Susan Stevenson, a gazdag üzletasszony és öccse, Arthur Weissenauer azért érkezik Pápua Új-Guineába (amely az angol szinkronban valamiért a Szabad Guinea nevet viseli), hogy megtalálja három hónappal korábban eltűnt férjét, a híres antropológust, dr. Henry Stevensont. Mivel a helyi hatóságok megtiltják nekik, hogy a dzsungelbe hatoljanak, valamint semmiféle segítséget nem akarnak biztosítani az expedícióhoz, Stevensonék Henry jó barátjához, az itt élő és szintén antropológus Edward Fosterhez fordulnak, aki úgy ismeri az őserdőt, mint a tenyerét, ráadásul sejti, pontosan hol kell keresni Henryt: a Matabara dzsungel túloldalán fekvő kis szigeten, azon belül is pedig a Ra-Rami hegyen.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A guineai kormány sosem engedélyezte fehér embernek a Ra-Ramival való megismerkedést: a hivatalos indoklásban arra hivatkoztak, hogy szigorúan őrzött természetvédelmi területről van szó, valójában azonban vérszomjas kannibálok, a pukák lakják, akik különös és primitív vallási rituálékat űznek. Foster, fittyet hányva a tiltásra, egyszer már felkereste a pukákat, Henry Stevenson pedig azért tűnhetett el, mert mindenképp szerette volna túlszárnyalni Foster rekordját azzal, hogy nála is több időt tölt (épen és egészségesen) az emberevők körében. Edward, Susan, Arthur, valamint Edward a kannibálok szent hegyéről származó mindenese, Asino egy csapatnyi bennszülött teherhordó társaságában indul Henry felkutatására, azonban a fehérek helyett cipekedők hamarosan hullani kezdenek a pukák csapdáinak köszönhetően, Asinón pedig úrrá lesz a nosztalgia, és az éj leple alatt visszatér törzse kebelére. Egy különösen rázós nap közepén felbukkan a tapasztalt kalandor, Manolo, hogy megmentse Susant egy életére törő kannibáltól, majd átveszi az expedíció vezetését. Manolo nemsokára rájön, hogy Edwardot annak idején többször is embervacsorában részesítették a vendéglátói, így kissé defektessé vált, valamint abban is egyre biztosabb, hogy Susannek és Arthurnak valójában cseppet sem fontos Henry meglelése, inkább a kapzsiság vezérli őket. De vajon miféle kincsre fáj a foguk? És ki éli túl a kirándulást?
„Nyersen eszik a gyíkot a teherhordóink…”
„Még Asino sem tudott szakítani ezzel a gusztustalan szokással…”
„Nézzék, milyen élvezettel falja a borzalmas menüt!”
„Hol egy bátor férfi, amikor igazán szükségem lenne rá?”
„Szolgálatra jelentkezem, hölgyem!”
„Lássuk, mit csinálnak a betolakodók a kunyhóikban…”
„Jó bőr ez a fehér csaj! Talán mégsem fogjuk megenni!”
A Retrokult-kedvenc Umberto Lenzi (aki vizespólós versenyek rendezésében ugyanúgy jeleskedett, mint bombanők szomszédba költöztetésében) 1972-ben rukkolt elő az olasz mozitörténelem első kannibál témájú kalandfilmjével: az Il paese del sesso selvaggio (A vad szex földje) címe szégyentelen erotikus filmet sejtetett, azonban elsősorban egy primitív thaiföldi törzs fogságába eső és annak minden gyomorforgató beavatási szertartását megtapasztaló természetfotós kálváriáját meséli el. Ezt követte 1977-ben Ruggero Deodato Ultimo mondo cannibale-je (Az utolsó kannibál világ), amelyben két olajkutató a repülőgépük lezuhanása után a Fülöp-szigetek emberevő bennszülöttjei elől menekül. 1978-ban pedig megszületett az egyik legélelmesebb olasz zsánerfilmes direktor, Sergio Martino kannibálos opusza, aki egyébként a sztriptíztáncosnőkre gerjedő riksásoknak is nagy szakértője.
„Mit készítenek nekünk az asszonyok, Manolo?”
„Bájitalt, amit sajátos módon tesznek pikáns ízűvé.”
„Ha bájital, nekem mindegy, mi van benne: a lényeg, hogy még bájosabb legyek tőle.”
„Mi volt a legsúlyosabb élményed a pukák körében, Edward?”
„Az emberfasírt-vacsora… Túlsózták, és előtte oda is kozmált. Máig a rosszullét környékez, ha visszagondolok rá. A főszakács szabadságon volt, úgyhogy mind pórul jártunk.”
