Egy jobb sorsra érdemes fiatal hölgy elhalálozik a szívátültetése után, ugyanis valaki az operáció alatt ellopta a helyszínül szolgáló berlini kórház orvosságos szekrényéből az intézményt igazgató sebész, Schwartz doktor által kifejlesztett szervkilökődést gátló szert. A tolvaj nem más, mint egy másik itt dolgozó orvos, Otto Frankenstein, aki titokban kialakított magának egy kis laboratóriumot a kórház alagsorában, ahol a kórboncnoktól elcsent hullák testrészeiből rakosgatja össze dédelgetett teremtményét, Mozaikot.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A Mussolinire emlékeztető arcú Mozaik valószínűleg sosem fog lediplomázni, ugyanis nyögve és hosszan elnyújtva tudja csak közölni mondandóját, valamint kizárólag az érdekli, hogy esténként Gestapo ügynökhöz illő bőrkabátot öltsön, majd megerőszakolja és megölje az útjába akadó nőket. A város rendőrfőnöke, Schneider kapitány képtelen kézre keríteni a rejtélyes sorozatgyilkost, mivel szakmailag totálisan impotens. Közben az elhunyt beteg bátyja, az újságíró Karl Schein felcsap önjelölt nyomozónak, hogy kiderítse, ki miatt hunyt el a testvére. Hamarosan megismerkedik és összemelegedik Frankenstein doktor csinos unokahúgával, Soniával, akinek sejtelme sincs róla, miféle rémséget szabadított Berlinre a nagybátyja. Vajon sikerül-e a szerelmeseknek megállítaniuk Mozaikot, mielőtt a fél NSZK-t kiirtaná?
„Mááááá…..”
„Értem: Májat szeretne… Hány dekát adjak?”
„Háááány deeekááás az Öööööönéééé?”
„Káááár ezééééért a széééép asszoooonyéért, pooont az eeeseeeteem….”
„Még mindig nem kaptuk el a sorozatgyilkost? Nagy szégyen… De még nagyobb, hogy még mindig nincs kész a kávém.”
Szegény Mary Shelley nem sejthette, micsoda elfuserált horrorfilmeket ihlet majd egyszer 1818-ban debütált sikerregénye, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz. Az elfuseráltak közül is kitűnik bárgyú torzságával az 1972-es olasz Frankenstein ’80, amely egyrészt a forgatási év utáni nem is oly távoli jövőbe helyezi a cselekményt, másrészt a rendezést és a forgatókönyv megírását is magára vállaló Mario Mancini nem a brit írónő művét tekintette elsődleges ihletforrásnak, hanem az Itáliában ekkoriban népszerű, felnőtteknek szóló erotikus horrorképregényeket, például az Oltretombát és a Wallesteint. Mancini elsősorban operatőrként dolgozott (többek közt a legendás Jean Sorel főszereplésével készült nagy költségvetésű Victor Hugo-adaptáción, A nevető emberen), és a Frankenstein ’80-nal csatlakozott a rendezők táborához. A csatlakozás ugyan megtörtént, de Mancini direktori karrierje rögtön a film mozikba kerülése után szép csendben kimúlt, ami − egyetlen rendezői próbálkozásának ismeretében – cseppet sem meglepő.
John Richardson épp visszasírja Ursulát és Raquelt
„Fáradjon be, Herr Schein!”
„Igyunk egy pohárkával, és essünk szerelembe.”
Dalila Di Lazzaro ezt a filmet sem úszta meg vetkőzés…
… és az ablakán bebámuló Mozaik nélkül
A kacagtatóan alacsony költségvetésű és nem különösebben impozáns képi világú Frankenstein ’80 szereplői között három közepesen híres színészt találunk. Karl Scheint, a gyanút, majd szörnyeteget fogó újságírót a brit John Richardson (1934. január 19 – 2021. január 5.) játszotta, aki két bombanő oldalán alapozta meg a hírnevét: a halhatatlan ókori királynőként tündöklő Ursula Andress 20. századi szerelme volt az 1965-ös She-ben, az 1966-os Egymillió évvel ezelőttben pedig az állatbőr-bikinis vadasszony Raquel Welch ősember kedvese. Richardson az 1960-as évek második felétől már szinte csak olasz filmekben játszott (a legkülönfélébb műfajúakban), amelyek közül nálunk a Monica Vitti és Ugo Tognazzi főszereplésével készült parádés vígjáték, a Narancsos kacsasült a legismertebb, amelyben a jóképű színész Vitti új kedvesét formálta meg. Richardson Frankenstein ’80-béli szerepét eredetileg Lou Castelnek (Golyó a tábornoknak, Óvakodj a szent kurvától!) szánták, ám a szélsőbalos művészt pont a forgatás megkezdése előtt utasították ki Olaszországból egy kommunista terrorszervezettel ápolt jó viszonya miatt. Frankenstein doktor unokahúgát, Soniát a „nekivetkőzésben” jeleskedő Dalila Di Lazzaro alakította, aki Ugo Tognazzi jelenlétében is megvált a ruháitól a 70-es évek egyik legjobb fekete komédiájában, A macska rejtélyes halálában.
