Françoise-t, a rokonszenves és jószívű fotómodellt minden ismerőse kedveli, és egyikük sem gondolná róla, hogy egy szívtelen szerencsejáték-függő bunkóval, Carlóval él, aki a lábtörlőjét valósággal dédelgeti ahhoz képest, ahogy szegény lánnyal bánik. Françoise érzelmi és fizikai értelemben is hűséges rabszolga: például a lehető legmélyebb depresszióba zuhan, ha úgy tér haza Carlóhoz munka után, hogy nem visz neki egy dobozt a férfi kedvenc cigijéből. Amikor egyik nap Carlót egy fekete hajú vonzó hölgyön fekve találja a lakásukban, teljesen összeroppan. Carlo gennyes alakra valló mosollyal gyorsan összecsomagol Françoise-nak, majd kitessékeli az ajtón. A porig alázott és kihasznált jótét lélek ezután meg sem áll a vonatsínekig, ahol némi hezitálást követően az érkező gyors elé veti magát.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A halottasházban Françoise-t a nővére, a feminista újságíró és festő, Emanuelle azonosítja, akinek a rendőrök átadják húga búcsúlevelét is, amelyben az elhunyt beszámol Carlóval való kapcsolatáról és arról, mi mindenre kényszerítette a szadista férfi… A színészként érvényesülni vágyó Carlo hagyta, hogy Françoise-t megerőszakolja egy befolyásos producer, akitől szerepet remélt; nem sokkal később pedig − a perverz és kukkolni akaró kártyapartnerei szeme láttára − ő maga tette erőszakkal magáévá, méghozzá análisan. Amikor pedig Carlo pénzszűkébe került és sötét alakok kezdték fenyegetni a tartozásai miatt, minimális erőfeszítéssel rávette Françoise-t, hogy olcsó fekete-fehér pornófilmekben keresse meg számára a számlák kiegyenlítésére szánt összeget.
A bájos és kedves Françoise-t (Patrizia Gori) imádja a kamera
„Carlo! Összetörted a szívemet!”
„Kellett neked túl korán hazajönnöd, édesem!” Carlo (Luigi Montefiori) épp Françoise-ról Mirára (Annie Carol Edel) vált
„Ezennel kiszálltam a szerelemvonatból, és elé vetem magam.”
„A húga búcsúlevelet hagyott hátra, Emanuelle. Elég csúnya dolgokat olvashat benne…”
„Szegény Carlo… Nem bírja letenni a kártyát, és a jó szerepek sem akarják megtalálni.”
„De most ne róla beszéljünk, hanem lássuk, hogy én mit szeretnék: magát, Françoise!”
„Ne búsulj, Carlo… Tudom, hogy csak azért dugattál meg a producerrel, hogy végre rád mosolyogjon a szerencse. Szörnyű volt, de ha ezen múlik, hogy ne otthon lógasd a lábad, akárhányszor megteszem megint, drágám.”
Emanuelle − a mazochista Françoise tökéletes ellentéte − elhatározza, hogy bosszút áll a húgáért: behálózza Carlót, akit aztán a lakására csal, ahol az italába kevert droggal elkábítja, majd a kétoldalú tükre mögött rejlő titkos szobába vonszolja és a bekészített faoszlophoz láncolja. A magához térő Carlo innentől fogva mindent lát, ami Emanuelle nappalijában történik, de őt nem látja és hallja senki. Fogvatartója alig ad neki enni, rendszeresen LSD-t injekcióz a karjába, valamint a tükör másik oldalán zajló szexpartikkal sorvasztja az agyát. Emanuellének az a szándéka, hogy addig éhezteti és izgatja a magatehetetlen férfit, amíg az a végkimerültségtől – valamint a bosszú egyre közeledő csúcspontjának szánt kasztrálás okán − ki nem leheli a lelkét. Vajon sikerül-e Carlónak kiszabadulnia, mielőtt az esze után a golyóit is elveszti, vagy Emanuelle lesz az, aki utoljára nevet?
„Kifogytam a lóvéból, fiúk… Mit szólnátok, ha a számlát azzal rendezném, hogy végignézhetitek, ahogy meghágom a barátnőmet?”