Az IMDb adatai szerint az épségben csupán fotón látható Henry Stevensont Tom Felleghy emigráns magyar színész alakította, ez azonban nem ő Ursulánk mellett
Martino 1978 és 1979 között három olyan kalandhorrort forgatott, amelyben egy Bond-lány életveszélybe kerül, ám egy tehetséges olasz színész, a tragikusan fiatalon helikopterbalesetben elhunyt Claudio Cassinelli a segítségére siet. Az Il fiume del grande caimano-ban (Az óriáskajmán folyója) a Beatles Ringo Starrjának bájos felesége, A kém, aki szeretett engem Barbara Bachja próbál nem hüllőeleséggé válni, a L’isola degli uomini pesce-ben (A halemberek szigete) pedig kopoltyús humanoidok fenik rá a fogukat. A harmadik alapműben, a La montagna del dio cannibale-ben (A kannibál isten hegye) pedig a Dr. No dívája és Jean-Paul Belmondo, valamint a szexfilmes császár John Derek exkedvese, Ursula Andress izzad meg, miközben éhes őslakók loholnak a nyomában. A Srí Lankán és Malajziában forgatott, ám Pápua Új-Guineában játszódó La montagna del dio cannibale félig-meddig hagyományos kalandfilm, amely azonban rögvest exploitation-be torkollik, amikor Ursula Andress megmutatja a maga meztelen igazságát, vagy a kannibál istenség imádói nekiesnek a vacsorájuknak.
„Megjött Ursula! Hadd öleljem meg!”
„Ön a kedvenc színésznőm a Dr. No óta!”
„Azonnal zavard el ezt a kellemetlenkedő frátert, Claudio… akarom mondani: Manolo… Nem adok autogramot!”
„Zaklatod a sztárokat, te tekergőző pokolfajzat? Mostantól mozipremierre sem kapsz belépőt, nemhogy forgatásra…”
Susan Stevenson szerepében Ursula Andress, a rettenthetetlen amazon
„Hegyet mászom, pitonnal birkózom, de ha pókot látok, menten elszaladnék.”
A dzsungelbéli forgatás a mostoha körülmények miatt nem zajlott zökkenőmentesen. A direktor állítása szerint a legtöbb gondot a szemtelen darazsak okozták, a Susan Stevensont játszó Ursula Andress azonban olyannyira kemény csajnak bizonyult, hogy a stáb többi tagját jócskán megelőzve szinte felszaladt egy 500 méter magas hegyre, miközben a férfiak csak lógó nyelvvel kapaszkodtak és kullogtak utána. Andress nem csupán a meztelenkedéstől nem irtózott, de kaszkadőr nélkül csinálta végig a legrázósabb jeleneteket is: attól sem riadt vissza, amelyben piton zuhan a nyakába egy fáról, hogy aztán a Manolót alakító Cassinelli közreműködésével elbánjon a gaz hüllővel. Egyes pletykák szerint Andress amazon mivolta volt a Belmondóval való szakításának az oka, a francia nemzeti ikon ugyanis nehezen viselte, hogy szerelme rendre lekörözi az extrém sportok terén.
„Elkapom, még ha közben össze is csinálom magam…”
„Látod, Arthur, ezért vagyok én az expedíció új vezéregyénisége, te meg csak a fegyverhordozóm.”
„Ebben a fránya dzsungelben csak az jelenti a vigaszt, ha néha magára nézhetek, Susan.”
„Ne túlozzon, Manolo. Még egy bók, és elalélok.”
„Bőrig ázunk, darazsak csipkednek minket, ráadásul Ursulát majdnem kicsinálta egy kobra. Fizetésemelést követelünk, Sergio, mégpedig azonnal!”
