Roger Melli egy bentlakásos elemi iskola igazgatója és orvosa Montpellier-ben. Ha épp nem a nebulói fegyelmezésével vagy gyógyításával van elfoglalva, a csinos Sonya Dorignyvel pásztorórázik, aki sajnos házas, a férje pedig egy mocskos disznó (legalábbis ez Roger és Sonya véleménye). A szerelmesek elhatározzák, hogy megszabadulnak az útban lévő harmadiktól, ezért Roger bérgyilkost fogad fel, a kopasz likvidátor azonban igencsak túlteljesíti a feladatát: bombával végez Sonya férjével, amelyet azonban nem az áldozat autójában helyez el, hanem azon a Boeing 747-esen, amelyre Monsieur Dorigny több mint 100 utastársával egyetemben váltott jegyet.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A fizetségért Mellihez beugró bérgyilkos büszkén elújságolja, mennyire tökéletes bűntényt hajtott végre: a 140 „járulékos áldozatnak” köszönhetően egyetlen detektív sem fogja azt gondolni, hogy valaki pont Dorigny urat akarta kicsinálni, inkább egy terrorszervezet kerül majd a rendőrség látóterébe. A tömeggyilkosi lelkifurdalásra cseppet sem vágyó Rogerünket azonban nem dobja fel az alkalmazottja érvelése: olyannyira nem, hogy a kedvenc hamutartó dísztárgyával halálosan fejbe kólintja a pasast. Igen ám, de az esetnek szemtanúja is akad: valamelyik diák épp a diri ablaka mögött matat, amikor az igazgató kioltja látogatója életét.
„Ma hal meg Sonja szemétláda férje... Végre kissé hátradőlhetek, és élvezhetem a létezésemet.”
„Elvégeztem a munkát, Melli úr, csak épp 140-nel több áldozatot szedtem a kelleténél.”
„Szarvashibát követett el, bérgyilkos úr, úgyhogy most a hamutartómmal igazságot szolgáltatok.”
Amint Roger észleli, hogy lebukott, üldözőbe veszi a kölyköt, azonban annak sikerül úgy bemenekülnie a diáktársaival közös hálóterembe, hogy Roger egy másodpercre sem pillantja meg az arcát. A túl kíváncsi nebuló kilétét mégsem lehetetlen felfedni, ugyanis futás közben elhagyta mindkét cipőjét. Roger megtalálja és elteszi a 32-es méretű lábbeliket, majd elássa a hullát az iskola növényházában. Ezt követően minden energiáját arra fordítja, hogy felkutassa az elvesztett cipők tulajdonosát, és miután két olyan diákkal is végez, akiben felfedezni véli a meglesőjét, borzalmas érzés uralkodik el rajta: lehet, hogy valójában Sonya fia, Jean a szemtanú, aki szintén az iskola diákja és persze 32-es cipőt hord... Vajon sikerül elkapniuk a rendőröknek Rogert, mielőtt összesen 145 élet száradna a lelkén?
„Állj meg, kölyök!”
„Aki holnap cipő nélkül jelenik meg a névsorolvasáson, az nem lesz hosszú életű...”
Rafael Romero Marchent spanyol filmrendező hazájában a helyi gyártású vadnyugati filmek, azaz a paella-westernek alkirálya volt: azért nem a királya, mert annak a bátyja, Joaquin Luis Romero számított, aki elsőként dirigált westernt a Franco tábornok által uralt országban. A spanyol-olasz-francia koprodukcióban készült 1974-es Un par de zapatos del 32 (Egy pár 32-es cipő) révén Rafael a feszültségkeltés mágusa, Alfred Hitchcock előtt tisztelgett, az olasz forgatókönyvívíró, a giallo-specialista Luciano Ercoli által kiötlött hitchcocki mese azonban túlságosan bizarr lett ahhoz, hogy spanyol közegben játszódjon. Franco tábornok felségterületén ugyanis a filmesek (felsőbb utasításra) mindenáron fenn akarták tartani azt a látszatot, hogy a hispánok körében kizárólag a tisztességes viselkedés dívik, elmebetegek és perverz bűnözők pedig csakis a szomszédos „fertőállamokban” fordulnak elő. Így tevődött át az Un par de zapatos del 32 cselekménye Franciaországba, elvégre aki csigát eszik, az más szörnyűségekre is képes lehet...
„Súlyos beteg ez a 32-es lábú fiú. Majd teszek róla, hogy többé ne kelljen futkosnia és meghűlnie.”
„Az is elképzelhető, hogy ez a másik srác látta, amint nem rendeltetésének megfelelően használom a hamutálat, úgyhogy balesetet fog szenvedni.”
