Egy csupa régi motoros profi bűnözőből álló banda az éj leple alatt robbanásokat idéz elő egy megnevezetlen brazil város olajfinomítóinál (ugyanitt található egyébként egy drágakőbánya is), majd miközben az alkalmazottak a tűz eloltásán fáradoznak, antihőseink kifosztják a telep smaragdokkal teli széfjét. Miután sikeresen kereket oldottak az őket üldöző biztonságiak elől, a Robert Lasky által dirigált rablók egy tóba pottyantják a smaragdokat tartalmazó ládát, és megígérik egymásnak, hogy csupán hatvan nap elteltével és közös erővel hozzák majd felszínre, addigra ugyanis már biztosan nem fogja őket (és persze zsákmányukat) lázasan keresni a rendőrség.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A rablást a drágakőbánya egykori mérnökének, az állását nemrég feladó Paul Dillernek az információi tették lehetővé, ő a bűncselekmény értelmi szerzője és az immár smaragdot rejtő tó tulajdonosa. Diller alibigyártás végett a rablás éjszakáját a helyi szálloda igazgatójával és backgammonozással töltötte, azt azonban nem kötötte bűntársai orrára, hogy a tavat még egy évvel korábban, a nagy kifosztás kiötlését követően telerakta vérszomjas „kincsőrző” pirájákkal, amelyek most már ezrével úszkálnak benne. Néhány rabló túl kapzsivá válik, és a határidő lejárta előtt szeretné felhozni csak magának a drágaköveket, de amint aláereszkednek a mélybe, halálosan húsbavágó élményben részesülnek. Diller természetesen annak örülne legjobban, ha minden rablótársa a halak fogai között végezné, ám Laskynak – aki időközben beleszeretett a stábjával a tó közelében dolgozó fotómodellbe, Gabrielle-be – esze ágában sincs pirájaeledellé válni, sőt: inkább a meggazdagodást választaná. A helyzetet az is bonyolítja, hogy átszakad a tavat a tengertől elválasztó gát, így a hegyes fogú kis halördögök immár a strandolókra is veszélyt jelentenek…
„Vajon mikor sikerül végre kinyitni azt a nyavalyás széfet?”
„Amíg várakozunk, gyönyörködjünk Antonio bácsi makettparádéjában…”
1975-ben Steven Spielberg megütötte a főnyereményt a Cápa (Jaws) című klasszikusával, amelynek hatására minden élelmes filmcézár további jövedelmező „gyilkos halas” filmekről álmodott, ha épp elszundított. Az amerikai B-filmek producerkirálya, Roger Corman 1978-ban az akkor még nem túl ismert Joe Dantével (Az üvöltés, Szörnyecskék) rendeztette meg a Piranha (azaz Pirája) című B-kategóriás alapvetést, amely ugyan nem hozott Cápa-mértékű bevételt, de Rogerünknek így sem lehetett oka panaszra. 1979-ben aztán az olasz „kopírozók” egyik legrokonszenvesebb képviselője, a nemzetközi piacra Anthony M. Dawson álnéven termelő Antonio Margheriti (Szőke bombázó a Holdon + Isten megbocsát, Klaus Kinski soha) jelentkezett a maga halacskás rémmeséjével, amely Killer Fish címmel foglalta el helyét a zsánerfilmek rajongóinak memóriájában. A spagettiwesterneket, horrorműveket és háborús filmeket egyforma rátermettséggel ontó direktor specialitása a költséghatékony „makettezés” volt, amelyből kézügyességének köszönhetően ő maga is alaposan kivette a részét. A Killer Fish lángoló gyárterülete és pirájákat elszabadító gátszakadása és a film végén önpusztító módon landoló repülő mind Margheriti terepasztalán született meg, és cseppet sem fest gagyin, sőt: az összhatás sokkal „életszagúbb” napjaink CGI-trükkjeinél.
Lee Majors, aki kétféleképp tud nézni: macsósan és még macsósabban
Karen Black épp arról értesül, hogy a smaragdokat rejtő tó immár pirájakeltetőként üzemel
A Killer Fish azonban nem csupán megkapóan régi vágású speciális effektusainak köszönhetően tartozik manapság a retromániákusok kedvencei közé, hanem a szereplőgárdája okán is: Margheriti úr a korabeli B-vonal számos sztárját csatasorba állította, és egyikük sem okoz csalódást. A bandavezér Robert Laskyt a faarcúságából karizmát kovácsoló tévésztár Lee Majors (The Fall Guy, The Six Million Dollar Man) alakította, aki ekkoriban Charlie egyik angyalának, a szőke ciklon Farrah Fawcettnek a férje volt. A feleségével közös produkciós cégén keresztül ő vállalta magára a Killer Fish gyártási költségének jelentős hányadát, míg az összeg fennmaradó részét a neves olasz producer, Carlo Ponti első házasságából (tehát nem Sophia Lorentől) született fia, Alex Ponti teremtette elő. Paul Diller szeretőjét, a rablásban és búvárkodásban jeleskedő Kate Neville-t az Öt könnyű darab (Five Easy Pieces, 1970) című, Jack Nicholsonnal közös filmjében nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölt Karen Black formálta meg. Black a Dennis Hopper-féle legendás Szelíd motorosokkal (Easy Rider, 1969) keltett először feltűnést, majd a 70-es évek meghatározó színésznőjévé érett, aki egyaránt előfordult A-listás produkciókban (például A sáska napja Donald Sutherlanddel vagy az Alfred Hitchcock-féle Családi összeesküvés) és B-vonalas, ám az A-kategóriás alkotások többségénél sokkal szórakoztatóbb bizarrságokban (például a Rémálmok háza Oliver Reeddel és Bette Davisszel vagy a magyar író regényén alapuló Érett nők dicsérete).
