Robertet az uruguayi származású Jorge Hill Acosta y Lara formálta meg, aki – Ida Gallihoz hasonlóan − szintén angol művésznévvel (George Hilton) lett zsánerfilmes ikon olasz földön. Deborahék intrikával fűszerezett kalandjait Marcello Masciocchi (Az utolsó kannibál világ, A zsoldoskatona) fényképezte, aki fényözönben és félhomályban egyaránt mesterien jelenítette meg a szereplők körül és között vibráló feszültséget, a gyártásvezetői posztot pedig a producer öccse, a később szintén legendás rendezővé érő Sergio Martino kapta: James Bond kedvese az óriásaligátor ellen... A riksás, a sztriptíztáncosnő és a boszorkány... Bombanő a kannibál isten hegyén... megannyi martinói alapmű a kedvenceim közül. Aki szeretné megtudni, milyen lenne egy Hitchcock-film sok szeretkezéssel és pazar genfi helyszínekkel, annak az Il dolce corpo di Deborah-ból érdemes tájékozódni.
„Deborah? Megismételném az üzenetemet: együtt bűnhődik majd Marcellel...”
„Ne izgassa fel magát, szomszédasszony... Sokan telefonbetyárkodnak itt Genfben, a nagy és dögunalmas jólét közepette nem jut eszükbe jobb szórakozás.”
Vajon ki szúr le kit a sötétben a szereplők közül? Nézd meg az Il dolce corpo di Deborah-t, és megtudod!
Ráadás:
A film zenéjét ezúttal egy hölgy, Nora Orlandi szerezte, aki nem más, mint az olasz mozitörténelem első női soundtrack-komponistája. Az Il dolce corpo di Deborah egyik legemlékezetesebb jelenete a műből bohókásságával kilógó „színre lépős twist”, amelyet részben Orlandi muzsikája tesz ellenállhatatlanul pajkossá.
