Jenny Davis, a süket 17 éves lány elszökik a szüleitől, és San Francisco hippik lakta városrészébe, Haight-Ashburybe buszozik, hogy megkeresse évek óta nem látott szobrász bátyját, Steve-et. A Haight szívében csellengve megismerkedik egy feltörekvő zenekar, a Mumblin’ Jim tagjaival, amelynek rámenős és kedves gitárosa, Stoney pártfogásába veszi. A visszafogott és félénk Jenny újdonsült barátai segítségével beilleszkedik a hippik közé, és fokozatosan rájön, hogy az élet itt sem fenékig tejfel és peace & love.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Jenny összeköltözik Stoneyval, aki számos egyéb hippivel osztozik egy foglalt házon, ahol a lakók egész álló nap csak drogoznak, szexelnek, táncolnak és művészkednek, valamint hagyják hegyekbe gyűlni a mosatlan edényeket. Warren, a Mumblin’ Jim koncertplakátjait rajzoló grafikus legfrissebb LSD-utazása rosszul sül el: zombikról hallucinál, és ha Stoneyék nem avatkoznak közbe, még az egyik kezét is lefűrészeli. Jenny közben egy helyi galériában megpillant egy absztrakt lángokat ábrázoló szobrot, amely csakis Steve alkotása lehet. A galéria tulajdonosa közli, hogy a szobrot egy magát Keresőnek tituláló őrült készítette, aki afféle önjelölt próféta. Miközben Steve után kutatnak, Jenny és a Mumblin’ Jim tagjai elvetődnek egy roncstelepre, ahol néhány Steve-re neheztelő nehézfiúba botlanak, akik megpróbálják félholtra verni a srácokat és megerőszakolni a lányt, de szerencsére nem járnak sikerrel. Stoney a Mumblin’ Jim magát tiszteletbeli indiánnak kinevező és totálisan drogos extagja, Dave segítségével ráakadt Steve-re, aki elmeséli neki, hogy Jenny az anyjuk brutális bánásmódja miatt süketült meg, és ő is miatta lépett le annak idején otthonról. Steve szeretné viszontlátni a húgát, de csak színjózanon hajlandó rá, márpedig mióta a hippinegyedben él, folyamatosan drogozik, úgyhogy beletelik pár napba, amíg alábbhagy az LSD hatása. Közben Dave drogot csempész Jenny narancslevébe, aki ettől féktelen módon vizionálni kezd, a bátyjával való várva várt nagy találkozása pedig tragédiába, majd a Golden Gate hídon történő mámoros és életveszélyes szédelgésbe torkollik.
Jenny Davist, a San Franciscóba érkező naiv lányt Susan Strasberg, az USA legnevesebb színitanodáját (Actors Studio) igazgató Lee Strasberg lánya alakította
„If you’re going to San Francisco, be sure to wear some flowers in your hair.”
„Szegény lány süket, és aki cseszegetni próbálja, annak velem gyűlik meg a baja.” Stoney (Jack Nicholson) és Jenny (Susan Strasberg) megismerkedése
„Tiéd a pálya, Stoney; van épp elég csaj, akit koncertek után felszedhetünk.” Ben, a Mumblin’ Jim ütőhangszerese (Adam Roarke, aki pár évvel később gyilkos békákkal küzdött meg) és Elwood, a banda dobosa (Max Julien)
Richard Rush (1929. április 15. – 2021. április 8.), aki kölyökkorában egyaránt rajongott Marcel Proustért és a Batman-képregényekért, a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) filmes képzésének egyik első végzőseként került a direktori pályára. Először a koreai háborúval kapcsolatos katonai propagandafilmeket gyártott, majd átnyergelt a reklámokra. A reklámmunkákból összespórolt pénzét 1960-ban nagy merészen egy François Truffaut hatását mutató „újhullámos” művészfilm, a Too Soon To Love forgatásába fektette: ekkor dolgozott első ízben a későbbi szupersztárral, Jack Nicholsonnal (Kínai negyed, Száll a kakukk fészkére, Az eastwicki boszorkányok), valamint egy emigráns magyar segítségét is élvezhette, mivel a forgatókönyvet Rush társzerzőjeként a hazánkat a II. világháború idején elhagyó Görög László (Egy frakk története) írta.