„Benne vagyunk, Carlo!” A kigúvadó szemű kártyapartnerek egyike Luciano Rossi (A törvény könyörtelen keze), akit a magyar nézők Bud Spencer és Terence Hill Bűnvadászok című klasszikusának Geronimójaként ismernek
„Ma kicsit eltérünk a szokásos menetrendtől, Françoise, de ígérem, nem fog fájni…”
„Megint legatyásodtam, drágám… Gyorsan pénzt kell szerezned, különben eltesznek láb alól.”
„Csak pár olcsó pornófilmről van szó. Meg sem fognak kottyanni neked.”
„Micsoda nő ez a szőke amazon!”
„Ne nagyon hívj az elkövetkezendő napokban, Mira, nem fogok rád érni…”
„Szakítottam neked egy almát a tudás fájáról, Carlo. Beleharapnál?”
„Naná… Mindent tudni akarok rólad, Emanuelle.”
„Hidd el, a boldog tudatlansággal jobban járnál.”
1968-ban forgatták, de csak 1972-ben mutatták be a görög mozik Dimisz Dadirasz angol nyelvterületen később The Wild Pussycat (A vad cicababa) címmel forgalmazott exploitation drámáját, amelyben egy nő a húga haláláért okolt drogdílert először elcsábítja, majd elkábítja, aztán a lakásában lévő kétoldalú tükör mögötti titkos szobába zárja, hogy felocsúdván a foglya onnan figyelhesse, miféle kicsapongások zajlanak vendéglátója kéjlakában. 1975-ben az olasz szennyfilmes színtér zseniális rendezője és operatőre, Aristide Massaccesi (alias Joe D’Amato) úgy döntött, elkészíti a görög film nem hivatalos remake-jét. Massaccesi neve garancia volt arra, hogy a pornó határán egyensúlyozó sokkoló klasszikus szülessen, amely természetesen jócskán túlszárnyalja az eredetit merészség szempontjából. A Massaccesi-féle újraértelmezés az Emanuelle e Françoise le sorelline (Emanuelle és Françoise, a nővérek) címet kapta, és így ez lett a termékeny direktor első olyan filmje, amelyben a főszereplőt ugyanúgy Em(m)anuellének hívják, mint a legendás Sylvia Kristel világhírű „szexturista” figuráját, azzal a különbséggel, hogy az olaszok Emanuelléje egyetlen m-mel írja a nevét.
„Valóban roppant tehetséges festő vagy… Remélem, vízszintesen is profinak bizonyulsz.”
„Ajajaj, kissé fejembe szállt az ital.”
„Na, most szépen behúzlak a tükör mögé, te szarházi…”
„Tetszik, amit látsz, Carlo?”
„Hová kerültem??? Azonnal oldozz el!”
„Arra hiába vársz, viszont kapsz helyette egy kis sztriptízt.”
„Szóval… Kicsit meghibásodott az autója, kisasszony… De… holnapra… megjavítom.”
„Nyugodtan jöjjön el a lakásomra közölni, ha elkészült vele, autószerelő úr.”
„Sokat jártatom majd a számat, de örülni fog neki.”
„Nincs lelombozóbb, mint azt nézni, ahogy az autószerelőt boldogítják helyettem. Ráadásul a rohadék még enni is kapott!”
Bár az IMDb adatbázis Massaccesinek és Bruno Matteinek tulajdonítja, az Emanuelle e Françoise le sorelline Edgar Allan Poe és Sade márki hatását tükröző forgatókönyvét nem más vetette papírra, mint a film karizmatikus férfi főszereplője, a George Eastman művésznéven ügyködő Luigi Montefiori, aki élete egyik legjobb alakítását nyújtja a nőit elhasznált zsebkendő módjára félredobó Carlóként. Montefiori általában akkor „vetemedett” írásra, ha jelentősebb kártya- vagy egyéb adósságot halmozott fel, és a saját szerencsejáték-függőségét ezúttal a film cselekményének egyik mozgatórugójává tette: Carlo azért bocsátja áruba Françoise-t, mert rendre kegyvesztetté válik Fortuna istennőnél. A színész manapság hajlamos lekicsinylően nyilatkozni immár kultikusnak számító szerepeiről, amelyek szinte mind az erotikus vagy a horror műfajhoz kötődnek, és nem túl meggyőző módon határolódik el tőlük: Lamberto Bava pikáns thrillerje kapcsán is úgy tett utólag, mint akit szinte bele kellett kényszeríteni a kádba a dús keblű Serena Grandi mellé, amikor pedig egy újságíró az Emanuelle e Françoise le sorelline-ről kérdezte, kijelentette, hogy ha nem a lakásától alig 200 méternyire folyik a forgatás, akkor el sem vállalja a szerepet, a forgatókönyvet pedig csaknem ingyen és szívességből írta.