Antonio Marsina, azaz Arthur a kultúrák közti szakadék áthidalásán fáradozik az őserdőben
Az emberhúst megízlelő professzort, Edward Fostert megformáló, Emmy-díjra jelölt Stacy Keach (A szicíliai kereszt, A kilencedik alakzat, Mike Hammer-sorozat) 2013-as önéletrajzában (All In All: An Actor's Life On And Off The Stage) különösen megerőltetőnek nevezi a La montagna del dio cannibale készítését, amelyet csak azért vállalt el, mivel szülőhazájában, az USA-ban kezdett háttérbe szorulni, a kifizetendő számlái viszont egyre csak gyűltek. Keach visszaemlékezése szerint a legtöbb fejtörést az a jelenet okozta, amelyben egy kobra bukkan elő a fűből, Cassinelli figurája azonban nem veszti el a lélekjelenlétét, és hátulról megragadja, majd eltávolítja a helyszínről az állatot. Cassinelli annak ellenére nem győzött óvatoskodni, hogy a „kellékkobra” száját szó szerint összevarrta az idomárja, mielőtt a kamerák berregni kezdtek volna, úgyhogy végül több mint húsz nekifutás szükségeltetett az emlékezetes képsor rögzítéséhez. A Cassinelli által tanultak alig 24 óra elteltével igencsak hasznosnak bizonyultak: másnap egy olyan jelenetet vettek fel, amelyben a kalandorok tutaja sziklának ütközik a folyóban, a társaság tagjainak pedig partra kell úszniuk. Amint a színészek kikászálódtak a vízből, egy termetes kobra kúszott fel Ursula Andress hátán, amelyet azonban Cassinelli az előző nap elsajátított módszerrel azonnal elkapott és „hatástalanított”, megmentve így a díva életét.
Teknős a krokodil ellen
Kígyó a sólyom ellen
Gyönyörű helyszínek, ahol megannyi veszély leselkedik (anti)hőseinkre
„Azt hiszem, Susan, a pukák konyhájában járunk épp.”
Henry Stevensont kissé megviselte a kiruccanása
Akárcsak a többi jelentősebb olasz kannibálfilm, a La montagna del dio cannibale is azzal szerzett kétes hírnevet magának, hogy több olyan jelenetet is tartalmaz, amelyben állatokkal kegyetlenkedtek az alkotók. Egy tarantellát eltapostak, egy nagy termetű teknős krokodillal harcolt, egy sólyom kígyóval küzdött meg, egy varánuszt a Keachék teherhordóit játszó helybéliek öltek és ettek meg, egy disznóval pedig egy nőhiányban szenvedő kannibált alakító statiszta létsített „közelebbi kapcsolatot” (szerencsére csak látszólag). A legtöbb kritika egy majom halála miatt érte Martinóékat, amelyet egy piton falt fel. Noha a vágási munkálatok során vizuális trükkel próbálták elfedni, mára nyilvánvalóvá vált, hogy az állatot egy bottal lökték a hüllő elé, nem pedig csak véletlenül összefutott vele a stáb orra előtt, ahogy a direktor sokáig állította. Miután fény derült arra, miképp is született az ominózus jelenet, a rendező azzal mentegette magát, hogy a leghíresebb természetfilmesek is „csalnak” és maguk teremtik a műveikben autentikusnak hazudott szituációkat, valamint azt állította, hogy az állatokat ért atrocitások kizárólag a japán forgalmazók kérésére kerültek a La montagna del dio cannibale-be, ugyanis a japán nézők nem Ursula Andress vonzó idomai láttán „élveztek el”, hanem például egy kígyó−madár viadaltól. A film főszereplői egyébként nem voltak jelen az ominózus állatjelenetek forgatásakor – csak a premieren szembesültek velük, és egyikük sem lelkesedett értük.
A kannibál asszonyok alaposan bekenik az áldozati báránynak szánt Ursula Andresst
„Dr. No és Sean Connery után ez??? Hogy süllyedhettem idáig?”
„Dolgozzatok meg a pénzetekért, csajok! Egyetlen négyzetcentiméterem se maradjon ki!”
Aki egy valóban félelmetes atmoszférájú kalandfilmre vágyik kitűnő operatőri teljesítménnyel (Giancarlo Ferrando érdeme) és nyugtalanító aláfestő muzsikával (a Bud Spenceréknek is gyakran dolgozó testvérpár, Guido és Maurizio De Angelis munkája), valamint elsőrangú színészi játékkal, annak bátran merem ajánlani a lelkiismeretlen, ám vérprofi Sergio Martino La montagna del dio cannibale-jét – annál is inkább, mivel manapság már olyan felújított változatban is elérhető, amelyből a direktor jóváhagyásával kimetszették a legbotrányosabb állati képsorokat.
„Ki kéri az első harit, srácok?”
„Rászoktassuk a kannibalizmusra ezt a szép fehér asszonyt, vagy sem? Tessék szavazni!”
„Megfogtam Ursula Andress mellét! És még pénzt is kapok érte! Ha én ezt otthon, a törzsi gyűlésen elmesélem…”
Ráadás:
Ursula Andress egy békés állat társaságában
A Bond-lány Ursula Andress kannibálfilmjének leghíresebb plakátját a James Bond-regények 1950-es és 1960-as évekbeli kiadásainak borítófestője, Sam Peffer készítette
