Diablót, az egész Miamit rettegésben tartó motoros banda vezérét villamosszék általi halálra ítélik egy lány megöléséért. Az enyhén szólva pszichopata külsejű gonosztevő még közvetlenül a kivégzése előtt is ártatlanságát hangoztatja, és közli a „megsütésére” összesereglett nézőkkel – köztük áldozata nővérével, Gaillel −, hogy vissza fog térni a sírból megbüntetni azokat, akik a vesztét okozták. Az ezt követő egy év eseménytelenül telik el, a Diablo ellen hamis bizonyítékot kreáló korrupt helyi zsaru, Strycher, valamint bűntársai (a polgármester és a rendőrségi orvosszakértő) pedig elégedetten ülnek tovább a babérjaikon. A látszatnyugalomnak azonban hamarosan befellegzik…
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
„Kitör” ugyanis az aktuális tavaszi szünet, és Miami strandjait piálni és szexelni vágyó fiatalok ezrei özönlik el. A bulizni érkezők között találjuk az idegesítően jópofáskodó Ronny Riverát és haverját, az amerikai „kedves fiú a szomszédból” mintapéldányát, Skip Banacheket. Az egyetemista duó ipari mennyiségű óvszerrel vág neki a miami éjszakának, miután megszállt a város egyik tipikusan rossz hírű hotelében, ahol Bud Spencer-filmekből ismerős arcok rendelnek szexmasszázst, a portás pedig szabadidejében a női vendégeket kukkolja. Ronny sikertelenül próbálja felszedni a csaposként dolgozó Gailt az egyik különösen népszerű turistabárban, ezért úgy dönt, máshová megy „puncinézőbe”.
„Fogd a testemet, és dolgozd meg rendesen. Bánj velem úgy, ahogy az egy igazi férfitől elvárható.” Alkalomhoz illő szövegű rockslágert énekel egy karcos női hang a stáblista filmeleji felbukkanása közben zajló kivégzés alatt
„Legalább tíz csajt kell megdugnod a kotonkészletünkkel, különben impotensnek foglak tartani.” Skip (Nicolas De Toth) és az ő elviselhetetlen haverja, Ronny (Rawley Valverde)
A szájhős kószálás közben igencsak pórul jár: először Diablo legényei verik agyba-főbe, majd összefut egy hallgatag bukósisakos motorossal, akinek a masinája gombnyomásra úgy ráz, mint a legmegbízhatóbb villamosszék. Az egyetemista füstölgő teteme komoly fejfájást okoz a turistaszezont veszélyben érző városvezetésnek, úgyhogy – a botrányt és a Diablo feltámadását illető találgatásokat elkerülendő − Strycher fogja, és elföldeli a helyi foszfátbánya területén. Skipnek természetesen hiányzik a barátja, úgyhogy Gaillel (akit neki viszont sikerült felszednie) a keresésére indul. Strycherék közben vállvetve titkolják, hogy Diablo holtteste az éj leple alatt eltűnt a sírjából, és azt is, hogy motoros sorozatgyilkos járja a várost, aki minden útjába akadó bulizgatót elektrosokk-terápiában részesít a járgányával. Vajon kit rejt a fekete bukósisak? Túlvilági látogatót vagy nagyon is élő személyt?
Ami a Balaton partján nem volt divat a 80-as években, Miamiban viszont mindennaposnak számított: vizespólós szépségverseny az ifjúság nagy örömére
Umberto Lenzi (A szomszéd nője mindig vonzóbb) olasz filmrendező, forgatókönyvíró, producer eredetileg ügyvédnek készült, de akkora filmőrültnek bizonyult, hogy képtelen volt nem direktorrá válni, úgyhogy megszakította jogi tanulmányait és sikeresen felvételizett a Centro Sperimentale di Cinematografia nevezetű római filmes főiskolára. Lenzi 1956-os vizsgafilmje, az I ragazzi di Trastevere még Pier Paolo Pasolini művészetének hatását tükrözte, ám profiként már kizárólag a közönségsiker érdekelte. Kosztümös kalandfilmekkel és történelmi drámákkal kezdte, majd szexi bűnügyi filmekkel (giallókkal) és kemény, a szervezett bűnözést brutálisan ábrázoló zsarufilmekkel folytatta (Napoli violenta című 1976-os munkája az év legsikeresebb olasz produkciója volt nemzetközi viszonylatban). Ráadásul „menet közben” még arra is jutott ideje, hogy a kannibálos horror műfaját is „kitalálja” az 1972-es Il paese del sesso selvaggio révén. Az 1980-as évek elejétől 1992-es visszavonulásáig főleg a horror zsánerben dolgozott, eme utolsó rendezői korszakának terméke a Péntek 13. és egyéb amerikai slasher filmek nyomdokain haladó Nightmare Beach is, melynek kedvéért 1988 tavaszán a Florida állam szennyes ékességének tekinthető Miamiban időzött.
