Az olasz mozi fénykorában − az 1960-as és 1970-es években − különösen nagy népszerűségnek örvendtek a több rövid történetet elmesélő szkeccsfilmek, amelyek közös jellemzője az volt, hogy általában pikáns és humoros módon tartottak görbe tükröt a sokakat foglalkoztató társadalmi problémáknak (osztályharc, a nők helyzete, lázadó ifjúság és maradi öregek konfliktusai), valamint a legnevesebb direktorok (Dino Risi, Mauro Bolognini, Lucio Fulci stb.) rendezték őket és a lehető legnagyobb sztárok (Vittorio Gassman, Monica Vitti, Ugo Tognazzi, Virna Lisi, Nino Manfredi, Gina Lollobrigida, Alberto Sordi és társaik) szerepeltek bennük. Bár 1976-ra a túltermelés miatt kissé kezdett megfáradni a műfaj, a Quelle strane occasioni képében pont ebben az évben született a zsáner egyik legélvezetesebb produktuma.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Az olasz superman – Giobatta, az ágrólszakadt olasz emigráns és felesége Hollandia fővárosában, Amszterdamban próbálnak érvényesülni utcai árusként, ám a talján házaspár hánytató ízű gesztenyés süteményére senki sem kíváncsi – egyetlen úriember kivételével, aki csak azért vesz belőle tekintélyes mennyiséget, hogy rosszakarója képébe nyomja. Giobatta ráadásul akkora szerencsétlen flótás, hogy amikor a sokadik gyér bevételű munkanapja végén hazafelé igyekszik, egy csapat huligán kirabolja – miközben a bűnözők fillérek után kutatnak Giobatta zsebeiben, az egyiküknek „kezébe akad” a hatalmas bottal járó kisember fallosza, és miután társaival is közli az örömhírt, alaposan fejbe kólintják áldozatukat, majd a legközelebbi, élő szexműsort prezentáló sztriptízbárba cipelik. A maffiózónak beillő tulaj jelentős pénzjutalomban részesíti az élelmes rablókat, akik immár emberrablóvá léptek elő, majd azon nyomban aláírat egy pornómunkási szerződést az épp csak magához térő és hollandul konyhanyelven sem beszélő Giobattával. Innentől kezdve – kukilevágás és agyonverés terhe mellett – Giobatta kénytelen minden este szuperhősi ruházatban és maszkban színpadra lépni, hogy a revü olasz csődöreként John Holmes-i méretű hímtagjával magáévá tegyen egy óriás tálnyi műspagettiben fetrengő nőszemélyt. A műsorszámra hamarosan tódulnak a nézők, a hajnalban kifacsartan, ám egyre gazdagabban hazaeső Giobatta pedig egyre kevésbé tudja eltitkolni szexhiánytól szenvedő neje elől, hogy miből is telik újabban színes tévére és bundára…
„Kezd befuccsolni a gesztenyebizniszünk. Hacsak nem történik csoda, felkopik az állunk, Giobatta…”
„Úristen! Hogy kerültem erre a fasza helyre?”
„Ó, jöjj, olasz csődör, és mutasd meg, hogy nem csak spagettievésben vagy a legjobb!”
„Hölgyeim és uraim! Amit most teszek, azt a hazám hírnevének öregbítése végett is teszem!”
„Hogy mi lesz most, hogy lebuktál, drága férjem? Csak nem képzeled, hogy tovább csinálhatod ezt a gusztustalanságot… nélkülem?”