Egy kezdő szinte bármit hajlandó elvállalni: a Frankenstein ’80 speciális effektusaiért egy leendő Oscar-díjas, Carlo Rambaldi (E. T., Harmadik típusú találkozások) felelt
Gordon Mitchell frankensteini mosolytalansága
Nincs jó, de még bűn rossz horrorfilm sem karizmatikus főgonosz nélkül, akit ezúttal az Otto Frankenstein doktor bőrébe bújó amerikai Gordon Mitchellnek (igazi neve: Charles Allen Pendleton, 1923. július 29. – 2003. szeptember 20.) köszönhetünk. Az Arnold Schwarzenegger példaképei közé sorolt Mitchell a Colorado állambéli Denverben született, és azért kezdett testépítésbe, mert nem akarta, hogy a gettóbéli szomszédjai rendszeresen megruházzák: inkább ő szerette volna félholtra pofozni őket. A II. világháború idején részt vett az ardenneki csatában (akárcsak a szintén Retrokult-kedvenc George Kennedy és Joseph Sargent), amelynek során német hadifogságba esett. Hitlerék bukása után hazatért az USA-ba, ahol folytatta a tanulmányait, majd biológiatanárként helyezkedett el Los Angeles egyik legrosszabb hírű iskolájában: nem sok jót ígérő arca, dagadó muszklijai és 191 centis testmagassága (ez akkoriban nem volt olyan gyakori, mint manapság) miatt vették fel, mert az igazgató úgy vélte, csak egy Mitchell-féle fazont nem mernek majd papírgalacsinokkal dobálni a bűnözői hajlamú diákok: nem tévedett...
Gordon Mitchell az Il gigante di Metropolis Atlantiszt felfedező izomkolosszusaként
Mitchell az 50-es években kezdett ókori témájú kalandfilmekben statisztálni (például a Tízparancsolatban is felbukkant Charlton Heston mellett), majd amikor barátja és edzőtársa, Steve Reeves 1958-ban befutott Herkulesként egy olasz produkcióval, Gordonunk – és egy másik barátja, a magyar származású Mickey Hargitay – előtt is megnyílt a Rómába és „izmos” főszerepek felé vezető út. Mitchell a tagbaszakadt hős az 1961-es Il gigante di Metropolis (Metropolis óriása) című erőemberes sci-fi + fantasy hibridben, amelyet az ítészek az egyik legjobb olasz ókori kalandfilmnek tartanak. Gordon Mitchell ama importált izompacsirták közé tartozott, akikre a kardos−szandálos ókori filmek divatjának lecsengése után is számítottak az olasz producerek, így a denveri legény majdnem élete végéig színészettel kereste a kenyerét westernekben, sci-fikben, valamint bűnügyi- és horrorfilmekben.
„Mit szólnál egy menethez nálam, szépfiú?”
„Talán szégyellős vagy? Bújj ki végre a gönceidből…”
„Ne állj ott, mint egy faszent, hanem vedd elő a fa…”
„Azt hiszem, kihúztam a gyufát a rámenősségemmel.”
A Frankenstein ’80-ról túlzás lenne kijelenteni, hogy értéket képvisel, viszont kifejezetten szórakoztató (zakkant elméjű nézők előnyben!), és bizonyos szempontból mozitörténeti mérföldkőnek számít. Ez ugyanis az egyetlen olyan Frankenstein-horrorfilm tudomásom szerint, amelyben azt is láthatjuk, ahogy a „testpuzzle-t” összerakó őrült tudós méretes heregolyókkal és lőccsel látja el a teremtményét (szerencsére nem pornóba illő részletességet kapunk az ominózus jelenetben, hanem csupán ráutaló magatartást).
„Mozaik lesz a legtökösebb legény Berlinben!”
„Teljesen megbuggyantam, vegyék vissza az orvosi diplomámat!”
„Miéééért? Egész jóóóól sikeeeerülteeem.”
„Mégis, hogy kerültünk ebbe a filmbe, Dalila? Ja, gázsiért…”
„Kedves nézőink, közérdekű közlemény következik! A Frankenstein ’80 készítői semmiféle felelősséget nem vállalnak a filmjük megtekintése közben keletkező agykárosodásokért.”