Egy, a szerepét teljes mértékben átélő statiszta a Hells Angels testőrnek felfogadott tagjai közül
Jenny átalakulásai jó kislányból veretes hippivé
Néhány útkereső és nem különösebben érdekes további szárnypróbálgatás után Rush rátalált a saját hangjára, és nyakig merült az 1960-as évek végének hippi szubkultúrájában és társadalmi átalakulásában. Szintén Nicholsonnal készítette a Hells Angels motoros klub kalandjait taglaló, A Pokol Angyalai újra száguldanak (Hells Angels On Wheels, 1967) című munkáját, valamint a drogmámoros hippi mindennapokat megörökítő Kábulatot (Psych-Out, 1968), 1970-ben pedig élete legjobb szerepével ajándékozta meg Elliott Gouldot (M.A.S.H., A hosszú búcsú) a Fejjel a falnak (Getting Straight) révén, amelyről nyugodtan kijelenthetjük, hogy a legjobb film diáklázadás témakörben. 1981-ben Rush a kaszkadőr életformát Fellini-féle módszerekkel megjelenítő alkotását, a Stunt Man-t három Oscar-díjra jelölték (legjobb férfi főszereplő, legjobb rendező, legjobb forgatókönyv), a direktor pedig a következő kilenc évet arra fordította, hogy előkészítse az Air America című vietnámi háborús akcióvígjátékot, amelyből végül rendezőként és forgatókönyvíróként is „kifúrták” a stúdiómogulok, és az általa felkért Sean Connery helyett Mel Gibsonnal játszatták el a főszerepet. Rush 1994-ben erotikus thrillerrel jelentkezett a Bruce Willist csatasorba állító Az éj színe (Color Of Night) képében, amelynek utómunkálatai során – hollywoodi pletykák szerint − Andy Vajna producer basáskodása annyira kiborította, hogy szívrohamot kapott. Miután Vajna a saját szájíze szerint újravágta és Rush szerint teljesen „kiherélte” a filmet, csúfos bukás következett be, a 60-as évek egyik legérdekesebb látásmódú rendezője pedig visszavonult.
„Isten maga termeszti a füvét… Ez ám a szuper lemezborító-koncepció, Warren!”
Száguld a turnébusz…
… amelyben mindenki totálisan be van tépve
Az 1967 októberében és novemberében forgatott Psych-Out ötletgazdája nem más volt, mint Dick Clark, az USA egyik legnépszerűbb zenés tévéshowjának, az 1956 és 1989 között sugárzott American Bandstand-nek a műsorvezetője, aki 1929-es születésű lévén a hatvanas évek második felében „elharapódzó” hippikorszakban már a 40. életéve felé közeledett, így a fiatalok szemében igazi vaskalapos matuzsálemnek számított. Clark rokonszenvezett a hippimozgalom egyes célkitűzéseivel, azt viszont rendkívül aggasztónak és lehangolónak tartotta, hogy a virággyerekek jelentős hányada mocskos foglalt házakban húzta meg magát és szó szerint eldrogozta az eszét. Egyrészt olyan filmet akart készíttetni, amely nem szájbarágósan közvetíti az üzenetet, miszerint a kábítószer-használat káros tevékenység, másrészt olyat, amely nem leereszkedően szól a fiatalokhoz, hanem hitelesen, „életszagú” figurákkal, autentikus szlenggel és helyszínekkel. Ez okból kifolyólag Richard Rusht kérte fel rendezőnek, ugyanis Rush motoros filmjei meggyőzték róla, hogy a vele egyidős direktor − vele ellentétben – pontosan tudja, hogyan kell megszólítani a lázadó ifjúságot.
„Tudod, Jenny, aki a mi hippitanyánkon dobja el az agyát, az furcsa dolgokat láthat.”
Például ilyesmiket:
A forgatókönyv legelső változatát Jack Nicholson írta, azonban Rush túlságosan avantgárdnak érezte a színész végtermékét, így két „bérmunkással” (E. Hunter Willett-tel és Betty Uliusszal) megfilmesíthetővé varázsoltatta a Nicholson által javasoltakat. A leendő sztár neve nem szerepel a stáblistán íróként, viszont engedélyt kapott arra Clarktól, hogy a saját figurája, azaz a gitáros Stoney szövegét maga ötölje ki. A forgatás Los Angelesben (belsők) és a San Francisco hippi fellegvárának számító Haight-Ashbury negyedben (külsők) zajlott. Az utóbbi helyszínen derült ki, hogy a hippik közel sem annyira barátságosak, mint amilyennek mondják őket − minden nem hozzájuk hasonlót gyanakodva, sőt ellenségesen fogadtak, így a stáb felkérte testőrnek a békétlen virágkölkök dílereiként funkcionáló Hells Angels motoros klub itteni tagjait, akikkel Rush már jó ideje remek kapcsolatot ápolt az ő szubkultúrájukról szóló filmjeinek köszönhetően.
