1962-ben, a Paolo Cavara, Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi szennyturkász direktortriója által „világra segített” Kutyavilággal (Mondo cane) vette kezdetét az olasz eredetű mondo filmek divatja, amely aztán csaknem két évtizeden át képtelen volt megszűnni. Aki a „hanyatló Nyugaton” ilyesfajta szenzációhajhász bulvárművekre váltott jegyet valamelyik lepukkant külvárosi mozi pénztárában, az nagy valószínűséggel sokkolódni érkezett, hogy aztán annak biztos tudatában térhessen haza, hogy mégsem övé a bolygónk legbomlottabb elméje − nála sokkal hibbantabb futóbolondok rohangálnak szerte a planétán.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A mondo művekben megrendezett, exploitation filmekbe illő jelenetek váltakoztak hitelesnek titulált dokumentarista felvételekkel: a közös az volt bennük, hogy mind a világ különféle pontjain elterjedt bizarr népszokásokat és/vagy szexuális perverziókat mutattak be, nem egyszer tudományos ismertterjesztés címszó alatt – az alkotóknak ez utóbbival való dicsekvését valószínűleg egyetlen néző sem vette komolyan, a közmondásos lóláb ugyanis annyira kilógott, hogy bárki orra felbukhatott benne, ha nem nézett a saját lába elé. Mivel a mondo filmek szép anyagi hasznot hajtottak, végül az olasz B-vonal egyik legélelmesebb mozgóképes iparosa, Aristide Massaccesi alias Joe D’Amato (Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő + Mussolini legromlottabb bombanői + Emanuelle szexbosszúja + Az ördög nászéjszakája + Füstölgő Magnum és tomboló düh) + A velencei karnevál buja szerelmesei + Az élőhalottak erotikus éjszakái) is kipróbálta magát a műfajban. Massaccesi 1978-ban jelentkezett a maga első mondo montázsával, a Follie di notte-vel (Éjszakai őrültségek), és a munkásságát alaposan ismerőket cseppet sem lepte meg a végtermék: a nevetségesség határán egyensúlyozó, szexuális elhajlásokban tobzódó katyvaszt kapott a nagyérdemű, amely mégis hűen tükrözi ama mondás igazságát, hogy a 70-es évek diszkózenétől hangos és kokaintól porhanyós második felében bárki bárkivel bárhol és bármikor bármit szívesen csinált közös megegyezés alapján.
„Hölgyeim és uraim! Amanda vagyok, az idegenvezetőjük. Kövessenek a perverziók birodalmába!”
Aristide-ünk úgy vélte, nem árt pár slágerrel és egy vérbeli popdívával megtámogatni a nyomokban sem létező mondanivalót, így aztán csatasorba állította a máig találgatott nemű Amanda Leart, hogy bájos jelenlétével emelje a mondo mű nem létező fényét. Amanda konferál fel minden egyes, az orrunk előtt megelevenedő perverziót, mielőtt azonban a lovak (vagy inkább a szexrabszolgák) közé csapnánk, elbúgja nekünk Follow Me című örökzöldjét.
Birkabuli a sztriptízbárban
A mondo kirándulás első állomása Las Vegas, ahol egy szerencsejátékkal egybekötött sztriptízműsor nyertese nyilvánosan közösülhet Ruth-tal, a hivatásos vetkőzővel úgy, hogy Ruth egy paraván mögé vonul, és a fickó azon keresztül teszi magáévá. A közönség legnagyobb megelégedésére kiderül, hogy szerencsétlen nyertesünk rút tréfa áldozatává vált: a paraván mögé illanó Ruth valójában rögtön az öltözőjébe sietett a színpadról, és egy bárány vette át a helyét. Noha a nyertes ráfázott, minket legalább vigasztalhat a tudat, hogy nem pornográf, hanem „diszktrét” utalásos módon nézhettük végig a kálváriáját.
Egymásba csatlakoztatott sátánisták
A következő jelenetben a világ egy megnevezetlen pontján meztelen fiú és lány esik egymásnak egy pince mélyén, miközben egy sátánista szekta a „mezükön” sorszámot viselő csuklyás kan tagjai „emberi százlábút” alkotva magukévá teszik egymást úgy, hogy a menet élén a papjuk pucsít. Újabb örömteli hír: eme távolról sem bergmani performansz szintén szoft módon zajlik.
Az újságosok is erről álmodoznak…
A harmadik kiruccanás célpontja Tokió, ahol egy hátrakötözött kezű olasz pasas és azonos helyzetben leledző asszonypajtása – Aristide-éknek nem volt kedvük elutazni Japánba, hogy autentikus helyszínt és szereplőket szerezzenek − ugrándozva rágják le egymásról az alsótestüket borító újságpapírt, majd ennek végeztével tovább ugrándoznak, aztán az úr behatol a hölgybe. Csak merje állítani valaki, hogy Aristide nem tudta, mi fán terem az avantgárd!
