1955-ben egy kislány, Jennifer a papájával autózik Új-Mexikóban, ahol egy Little Creek nevezetű kis porfészekben állnak meg tankolni. Miközben a papa a kutassal rendezi a számlát, Jennifer elkószál a kocsijuk mellől, és összefut egy helybéli kisfiúval. Ebben a pillanatban UFO bukkan fel a semmiből, amely fénnyel árasztja el őket, és megállítja az időt. A felnőttek semmit sem érzékelnek a földönkívüliek érekezéséből, Jennifer pedig a fénysugár „felszívódása” után visszaszalad az apjához, és folytatják az útjukat.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Huszonöt évvel később Jennifer a papája, dr. Kramer mellett dolgozik geológusként. A papa nagy állami megrendeléseket teljesítő cége Jennifert küldi Little Creekbe, amikor kiderül, hogy a műholdak egy fekete lyuk lehetséges jelenlétét érzékelték a közelben. A helyszínre érkezése után Jennifer egyrészt titokzatos szarvasmarha-csonkításokról értesül, másrészt rádöbben, hogy a városka sármos seriffhelyettese, az unalmában gyakran a pohár fenekére néző Wayne volt az a kisfiú, akivel annak idején együtt élték át az UFO-észlelést. Hamarosan kiderül, hogy az állatcsonkításokat egy elmebeteg bányász végzi, aki szintén látta huszonöt évvel ezelőtt az UFO-t, és ettől még zavarodottabb lett, mint korábban: állati és emberi testrészeket gyűjt, amelyeket aztán a bányája mélyén leledző fekete lyukba dobál, mert úgy véli, ekképp „eteti” a földönkívülieket. Végül maga dr. Kramer is Little Creekbe érkezik megakadályozni, hogy a porfészekben elszabaduljon a paranormális pokol.
„Eljöttünk értetek, apró földlakók!” A kis Jennifert és Wayne-t Farha Bunch (a sminkes Patricia Bunch lánya) és Zachary Vincent (a főszereplő Jan-Michael Vincent unokaöccse) játszotta
„Úristen! Egy igazi UFO! Ettől most aztán ihletet kaptam: hagyom a fenébe a bányászatot, és inkább elkezdek marhákat és embereket csonkítani.” Az UFO-élménye hatására megzakkanó keményen dolgozó kisembert Vincent Schiavelli (Folt a zsákját, Országúti vagányok) alakította, akit a Vanity Fair magazin 1997-ben minden idők 100 legjobb amerikai karakterszínésze közé sorolt
„Új-Mexikóba kell mennünk, papa, ott tátong egy barlang mélyén a titokzatos fekete lyuk.” Cybill Shepherd ezúttal tudós, úgyhogy biztos tudja, miről beszél
„Ejj, de unalmas a Little Creek-i élet. Lehet, hogy szolgálatban vagyok, de attól még ihatok egy sört… vagy kettőt… vagy hármat…”
„Kíváncsi vagyok, az a folyton vedelő Wayne egyáltalán képes lesz-e megbilincselni bármelyikünket orra esés nélkül, ha esetleg elkap minket gyorshajtásért.”
„Még merev részegen is egyetlen szempillantás alatt bekasztlizok minden olyan vidéki bunkót, aki azt hiszi, ugyanannyi joga van ittasan száguldozni, mint nekem.” A magát az élvonalból kipiáló Jan-Michael Vincent már a kora reggeli órákban is illumináltan érkezett a forgatásra, úgyhogy végül az alkoholista mivoltához „igazították” a figuráját
Az alacsony költségvetés hozadéka: kellékjárgány helyett a rendező saját egy szem kocsija töri át a kerítést autós üldözés közben
„Honnan olyan ismerős ez a nagyszájú városi feminista?”
„Miért érzem úgy, hogy találkoztam már ezzel a tuskó seriffel? Csak nem ő volt a kiskölyök, akivel felsugároztak a csészealjra?”
Greydon Clark 1943. február 7-én született a Michigan állambéli Niles városában, majd felcseperedvén Chicagóban tanult színészetet – eközben egy ideig házaló ügynökként, majd cipőbolti eladóként kereste a kenyerét. 1969-ben Clark motoros huligánt alakított az Ed Wood méltó utódjaként emlegetett Al Adamson Satan’s Sadists című exploitation filmjében, amelyet pont akkor forgattak a kaliforniai Spahn farmon, amikor Charles Manson és leendő gyilkosokat tömörítő szektája is ott éldegélt. A sátán szadista motorosairól szóló szennyeposz nem csak remek gyorstalpalónak bizonyult az ekkor már rendezői ambíciókat dédelgető Clark számára, de élete szerelmét is e filmnek köszönhette: beszervezte mellékszereplőnek az egyik színitanodás társát, Jacqulin Cole-t, akivel a forgatáson közel kerültek egymáshoz – pár hónappal később összeházasodtak, és 34 éven át, Cole haláláig együtt éltek.