Testek pszichedelikus összefonódása a szerelem jegyében
Jenny a roncstelepen, ahol szerelem helyett erőszak „van a levegőben”
A film címe eredetileg The Love Children lett volna, ezt azonban a forgalmazó American International Pictures társigazgatója, Samuel Z. Arkoff túlságosan merésznek találta: azzal érvelt, hogy a konzervatív mélydélen a love children kifejezés hallatán vagy láttán az egyszerű népek házasságon kívül született szerelemgyerekekre, azaz fattyúkra gondolnának, ez pedig nem használna a nézettségnek. 1968-ban Alfred Hitchock 1960-as Psychóját ismét nagy sikerrel vetítették az Egyesült Államok autósmozijaiban, ami arra késztette Arkoffot, hogy a filmet Psych-Out-nak nevezze el, és azt remélte, hogy a psychóval majdnem azonos hangzású kifejezés (jelentése: teljesen kicsinálni valakit pszichésen) sokakat jegyvásárlásra késztet majd (természetesen igaza lett). A Psych-Out egyetlen szépséghibája az volt, hogy a főbb szerepeket mind a 30-as éveikben járó színészek alakították, miközben a Haight-Ashbury lakóinak 95%-a a tinédzserek és huszonévesek köréből került ki, és e fiatalok minden 30 felettit az elnyomó kapitalista rendszer szánalmas ügynökének tekintettek… elvileg, ugyanis a Psych-Out esetében nem törődtek azzal (sőt: az aktuális drogmámoruk miatt talán fel sem tűnt nekik), hogy az eszelős Steve Davist játszó Bruce Dern vagy a magyar nézőknek a Quantum Leap sci-fi sorozatból ismerős Dean Stockwell westernfilmes kelléktárból kölcsönzött indián loboncparókával a fején adta elő a hippit.
Dave, a filozofálásra hajlamos cinikus álindián (a nőrabló motorosként is közismert Dennis Hopper drogtestvér színészcimborája, Dean Stockwell)
„Le kell állnom a drogokkal, azoktól nézek ki úgy, mint Jézus és Charles Manson keveréke (Bruce Dern, mielőtt kétfejű szörnyet teremtett volna)
A Psych-Out sikerének kovácsa Richard Rush mellett egy „igazi kovács”, a világ egyik legjobb operatőre, a kézikamera mestere, Kovács László volt (Szelíd motorosok, Öt könnyű darab, Szellemirtók): az ő egyedi, Rush részvételével kidolgozott fókuszváltogató technikájának, remek beállításainak és színvilágának köszönhetően vált a hippi lét hiteles krónikájává a film. Természetesen nincs valamirevaló mozgóképes hippiálom lehengerlő és fuzz gitártól hangos soundtrack nélkül: ezt az éra olyan hangadói szolgáltatták, mint a Strawberry Alarm Clock, a Seeds, a Storybook és a Boenzee Cryque – az utóbbi csapat követte el Jimi Hendrix Purple Haze-ének szemérmetlen utánzatát (Ashbury Wednesday címmel), amelyre Jack Nicholson gitározást mímel a film egyik koncertjelenetében.
„Bocs, hogy lenyúltam a riffedet, Jimi.”
Rocksztárok a filmvásznon: a Seeds (fent) és a Strawberry Alarm Clock (lent) jelenései a Psych-Out-ban
Ezek a koncertek még a süketeket is lenyűgözik
Aki szeretné átérezni, milyen is volt hippinek lenni a 60-as évek Amerikájában, az semmiképp se hagyja ki a Psych-Out-ot. Végezetül egy idézet Richard Rushtól:
A 1967-től 1979-ig tartó időszak volt a legszexibb az emberiség eddigi történetében, és nagy elégedettséggel tölt el, hogy mindig oda vezérelt a sors akkoriban, ahol a legjobban pezsgett az élet.
Ráadás:
A Psych-Out néhány emlékezetes betétdala.