„Ne mondd, hogy nem tömheted meg nálam a bendődet, Carlo…”
„Te szuka! Engedj el most rögtön!”
„Ha kitekered a nyakamat, sosem szerzed meg a láncod kulcsocskáját!”
„Lássuk, hogy viseled, ha a Mirácskádat és a barátnőjét is kielégítem az orrod előtt, de eszünk ágában sincs bevenni téged a mókába!”
„Ez már színtiszta szadizmus, a kegyetlenség netovábbja… Eddig nem omlottam össze, de most annyi a macsóságomnak.”
„Egy kis LSD majd feldob, Carlo… Szépeket fantáziálhatsz tőle.”
„Amíg hatni kezd a szer, mi megvacsorázunk a tükör túloldalán.”
„Úristen! Ezek a nők mind kannibálok! Vagy csak képzelődöm?”
„A férfi vendégek legalább banánt esznek… Bár kissé nyugtalanító módon.”
„Végre valami kedvemre való látvány…”
Massaccesi kamerája és Montefiori piszkos fantáziája olyan mozgóképes minivilágot varázsol elénk, ahol a nemek harca vérre megy és minden hadakozónak katasztrofális végkifejletet tartogat. Az alkotópáros kíméletlen iróniájának ostora ezúttal elsősorban a kártékony macsóság (ne feledjük: létezik jótékony is!) szimbólumának tekinthető Carlón csattan: a nőket kiszipolyozó szívtipró képtelen parancsolni a farkának, és miközben kizárólag a láncai elvesztésén kellene munkálkodnia egy Emanuellétől elcsent biztosítótű segítségével, folyton abbahagyja a szabadulásra tett kísérleteit, mert a tükör túloldalán kibontakozó paráznaság látványa szó szerint megbabonázza. A színészi teljesítményre nem lehet panasz, a három főszereplő pedig egyenesen remekel: Montefiorin kívül a bájos és szánandó Françoise-t megjelenítő Patrizia Gori és a bosszúszomjas Emanuellét dominai határozottsággal játszó német Rosemarie Lindt (a Düsseldorfi és a Párizsi Operaház egykori prímabalerinája) is lehengerlő alakítást nyújt. Bármelyikük köröket ver minden napjainkban sztárolt fiatal hollywoodi kegyeltre, sőt, a régi szép idők jó néhány filmcsillagára is, ám aki Massaccesi-féle szexfilmekben vállalt szerepet, az nem reménykedhetett abban, hogy egyszer majd Bergmantól vagy Spielbergtől kap felkérést. Aki szívesen bekukkantana Emanuelle nappalijába és tükre mögé, az olyan élményre készüljön, amelytől szem és alsónemű egyaránt nem marad szárazon.
„Most akkor nincs tükör, vagy ez is az LSD hatása?”
„Carlo, te magatehetetlen csődör!”
„Ennyi nő sosem hevert még a lábam előtt egyszerre.”
„Totál kész vagyok, Emanuelle…”
„Még nem eléggé, Carlo… Ennyivel nem fogod megúszni a húgom tönkretételét.”
„Azt hiszem, a golyóidra többé nem lesz szükséged.”
Ráadás:
A film kitűnő, potenciális rockslágereket felvonultató zenéjét a pornósztárhoz illő álnevet (Joe Dynamo) választó Gianni Marchetti szerezte.