„Mit reggelizünk, Wayne?”
„Azt nem tudom, te mit fogsz, de én bizony sört…”
„Ne izgulj, Wayne, senki sem fogja elcsenni a söreidet, amíg kint vagy a mosdóban.”
Új-Mexikó helyett Kalifornia… A lenyűgöző tájakat (és persze a szórakoztató eseményeket) Daniel Pearl operatőr örökítette meg, aki korábban Tobe Hooper A texasi láncfűrészes mészárlását, később pedig a sztriptíztáncosnőjének szőrmebundát ajándékozó Meat Loaf leghíresebb videoklipjét (I’d Do Anything For Love, But I Won’t Do That) fényképezte
„Ide süssön, seriff! Hogy kibelezték ezt a marhát a kis zöld emberkék!”
„Teringettét! Walt gazda ennek aztán nem fog örülni.” Wayne helyettes főnökét, Niles Buchnanant az Alfa holdbázis Martin Landauja játszotta (Greydon Clark rendező a szülővárosa, Niles nevét adta a törvény kissé együgyű őrének)
Clark 1971-ben dirigálta az első játékfilmjét, a Mothers, Fathers & Lovers című párkapcsolati drámát, majd két afroamerikai témájú bűnügyi film (Tom, Black Shampoo), egy rendkívül szórakoztató szexi horrorfilm (Satan’s Cheerleaders) és két akciófilm (Hi-Riders, Angels’ Brigade) után reá köszöntött az 1980-as esztendő, amikor is – részben a Steven Spielberg-féle 1977-es Harmadik típusú találkozások hatására – eluralkodott rajta az UFO-mánia, és két olyan olcsó sci-fit forgatott, amelyek aztán a magyar videotékák polcain is felbukkantak: a Without Warning-ban (idehaza: Fenyegetés) egy gyilkos földönkívüli garázdálkodik egy vidéki porfészekben, a The Return-ben (idehaza: A titokzatos város) pedig egy, a földönkívüliek szándékait félreértelmező hibbant bányász csonkítja meg a teheneket és polgártársait, miközben az idegen lények kiválasztottjai (a seriffhelyettes és az ő tudós kedvese) lényegesen békésebbnek bizonyulnak.
„Látod, amit én, Joyce? Egy muki fénytőrrel rongálja a szarvasmarhákat!” Költségvetési hiány okán Greydon Clark magára osztotta a hamar elhalálozó, cipőbolti eladóból lett városi cowboy szerepét. A direktor ekkor ült életében először és utoljára lovon
„Hát nem tudják, hogy tilos megzavarni egy elmebeteget, ha épp elmebetegeskedik?”
Greydon Clark visszaemlékezése szerint minden színész élvezi, ha „megölheti” a rendezőjét; Vincent Schiavelli sem volt kivétel
A fénytőrös őrült újra támad…
„Hagyjon engem békén, és dugja fel magának azt a világító micsodát!” Joyce-ot, a szerencsétlenül járó városi cowgirlt Susan Kiger, az első olyan Playboy-modell alakította, aki a nyuszis magazinos jelenése előtt pornófilmben is szerepelt (Deadly Love, 1976)
„Ha meghagyja az életemet, megmutatom a Playboy-fotóimat.”
„Hullanak Little Creek lakói és a turisták is… Azt hiszem, nyomozás előtt bedobok egy sört, csak úgy miheztartás végett. Kérsz te is, Wayne? Vagy kérdeznem sem kellene?”
Greydon Clark a Return-t három hét alatt és 750 ezer dollárnyi szponzorpénzből forgatta 1980 őszén, autentikus új-mexikói helyszínek helyett a cseppet sem szelíd motoros Dennis Hopper által korábban nőrablásra használt kaliforniai Bronson-kanyonban, valamint a Ventura megye keleti részén lévő kisvárosban, Piruban. A költségvetésből 250 ezer dollár a botrányhős szépfiú, a Wayne seriffhelyettest alakító Jan-Michael Vincent (A Delon-hasonmás hippi békeharca + Szabadíts meg minket a kapzsiságtól!) bankszámlájára vándorolt, a többi szereplő pedig összesen 150 ezret kapott. Clark az összes fontosabb szerep kapcsán csupa közismert színészt állított csatasorba, akikben az volt a közös, hogy ekkoriban Hollywood kissé hanyagolta őket, úgyhogy egy B-vonalas felkérésnek is nagyon tudtak örülni. Így került a gárdába a másfél évtizeddel később Oscar-díjat nyerő Martin Landau (Füstölgő Magnum és tomboló düh), a II. világháború sokszorosan kitüntetett hőse, Neville Brand (UFO-k, autószerelők és bombanők + Az apa, aki felrobbantotta a feministákat), a minden forgatásra súgógépes asszisztenssel érkező Raymond Burr (aki 9 évadnyi tévésorozatban és 26 tévéfilmben alakította a leghíresebb „mozgóképes” ügyvédet, Perry Masont), valamint Cybill Shepherd, aki ekkoriban még nem számított Bruce Willis szendéjének, ellenben túl volt már Tarantino kedvenc bankrablós filmjeinek egyikén.