Immár párducruhátlan nő a háttérben J&B whiskyvel. A Follie di notte-ben is számos alkalommal felbukkanó italmárka volt az olasz zsánerfilmek legfőbb szponzora
Ezt követően kicsit „elfantáziátlanodunk”: Jön egy riói sztriptíztáncosnő, aki a párducruhájától szabadul meg…
Amanda inkább a falán tartja a párducát, mint a kertben
Gengsztertánc
… majd Párizsba repülünk, ahol egy (Bonnie-t és Clyde-ot megszemélyesítő?) férfi egy nővel táncikál… és vetkőzik... ugyanabban az éjszakai lebujban, amely pár perce még Tokióban volt.
Aki kíváncsi a „szervcserés” trükkre, az nézze meg a filmet!
Ismét erőre kap Aristide képzelete: Szintén Párizsban járunk, ahol egy bűvész felhív a színpadra egy férfit a közönségből, hogy segédkezzen a soron következő mutatvány kivitelezésében: az önként jelentkező idióta és a bűvész csinos asszisztensnője ezután levetkőznek, majd a trükk révén alsótestet cserélnek: az anya lesz a férfi, az apa pedig a nő…
Rabszolgasors Isaura nélkül
„Elképesztően sok a degenerált ebben a világban, nekem elhihetik!”
Egy, a legmocskosabb igényeket kielégítő berlini hotelben a szokásos szabadidős tevékenységekkel telik az idő: egy domina citromlevet önt a rabszolgája sebeire, mielőtt orálisan kielégítené, egy bankár külsejű illető arra kéri a partnerét, hogy tetesse magát halottnak az együttlétük során, egy tehetős nyugdíjas pedig az asztalhoz szögezteti a herezacskóját, elvégre enélkül nem lenne teljes az élete (szerencsére erről sem hardcore módon értesülünk).
„Az olasz közszolgálati tévének dolgozó exférjem többször kérte már, hogy ne viseljem tovább a nevét pornósztárként, de én élvezem, ha borsot törhetek az orra alá.”
Dániában Hans és Greta (biztos német emigránsok), a pornósztár házaspár megmutatja Amanda asszisztensének a házi készítésű kisfilmjeik gyűjteményét. A Gretát alakító Marina Frajese (svéd modell és pornószínésznő, az egyik legismertebb olasz televíziós műsorvezető, Paolo Frajese exfelesége) nem sokat vacakol, és élesben „veszi szájára” partnerét.
Csiribí-…
… csiribá…
Abrakadabra!
Egy újabb bűvészjelenetben a vetkőző mágusasszony varázserejével először egy szobrocskát lebegtet, majd leemeli az éjszakai klub egyik vendégének fejéről a parókát. A műsorszám megkoronázásaképp bűvésznőnk egy önként jelentkező farkát állítja fel Uri Geller-i „mukodj!” módszerrel és némi spirituális energiával.
Dzsungelritmusok verik fel az éjszaka csendjét
Egy kis álafrikai törzsi sztriptízt követően…
„Madarat lehet fogatni velem, ha az ágyékodra nézek!”
… egy mélynövésű bűvész galambokat varázsol elő asszisztense puncijából. Aristide, te vén tróger! Mindig meg tudsz lepni valamivel.
Balett helyett érzéki örömök
Végül kapunk két stockholmi balerinát, akik valószínűleg akkor jártak balettintézetbe, amikor én Hawaii első számú izlandi könyvelője voltam (azaz soha), ellenben remekül egymásra tudnak hangolódni egy leszbikus etyepetye kedvéért.
„Adj nekem egy kis mmh-t…”
A nagy világkörüli szextúra végén Amandánknak még marad ideje arra, hogy egy másik slágerét, az Enigma (Give A Bit Of Mmh To Me) címűt is eldörmögje nekünk. Lear kisasszony 1984-es memoárja (Le Dalí d’Amanda) szerint a diszkó királynője azt hitte, hogy egy zenés revüműsorhoz adja a nevét, és fogalma sem volt, hogy az utószinkronnal ellátott konferálásait szexjelenetek követik majd. Kizárt dolognak tartom, hogy Miss Lear ne tudta volna, ki az az Aristide Massaccesi és miféle produkciók kerülnek ki a keze alól.
„Személy szerint a természetes megoldások híve vagyok: két lemezfelvétel között többnyire a birtokom gyepén szeretkezem… Kizárólag barátokkal!”
Ráadás:
A válogatott perverziók alatt a kiváló olasz komponista, Piero Umiliani legjobb (mások filmjeiben korábban már felhasznált) tételeiből válogatott soundtrack szól
Akik a ruhátlan Miss Leart hiányolják a Follie di notte-ből, azoknak az olasz Playboy 1978. februári számát ajánlom
