Michele egy Las Vegas-i bár go-go táncosa, aki ugyan érzékeli az új idők, azaz a 60-as évek végének változásokat hozó szelét, mégsem hajlandó megválni a színpadon a ruháitól, inkább lenge öltözékben rázza a ráznivalóját a rezidens banda rockmuzsikájára. A békés táncikálásnak Michele egyik kolléganőjének meggyilkolása vet véget: Nikki Morrist féltékeny volt férje, Alan agyonlövi egy szabadtéri kávézóban, és az exneje lezülléséért hibáztatott barátnőket, Michele-t és Irist is helyben lepuffantaná, de a lányoknak sikerül kereket oldaniuk.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Később Alan Irist a védelmére kirendelt rendőrrel együtt halálra gázolja, mire Michele bárjának, a Pussycatnek a tulajdonosa úgy dönt, áthelyezi a harmadik go-go gráciát a Los Angeles-i Losers klubba arra az időre, míg Alant kézre kerítik a zsaruk. Michele a Losers parkolójában megismerkedik annak őrzőjével, Joe-val, aki segít neki kereket cserélni, majd megkínálja egy korty kólával, úgyhogy kész is az év románca, és az újdonsült pár az estét már Joe lakásán tölti. A Michele nyomában loholó Alan azonban hamarosan Los Angelesben is felbukkan, és egy motoros, valamint egy kisnyugdíjas likvidálása után nekilát, hogy a maradék go-go girllel is elbánjon. Vajon sikerül megvalósítania ördögi tervét?
„Szép, új világ köszöntött ránk… Lassan már csak pucéran lehet fellépni a Pussycatben!”
„Fogalmam sincs, mitévő legyek, lányok… Nincs kedvem meztelenül színpadra állni, de árufeltöltőnek sem akarok elmenni.”
„Csak táncolj tovább úgy, ahogy eddig, Michele, a te látványodtól akkor is elalélnak a férfiak, ha történetesen alig mutatsz meg nekik valamit magadból.”
Az 1960-as évtized második felében az egyik legfőbb amerikai szexszimbólum, Raquel Welch (A három testőr, avagy a királyné gyémántjai, A négy testőr, avagy a Milady bosszúja) egyértelműen sikerei csúcsán járt: az 1966-os Egymillió évvel ezelőtt (One Million Years B. C.) állatbőr-bikinis kőkorszaki ősnőjeként férfiak millióinak a szívébe lopta be magát, hogy aztán poszteren is megjelenjen eme illetők falán. A körülrajongott színésznőt kezdetben csak habkönnyű szerepek találták meg, és bár 1968-ban már felbukkant egy Frank Sinatrával közös bűnügyi filmben (Lady In Cement), ehhez még nem azért szerződtették, hogy előnyös külseje mellett a jellemábrázolói képességét is megcsillogtassa. Annak megmutatására, hogy máshoz is ért a kamera előtti, olykor beszéddel „színezett” csábos pózoláson kívül, első alkalommal az 1969-es Flareup (Felfortyanás) kapcsán nyílt lehetősége, amely széles érzelmi skálán (rettegés, harag, bátorság, aggodalom, öröm) való megnyilatkozást követelt tőle. Hollywood fejesei azonban tudták, hogy Raquel még emberfeletti erőfeszítéssel sem lesz soha Glenda Jackson-féle színészkirálynő, úgyhogy a következő döntést hozták: mélyenszántó dráma helyett inkább egy exploitation filmben engedik kibontakozni az aranytojást tojó tyúkot. Egy exploitation mesét legalább olcsón el lehet készíteni, és már csak a zsánerénél fogva sem lehet nagyot bukni vele – ha netán a nagyvárosokban fanyalognak majd miatta a műveltebb rétegek, a vidéki autósmozikban attól még Raquel bájai tetszetős bevételt termelhetnek.
„Hangulatos kis kávézót választottunk… De hol van Nikki?”
„Nikki golyót kapott a gyönyörű keblébe, és most ti jöttök, cafkák!”
„Még nem akarom feldobni a talpamat, úgyhogy bocsáss meg, Alan, de rohannom kell.”
„Mit szólna egy alapos kerék- és olajcseréhez, hölgyem?”
„Ha még a kólájával is megkínál, képtelen leszek visszafogni magam, Joe…”
Noha Welch azt remélte a Flareup-tól, hogy jó ugródeszkának bizonyul majd az egyre komolyabb feladatok irányába, a filmben általa alakított Michele kifejezetten ostoba figurának bizonyult, így a dívát e munkájának bemutatója után is főleg a kinézetére építő szerepekkel kínálták meg. A gyilkos elől menekülő Michele-nek nem erőssége a józan ész: visszautasítja a rendőri védelmet, az útjába akadó emberek tucatjaitól kérhetne segítséget, de ő inkább meg sem áll egy alig látogatott Los Angeles-i állatkertig, hogy ott üldöztesse magát egy kicsit, valamint megpattan a kórházból, ahol az előzőleg visszautasított rendőrök őrzik, úgyhogy a gyilkos ismét csapdába tudja csalni.