A svéd lovacska – Antonio Pecoraro, a 19 éves mostohalánya vélt szüzességét az elmebajjal határos hevülettel védelmező építészmérnök elbúcsúzik feleségétől és annak bájos gyermekétől, akik a család víkendházának felújítását utaznak el felügyelni. A mérnök úr munkával töltené a hétvégét, de erre semmi esélye, ugyanis telefonál svéd kollégájának 19 éves lánya, Cristina, akit Antonio évekkel korábban, a skandináv kiküldetése idején látott utoljára. Cristina a barátjával Pompejibe tart, és pár napra szeretnének Antonióéknál megszállni, ami ellen Giovannának, Antonio nejének semmi kifogása, hiába ellenkezik a férje, aki csak arra vágyik, hogy végre pár napra békén hagyják. Antonio tehát egyedül fogadja Cristináékat, és legnagyobb meglepetésére a vonzó fiatal nővé érett lány szinte rögtön a megérkezésük után szélnek ereszti duzzogó barátját, majd olyannyira otthonosan kezdi érezni magát a Pecoraro-házban, hogy meztelenül jár-kel benne. Antonio egyre inkább zavarba jön, főleg, mivel kiderül, hogy Cristina már kislány korától vonzónak találja (ezért adott annak idején Antoniónak egy kerámialovacskát ajándékba), és alig várja, hogy nagykorúként végre ágyba bújhasson vele. Mi több, olyan családi titkok is napvilágra kerülnek, amelyek rádöbbentik az építészt, hogy nyugodtan kérelmezheti felvételét a könnyedén átverhető címeres ökrök klubjába…
„Naná, hogy szívesen látlak, Cristina! Remélem, nem zavarsz majd a munkámban.”
„Dehogy zavarlak, Antonio, annyira békén hagylak, hogy szinte észre sem veszel majd…”
„Hát… ööö… tényleg nehéz téged észrevenni…”
„Örülök, hogy a mostohalányod szobájában alhatok… Betakargatnál? Vagy esetleg papás-mamásat is játszhatunk?”
„Cristina… Ne őrjíts meg… Én házasember vagyok… Na, mindegy, végül is szarok rá.”
A lift – Rómában tombol a hőség, ráadásul elérkezett a Ferragosto napja (Nagyboldogasszony ünnepe, augusztus 15.), amely épp péntekre esik, úgyhogy a rómaiak nagy része a tengerparti üdülőhelyek felé veszi az irányt, szó szerint kiürülnek a társasházak. Az egyikben csupán ketten tartózkodnak épp: egy szobanövényt hurcolászó pap és a tűzrőlpattant fiatalasszony, Donatella, aki csak azért ugrott haza egy kis időre, hogy rendbe szedje magát, mielőtt piknikezni indul újdonsült barátjával. Donatella megvetéssel és babonás iszonnyal tekint a vele egy liftbe szálló tisztelendőre, Ascanio La Costára – úgy véli, a csuhások látványa balszerencsét hoz, ami ezúttal be is következik: a lift két emelet között ragad, és egy árva lélek nem jár a közelben, aki értesíthetné a szerelőket. Donatella eleinte ellenségesen viszonyul a mézesmázos modorú paphoz, ám végül minden titkát kifecsegi neki, sőt: egyre közelebb kerülnek egymáshoz „liftcellájukban”, amelyet egyelőre képtelenek elhagyni…
„Úhhhh… Egy pap. Olyan rossz ómen, mint a fekete macska.”
„Úhhhh… Micsoda nő… Bárcsak Richard Gere lehetnék.”
„Vajon a száraz kóróm mennyire lesz útban, ha végre összepréselődünk a liftben?”
„A legújabb barátommal furcsa körülmények közt ismerkedtem meg… Szegény olyan gyámoltalannak tűnt, nemrég halt meg a mamája. Rögtön megsajnáltam a szomorú arca miatt, kigomboltam a nadrágját, és bevettem a számba a micsodáját, így próbáltam visszaadni az életkedvét.”