James Franciscus és az ő uszonyos barátai
Margaux Hemingway még nem sejti, hogy nem csak pózolnia, de menekülnie is kell majd
Marisa Berenson ép arccal a brazíliai autóbalesete előtt
A társait pirájaeledelnek szánó Paul Diller szerepében Jane Fonda első nagy szerelme, a kifogástalan modorú macsófigurák specialistája, James Franciscus brillírozott, akinek ezúttal főszerep jutott – nem úgy, mint amikor Charlie barna angyalának hűtőládájában végezte. A Killer Fish napfürdőzés és fotózás végett a piráják vadászterületére látogató modelljeit két valódi topmodell játszotta. Gabrielle-ként a szexfilmek császárát bordélyba küldő bálványozott író unokáját, Margaux Hemingwayt (Ajakrúzs, A Brooklyn-híd túloldalán) láthatjuk, aki kamaszkorától kezdve mániás depresszióval küzdött, és 1996. július 1-jén, 42 évesen önkezével vetett véget életének (pont egy nappal nagyapja, Ernest Hemingway öngyilkosságának 35. évfordulója előtt). Annt, a Gabrielle fotósorozatát megrendelő ügynökség exmodell vezetőjét Marisa Berenson (Kabaré, Halál Velencében) alakította. A fénykorában az egyik legkeresettebb Vogue-modellnek számító hölgy Vittoria Marisa Schiaparelli Berenson néven született, és a családjában világhírű divattervező nagymamát (Elsa Schiaparelli), okkultista médium nagypapát (Wilhelm de Wendt de Kerlor), valamint a Mars csatornáit felfedező csillagászt (Giovanni Schiaparelli) egyaránt találunk. Berenson 1968-ban épp akkor vett meditációs órákat Maharishi Mahesh jógitól, amikor a Beatles is a guru indiai rezidenciáján tartózkodott – a modell a beatistenek közül Paul McCartneyval került baráti kapcsolatba. Marisa fotóművész húga, Berry a Magyarországon óvatlan utcalányokra vadászó Anthony Perkinshez (Psycho) ment feleségül, majd évekkel férje halála után terrortámadás áldozata lett a 2001. szeptember 11-én a World Trade Centerbe csapódó egyik repülőgép utasaként.
Ha a piráják statisztára akadnak...
... ennyit hagynak belőle
Az olasz, amerikai és brazil koprodukcióban készített Killer Fish forgatása nem zajlott zökkenőmentesen, ugyanis Lee Majors nem találta elég nagynak a magára osztott szerepét, valamint semmi kedve sem volt a közeli, horrorisztikus felvételekhez drága műpirájákat csináltatni, úgyhogy a filmbéli halak alig láthatóak, inkább csak a „vacsorájuk” körül vérvörössé színeződő víz jelzi a jelenlétüket. Marisa Berenson azt hitte, a brazíliai kiruccanás során végre kiheverheti a nem sokkal korábban véglegesített válását, és mindent meg is tett ennek érdekében: például viszonyt kezdett a helyszínen lebzselő olasz társproducerrel, Alex Pontival. Az újdonsült pár egy forgatási szünnapon frontálisan ütközött egy részeg sofőr autójával. Az alkoholtól bódult sofőr és utasa meghalt, Berenson pedig, mivel nem viselt biztonsági övet, lefejelte a szélvédőt, amelynek szilánkjai csúnyán felvágták a bal arcát, úgyhogy a forgatás hátralévő részében csak a másik oldaláról fényképezhette az operatőr. Margaux Hemingway nem tudott napirendre térni afelett, hogy híresen különc kolléganője, Karen Black elhozta a forgatásra és rendszeresen nyilvánosan szoptatta az ekkor már 3 éves fiát, aki, ha épp nem az anyja emlőin csüngött, harsányan hisztizve („mami, adj megint cicit”) követte mindenhová Blacket, alaposan próbára téve a stábtagok idegrendszerét.
Marisa Berenson a Killer Fish forgatási szünetében
Karen Black szoptatásoktól elcsigázottan
Egy régi Retrokult-ismerős: Marisa Berenson modelleket furikázó pilóta kedvesét a 18-as hangár UFO-ját felfedező Gary Collins játszotta
A Killer Fish nem egy Az ártatlan vagy A bőr szintű komoly filmtörténeti remekmű, viszont kellemes délutáni kikapcsolódást nyújthat mindenkinek, aki a retro ízeket kedveli: egy könnyed kis krimiszál, pár szemrevaló nő és néhány ezer farkaséhes pirája… akik nagy szerencsénkre nem válnak sem ausztrál, sem spanyol farkasemberré.
„Ünnepeljük egy kiadós szeretkezéssel a sikeres rablást, miután pedig minden bűntársunkat felfalták a piráják, még kiadósabbat szeretkezünk!”
Ráadás:
A Killer Fish zenéjét a közismert olasz komponistatestvérek, Guido és Maurizio De Angelis (Különben dühbe jövünk, Cápavadász) szerezték
A film remek tempójú főcímdalát egy amerikai diszkódíva, Amii Stewart énekelte
Marisa Berenson nem volt szégyellős modellként…