The Losers, avagy ahová a lúzerek járnak a szemük legeltetése végett…
Egy kis ízelítő az épületben zajló műsorból
A Flareup-ot rendezője, a tévés produkciókon és western mozifilmeken edződött James Neilson sem tudta kiemelni az exploitation „átlagfertőből” (ami nem feltétlenül jelent negatívumot a magamfajta retromániákusnak, sőt…), viszont sikerült nagyjából hiteles képet adnia a korabeli Las Vegas és Los Angeles éjszakai életéről. A film Los Angeles-i bárjeleneteit abban a hírhedt és a valóságban is The Losers (Lúzerek) névre keresztelt „ciciműsoros” klubban forgatták, ahová a szexfilmek egyik császára, az Ernest Hemingway pénzéből bordélyba kiránduló Russ Meyer rendszeresen eljárt újabb és újabb fotogén kebelcsodákat castingolni. Raquel Welch tisztességgel elvégezte a rá kirótt feladatot, a film legprofibb színészi alakítását azonban nem ő, hanem a vérszomjas férjet alakító „rosszarcú” Luke Eskew (Bilincs és mosoly, Lázadás a prérin, Mennydörgés) nyújtja, aki valószínűleg igencsak örült, hogy egy rövid időre végre kikecmereghet a mellékszereplői munkakörből, ezért aztán apait-anyait beleadott a bilifrizurájú pszichopata megformálásába.
„Komolyan repülőgép-modellezéssel akarod tölteni az időt, amíg itt vagyok nálad, Joe?”
„Dehogy, Michele, inkább fotózlak, amíg ki nem fogyok a filmből...”
„Remélem, azért nem csak kattintgatni fogsz egész este, Joe, de kettyintgetni is…”
Joe Brodneket, a világ legmázlistább parkolóőrét – hány parkolóőrnek adatott meg rajta kívül, hogy Raquel Welch várja otthon az ágyban? – a világ egyik legszerencsétlenebb színésze, James Stacy játszotta. Stacy a Marlon Brando főszereplésével készült 1957-es Szajonarában kezdte mozifilmes karrierjét, majd szép lassan megindult felfelé a képzeletbeli ranglétrán, és 1968-ban már egy közkedvelt western tévésorozat, a Lancer címszereplője volt. 1973-ban motorozni indul a barátnőjével, Claire Coxszal, aki Stacy mögött foglalt helyet a masinán. Egy részeg sofőr által vezetett autóval ütköztek: Stacy a baleset következtében elvesztette a bal karját és a bal lábát, Cox pedig sajnos az életét. A sorozatsztár első felesége, Connie Stevens színésznő jótékonysági gálát szervezett a volt férje megsegítésére, amelyre olyanok jöttek el adakozni, mint Frank Sinatra és Barbra Streisand, akik végül 118 ezer dollárt dobtak össze művészkollegájuknak. Stacy beperelte a bárt, ahol a vétkes sofőr berúgott, és 1976-ban 1,9 millió dollárt ítélt meg számára kártérítésképp a bíróság. Rokkantként is folytatta a színészetet, bár csak kevés szerepet tudott elvállani. 1977-ben és 1981-ben Emmy-díjra jelölték, az 1990-es évek elejére azonban elhatalmasodott rajta a depresszió és az alkoholizmus, 1995-ben pedig letartóztatták, miután kiderült, hogy molesztált egy 11 éves lányt, akit az utcáról hívott az otthonába. Stacyt óvadék ellenében szabadlábra helyezték, aztán néhány hét múlva ismét előállították, mivel részegen két kiskorú lányt zaklatott közterületen. A színész ezt követően öngyilkosságot kísérelt meg: tolószékével legurult egy tengerparti sziklafalról, de túlélte: 6 évet töltött börtönben, és 2016-ban, 79 évesen hunyt el. Quentin Tarantino 2019-es filmjében, a Volt egyszer egy… Hollywoodban Timothy Olyphant alakítja James Stacyt.
„Túl szépen mutatnak Michele-ék itt a tengerparton, úgyhogy inkább később lövöm szitává őket.”
A Flareup túlcsorduló jóindulattal sem nevezhető filmtörténeti klasszikusnak, viszont kellemes kikapcsolódást nyújthat azoknak, akik szeretnének másfél órára „kiruccanni” a 60-as évek laza erkölcsű Amerikájába, meg persze Raquel Welch feltétlen híveinek, akikből manapság is számos él a Föld bolygón.
„Lassan vége a filmnek, úgyhogy lépjünk le a klubból és a városból is Joe, ne legyünk többé lúzerek!”
Ráadás:
Raquel Welch a filmjeiben nem volt annyira magamutogató, mint a strandon