„Az apám szigorúan nevelt, amitől kissé eldeformálódtam lelkileg. Nemrég például csak azért a kézfejembe égettem a billogját, hogy mindenki lássa: ugyanúgy a tulajdona vagyok, mint a marhái.”
„Ne zaklasd a nagyvárosi hölgyet, fiam, mert szanaszét billogozlak!” A Walt gazdát alakító, félelmetes arcberendezésű Neville Brand nyírta ki Elvis Presleyt a Love Me Tender című 1956-os zenés filmben. A bemutató után tinilányok ezrei küldtek neki halálos fenyegetéseket tartalmazó leveleket, amiért végzett a filmvásznon a kedvencükkel.
„Hát itt mindenki megbuggyant? A friss vidéki levegő teszi? Ölelj magadhoz, Wayne, hadd ne féljek!”
„Ez pedig a könyvespolcom, Jennifer… Nekünk, vidéki surmóknak is van ilyenünk.”
„Nem gondoltam volna rólad, hogy üres óráidban az UFO-s szakirodalmat bújod, Wayne…”
„Hihetetlen, hogy tudok írni és olvasni, mi?”
„Mindig is tudtam, hogy a többdiplomás lányok a sörvedelő és alig iskolázott fiúkra buknak.”
„Jennifer? Hamarosan én is Little Creekbe érkezem. Jó alaposan megnézném magamnak azt a fekete lyukat. Szerencse, hogy erre a papírra is felírtam a szövegemet, mert épp az előbb szart be a súgógépem.” Raymond Burr, a találékony profi
„Én vagyok a fekete lyuk, amely kék színben pompázik, és roppant éhes!”
„Na, végre megjött a vacsorám!”
A speciális effektusokra végül csak 100 ezer dollár jutott, úgyhogy a filmbéli UFO gyakrabban „sejthető”, mint látható. Ennek ellenére egy rendkívül bájos és a tipikus B-filmes hibáival (pl. egy szabadtéri bunyó közben egy, az égen épp átvonuló viharfelhő rendre sötétségbe borítja a nappali történéseket) együtt is szerethető alkotásról van szó, amely rengeteg kérdést vet fel – honnan érkeznek hozzánk és mit akarnak tőlünk az ufonauták, miért rabolgatnak el embereket és zargatják halálra szegény szarvasmarhákat stb. −, ám egyet sem válaszol meg közülük, úgyhogy a néző ugyanazzal az érzéssel kászálódhat fel a foteljéből a film végeztével, mint David Lynch Twin Peaks sorozatának megtekintése után: fogalma sincs, mire ment ki az egész, legfeljebb találgatni tud… A megoldás? Épp annyi sört kell fogyasztani a műhöz, amennyit szegény Jan-Michael Vincent gurít le a torkán Wayne seriffhelyettesként a Return 91 percnyi játékideje alatt.
A film költségvetésének túlnyomó részét egy megnevezetlen szponzort biztosította, aki statisztaként is felbukkan a filmben: dollármilliomos létére egy részeges csavargót alakít
Az alacsony költségvetés nem lehet a látványos akciójelenetek gátja, ha akad egy vakmerő kaszkadőr
Az egyik autós üldözés fináléjában bekövetkező robbanás megrongálta a Little Creek városkáját alakító Piru villanyvezetékeit, ezért órákra elment a környéken az áram. A helyi citromcsomagoló üzem ebből keletkező kárát Clark szponzorjának kellett megtérítenie
Nem minden UFO, a mi fénylik… csak majdnem minden
Cybill Shepherd Cybill Disobedience című, 2000-ben publikált memoárjában az áll, hogy a színésznő annyira rettegett a film utolsó jelenetében felette és Jan-Michael Vincent felett lebegő és UFO-fényeket kibocsátó helikoptertől, hogy nem volt hajlandó megismételni a felvételt, amikor Greydon Clark kijelentette, hogy más szögből is le szeretné filmezni őket. Két évvel később a színészek feje fölé irányított helikopter zuhant Vic Morrowra és két gyerekszereplőre a Homályzóna című sci-fi forgatásán: mindhárman meghaltak
Jennifer és Wayne, azaz Cybill Shepherd és Jan-Michael Vincent, az UFO által fel- és lesugárzott szerelmesek
Ráadás:
Susan Kiger a maga pőre valóságában.