„Felgöngyölítjük az ügyet, kolléga. Nem véletlenül nevezett el a forgatókönyvíró Delon főfelügyelőnek.”
A hitchcocki érzés maximalizálása érdekében Roger Melli szerepét az ekkor már 66 éves Ray Millandra bízták, aki az 1945-ös Férfiszenvedélyben nyújtott teljesítményéért (egy alkoholista írót formált meg) elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscart, majd 1954-ben Hitchcock egyik legjobb thrillere, a Gyilkosság telefonhívásra szintén bérgyilkost fogadó negatív főhőseként brillírozott (és persze ne feledkezzünk meg arról sem, amikor több száz béka fordult ellene). Marchentet és Ercolit Milland Hitchcockkal készített filmje mellett valószínűleg az az 1972-es Columbo-epizód is megihlette, amelyben a színész által játszott gyilkos saját melegháza miatt lepleződik le. A folyton savanyú ábrázatot vágó és az úriemberi kimértséget epés megjegyzésekkel vegyítő Ray Milland alakításaiban majdnem mindig volt valami rokonszenvet keltő: a millandi intellektuális fennhéjázás, mogorvaság és életuntság mögött rendre felsejlett némi jóság, amely valamilyen okból képtelen felszínre törni. Nincs ez másként az Un par de zapatos del 32 esetében sem, ami különösen azért nyugtalanító, mert Milland ezúttal egy gyerekgyilkos bőrébe bújt, akit eszünk ágában sincs szánni és a körülmények áldozatának tartani.
„Drágám, van egy kis gond...”
„140 ember halt meg csak azért, hogy megszabaduljunk a férjedtől... Többé egyetlen nyugodt éjszakám sem lesz.”
„Én jól fogok aludni, Roger. Nem tehetünk róla, hogy az a 140 rossz időben volt rossz helyen.”
Sonya Dorignyt, akinek – élemedett korú szeretőjével ellentétben – meg sem kottyan pszichésen a férjével együtt elhalálozott 140 fő, az olasz mozi egyik legnépszerűbb dívája, a jugoszláv származású Sylva Koscina (Meztelennek látok minden nőt!) játszotta. Koscina a II. világháború idején emigrált Olaszországba, ahol egyetemistaként fizikát tanult, majd modellkedni kezdett, ami igen hamar színészetté és sztársággá „fajult”. Koscina korabeli bálványozottságát jól példázza a következő történet: 1959-ben egy rendőrnek gyorshajtásért meg kellett volna bírságolnia, de miután felismerte, egy autogramért cserébe elengedte. Koscina később beszámolt az esetről egy tévéinterjúban, és köszönetet mondott a rendőrnek, akit aztán a felettesei alapos letolásban részesítettek, mivel a színésznő a nevét is kikotyogta. Luigi Zampa rendezőnek annyira megtetszett a filmcsillag miatt slamasztikába került rendőr sztorija, hogy vígjátékot (Il vigile – A rendőr, 1960) forgatott belőle, amelyben Koscina magát alakította, a közlekedési rendőrt pedig a legendás komikus, Alberto Sordi. A művésznő számos alkalommal megvált a ruháitól a kamerák előtt, 1967-ben pedig a Playboy magazin számára is levetkőzött.
„Stresszes időszak elé nézek, úgyhogy nem ma fogok leszokni a dohányzásról.”
Az Un par de zapatos del 32-t Godofredo Pacheco fényképezte, aki tizenkét évvel korábban a Vatikán által a világ legerkölcstelenebb rendezőjének titulált Jess Franco egyik leghíresebb horrorfilmjének, a Gritos en la noche-nek az operatőre volt. Az olasz nyelvterületen Qualcuno ha visto uccidere címmel forgalmazott film zenéjét Stelvio Cipriani szerezte, akinek a muzsikájára korábban kastélyban szeretkeztek a felső tízezer tagjai, később pedig óriásaligátor támadta meg James Bond kedvesét. Aki szereti a klasszikus hitchcocki ízeket, az a 32-es cipők okozta galibában is örömét fogja lelni.
Ráadás:
Sylva Koscina fotói és filmjei olasz férfiak millióinak édesítették meg a hétköznapjait... és a hétvégéit is
Ray Milland és Grace Kelly a Gyilkosság telefonhívásra reklámfotóján. A nem éppen nőcsábászi külsejű színész és a leendő monacói hercegné heves szexcsatákat eredményező viszonyba bonyolódott a forgatáson; minden szabad percükben egymásnak estek az öltözőben