„Még szerencse, hogy magánál van az elemózsiás kosár, Donatella, legalább tudok mit falni, mielőtt egymásnak esünk…”
A Magyarországon Fura esetek címmel vetített Quelle strane occasioni-t három közismert itáliai rendező dirigálta: Nanni Loy Az olasz superman, Luigi Magni A svéd lovacska, az Ugo Tognazzi egyik legjobb filmjéért felelős Luigi Comencini pedig A lift című epizódot kapta. Mindhárom szkeccs az olasz társadalom egy-egy rétegének képmutatását és álszentségét figurázza ki. A Paolo Villaggio által játszott Giobatta élvezi a pornósztárság előnyeit, ám amint a felesége tudomást szerez arról, mivel is keresi a kenyerüket, a hosszú lőcsű férj rögtön áldozatnak állítja be magát, aki csak azért kettyint holland szőkéket egy nagy tál spagettiben, hogy az ő drága felesége semmiben se szenvedjen hiányt. A Nino Manfredi-féle Antonio Pecoraro csaknem szívrohamot kap, ha arra gondol, hogy Paola, a nevelt lánya esetleg mást is csinál a barátjával közös leckeíráson kívül, amikor bezárkózik vele a szobájába, azt viszont, hogy ő maga képtelen ellenállni az ultraliberális párkapcsolati elveket valló Cristina csáberejének, a világ legtermészetesebb dolgaként éli meg, ami ellen senkinek sem lehet kifogása. Ascanio La Costa atya pedig igazi „puncivadásznak” bizonyul, aki azzal nyugtatgatja Donatellát, vagyis az egyik legfőbb olasz dívát, Stefania Sandrellit, hogy amennyiben nem tudunk hová menekülni a kísértés elől (márpedig egy működésképtelen liftből nem nagyon tudunk), akkor nincs az a testi bűn, amely felett az Úr kegyesen ne hunyna szemet.
A film a sztárparádé és a remek humora okán nagy és zajos sikert aratott, Nanni Loy azonban még a mozikba kerülése előtt berezelt, és ugyanolyan álszentnek bizonyult, mint a Quelle strane occasioni férfi antihősei: úgy érezte, Az olasz superman túlságosan pornográf és kényes témájú lett, ezért arra kérte a film gyártóit, hogy vegyék le a nevét a stáblistáról, úgyhogy ezt az epizódot innentől fogva Anonymus rendezte. A művészfilmes ízlésű Loynak egyes vélekedések szerint nem esett jól, hogy az epizódja leforgatása után egy „jóakarója” felhívta arra a figyelmét, hogy az általa elmesélt történet igencsak hasonlít egy 1976-os mondo áldokumentumfilm, a Gianni Proia-féle Mondo di notte oggi azon epizódjára, amely egy Hamburgban élő és nappal autógyárban dolgozó olasz emigránsról szól, aki esténként élő szexműsorokban lép fel a vörös lámpás negyedben. Loynak semmi kedve sem volt ahhoz, hogy a kritikusok olyan „szennycsászárokkal” vegyék egy kalap alá, mint Proia vagy az Amanda Lear fülledt éjszakai kalandozásait filmre vivő Aristide Massaccesi, úgyhogy inkább eltekintett az érintettsége reklámozásától. Az olasz superman forgatása egyébként nem zajlott zökkenőmentesen: a Giobbatát alakító Paolo Villaggio és a feleségét játszó Valeria Moriconi egyik éjszaka ellátogattak egy amszterdami lokálba, ahol beléjük kötött egy hatalmas termetű suriname-i bevándorló, aki többször is letapizta a tiltakozó Moriconit, és a szoknyája alá is benyúlt. Villaggio ahelyett, hogy a hölgy védelmére kelt volna, úgy tett, mintha nem ismerné, sőt: taxit hívott magának, és benne hagyta Moriconit a slamasztikában. A színésznő később azt nyilatkozta, hogy azért sem szereti az Quelle strane occasioni-béli epizódját, mert előnytelenül fényképezték a meztelen jeleneteit. Ettől függetlenül a Quelle strane occasioni az egyik legjobb olasz szkeccskomédia, amelyet a bővérű itáliai vígjátékok rajongóinak semmiképp sem szabad kihagyniuk.
Ráadás:
A Quelle strane occasioni zenéjét egyik kedvenc komponistám, Piero Piccioni (Camille 2000, A megvetés, Kártyajáték olasz módra) szerezte.