Ha eljő a Halálpart rettegett motorosa…
… akkor bizony sokan égetik majd magukat a jelenlétében
Az olasz thrillerek és horrorfilmek panteonjából több, a 70-es években forgatott motoros gyilkosos filmet is előráncigálhatunk – például azt, amelyben szexi modellekre vadászó bőrszerkós ismeretlen tevékenykedik −, Lenzi azonban nem csupán ezekből merített tengerparti rémmeséjéhez, hanem Steven Spielberg Cápájából is. A Magyarországon Halálpart címmel forgalmazott Nightmare Beach-ben is szinte ugyanaz az alapszituáció, mint a vízi ragadozóról szóló ikonikus film esetében: a fürdőzni és partizni érkező turistákból élő város fejesei mindenképp úgy akarnak tenni, mintha idilli módon folyna az élet, miközben egy szörnyeteg (cápa helyett ezúttal ember) szedi áldozatait. Hogy még egyértelműbb legyen a hasonlóság, Lenzi szemérmetlenül megismétli a Spielberg-műből ismerős part menti átverést, ezért akad a Nightmare Beachben is olyan jelenet, amelyben egy fárasztó mókamester azzal szórakozik, hogy műanyag cápauszonnyal a hátán úszkálva kelt rémületet a bikinis megmártózók körében. A pánikba eső tömeg tagjai pedig ezúttal nem a tengerparton rohangálva tiporják el egymást, hanem egy rockkoncerten, ahol pont az agyon-elektrosokkolt humorherold turista hulláját fedezik fel a rendőrök.
Aki túl gyakran kukkol…
… az előbb-utóbb ráfázik…
„Ha te sem írod bele a jelentésedbe, amit én sem fogok a sajátomba, akkor nem lesz probléma.” Korrupt zsaru és doki: Strycher (John Saxon) és dr. Willet (Michael Parks)
„Hát nem volt elég, hogy a sátán metálja megőrjítette a Mill Basin-i lányokat??? Úgy látszik, nem: Most már Miamiban sem lehetünk biztonságban ettől az ördögi zajtól.” Bates káplán (Lance LeGault) szónoklatra készül
A Nightmare Beach fő erejét a jól megválasztott helyszín (Miami tényleg remekül festett a 80-as évek végén) mellett a jól megválasztott „öreg” karakterszínészek adják. A régi olasz hagyományokhoz híven, több egykor szebb napokat látott közismert amerikai B-sztár is tiszteletét tette kisebb-nagyobb szerepekben. A zsánerfilmes ikon John Saxon (A szőrmebolond Meat Loaf sztriptíztáncosnője + Füstölgő Magnum és tomboló düh + Vedd fel az őrverő kesztyűt!) alakítja Strychert, a velejéig romlott zsarut; az Elvis Presley dublőréből a Szupercsapat (The A-Team, 1983 – 1987) című akciósorozat egyik állandó szereplőjévé előlépő Lance LeGault pedig Bates börtönkáplánként aggódik a sátáni eksztázisban egymással hentergő és vedelő fiatalok lelki üdve miatt. A Strycher és a polgármester által dróton rángatott alkoholista rendőrségi orvosszakértőt, dr. Willetet Quentin Tarantino egyik kedvenc színésze, Michael Parks (Leslie Nielsen az agymosó szekta ellen) játszotta. Parks az 1960-as évek elején afféle James Dean-epigonként indult, de igen hamar kiütközött kötekedő természete, ráadásul túlzott alkohol- és drogfogyasztásával is feketelistázta magát, úgyhogy végül már csak a másodvonalban foglalkoztatták. Idehaza David Lynch Twin Peaks című kultsorozatából és egyes Tarantino-vonatkozású filmekből (Kill Bill 1-2., Alkonyattól pirkadatig) lehet ismerős leginkább a filmrajongóknak.
„Ha segítesz elkapni a barátod és a húgom igazi gyilkosát, ágyba bújhatsz velem, Skip.”
„Hm… Így máris vonzóbbnak tűnik az amatőr nyomozósdi, Gail.”
„Nem hittem volna, hogy hajlandó leszek csaliként motorozni fel és alá az éjszakában, hátha felfigyel rám a gyilkos. De hát ez történik az ember lányával, ha beleszeret Skipbe.”
A Nightmare Beach két fiatal főhősét, Skipet és Gailt életre keltő színészek kevésbé markánsak idősebb kollégáiknál, de azért színvonalasan megoldották a rájuk bízott feladatot. A Gail bőrébe bújó Sarah Buxton elsősorban romantikus vígjátékokra és szappanoperákra specializálódott, a Skipként esetlenkedő Nicolas De Toth pedig nem más, mint az USA-ban emigráns magyar filmdirektorként és André De Toth néven szép karriert befutó Tóth Endre fia. A makói születésű Tóth Endrét megannyi híres pályatársa – például Martin Scorsese – a western és a film noir műfajok megújítójának tartja, és olyan klasszikusok fűződnek a nevéhez, mint a Sötét vizeken (Dark Waters, 1944), Az indián harcos (The Indian Fighter, 1955) és a Piszkos játék (Play Dirty, 1969). A 2002-ben, 89 éves korában elhunyt Tóth pátriárka összesen hétszer nősült – egyik neje a 40-es évek ünnepelt szőke szexszimbóluma, Veronica Lake volt −, és feleségeitől 19 gyermeke született. Nicolas De Toth a Nightmare Beach után felhagyott a színészettel, és vágóként definiálta újra magát olyan hollywoodi sikerfilmek kapcsán, mint a Terminátor 3. - A gépek lázadása és a Die Hard 4.0 - Legdrágább az életed.
Halálos randevú a bukósisakossal… A film maszkmestere Alex Rambaldi volt, aki az E. T. és a Harmadik típusú találkozások földönkívülijeit tervező Carlo Rambaldi fia
Umberto Lenzi élemedett korában elkezdett olyan interjúkat adni, amelyekben nemes egyszerűséggel letagadta, hogy bármi közel lenne a Nightmare Beach-hez rendezői minőségben. Állítása szerint a filmet James Justice forgatókönyvíró dirigálta Harry Kirkpatrick álnéven, ő pedig csupán különleges tanácsadóként vett részt a forgatáson. Lenzi 1996-ban egyrészt a producerekkel való összezördülést, másrészt ama tényt emlegette a rendezéstől való visszalépése okaként, hogy a Nightmare Beach cselekménye túlságosan hasonlított az egyik régi giallója, a magyar DVD-piacon Hét vérfoltos orchidea címen megjelent 1972-es Sette orchidee macchiate di rosso történéseihez, neki pedig semmi kedve sem volt ismételni magát. Lenzi Itália egyik első számú utánzójaként híresült el, aki megannyiszor imitálta kollégái munkáit, úgyhogy felettébb hihetetlenül hangzik az, hogy pont önmaga utánzásának lehetőségétől rettent volna vissza. Ráadásul a stábtagok mind rá emlékeznek rendezőként, nem pedig Justice-ra.
„Ha még egyszer azt kéritek tőlem, hogy hagyjak ki valamit a jelentésemből, a szokásosnál is jobban leiszom magam.”
„Azt hiszem, Willet kezd kissé megbízhatatlanná válni…”
„Kellemes volt a farokmasszázs! Azt hiszem, fogom még támogatni az egyetemi tanulmányaidat.” A hotel szexmasszőzének egyik kliense nem más, mint Buffy Dee, azaz K1-es kartárs a Nyomás utána! című Bud Spencer & Terence Hill alapműből
A „kopizás” jegyében született a film soundtrack-je is. Az olasz horror nagymestere, Dario Argento 1985-ben, a Phenomena című filmjében közismert heavy metal dalokat – például a Motörhead és az Iron Maiden slágereit − alkalmazott feszültségkeltés végett, ami hamarosan egy új trend megszületését eredményezte. Lenzi költséghatékony filmjében szó sem lehetett magas jogdíjú metálnóták elsütéséről, úgyhogy az instrumentális keménykedést egy veterán olasz komponista, Claudio Simonetti (Suspiria, Phenomena, Opera) szolgáltatta, az énekkel megfejelt dalokat pedig különféle obskúrus amerikai bandák lemezeiről válogattak. A metálfelelősök között két, zenészkörökben viszonylag ismert nevet is találunk: Derek St. Holmes az őrült amerikai vadászó gitárhős, Ted Nugent tettestársa volt énekes-ritmusgitárosként a rocksztár számos lemezén, Bobby Rondinelli dobos pedig − ha nem épp a Nightmare Beach-ben hallható, saját magáról elnevezett csapatával ügyködött − olyan világhírű együttesekben fordult meg, mint a Rainbow és a Black Sabbath. A soundtrack legérdekesebb dalát, a Don’t Take My Heart-ot azonban nem a metálmuzsikusok „követték el”, hanem egy szinte ismeretlen pop-rock énekesnő, Kirsten, aki a formációjával a film koncertjelentében láható.
A Nightmare Beach vérbeli agyatlan slasher-giallo keverék, amelyet sok sörrel felszerelkezve érdemes megtekinteni akkor, amikor ránk tör a vágy, hogy megmerítkezzünk a „hanyatló” pálmafás Nyugat által nyújtott 80-as évekbeli retro életérzésben.
„Errefelé mindig így bánnak a turistákkal?”
„Csak azokkal, akik veszélybe sodorják a halálukkal a tavaszi rekordbevételünket.”
Ráadás:
Élet- és tájképek a metálra fürdőző és bulizó Miamiból
„Hogy milyenek a mai olasz filmek? Szarok! Gagyi vígjátékok, unalmas drámák és szörnyű szappanoperák egymás hegyén-hátán… Én legalább izgalmas filmeket készítettem… Amíg engedték.” Idézet a Retrokult admin Teakbois és a fenti képen látható Umberto Lenzi 2014-es magánlevelezéséből
