Mill Basin álmos kisvárosában olyannyira nem történik soha semmi említésre méltó, hogy a helyi középiskola minimális tanulási hajlandóságot sem mutató diákjainak az a legfőbb szórakozása, hogy azt találgatják, van-e valami az irodalomtanáruk, Matthew Moorhouse és a stréber Julie Windham között (Julie attól stréber, hogy sosem hiányzik az órákról és mindig megírja a leckéjét). Egy verőfényes reggelen azonban minden egy csapásra megváltozik: Lamborghinik gördülnek Mill Basin főutcájára, bennük egy csapatnyi hosszú hajú metálos anyaszomorítóval, akik egy feltörekvő banda, a Black Roses tagjai, és azért érkeztek, hogy három koncerttel rázzák fel tespedéséből az álomszuszék vidékieket.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A kamaszokon hirtelen úrrá lesz a metálláz, és mind epekedve várják az első fellépést. Mrs. Miller, a mindig aggodalmaskodó szülők egyesületének elnöke úgy véli, a metálmuzsika helyrehozhatatlanul megrontaná a nebulók lelkivilágát, Farnsworth polgármesternek viszont esze ágában sincs lefújni a tripla össznépi headbangelést. A városvezető egyszerű, ám logikus érvelése szerint ez Mill Basin egyetlen esélye arra, hogy felkerüljön az USA turisztikai térképére – eddig a jelentéktelenség homályában leledzett a település, de most talán a turnézó metálbandák Mekkájává vedlik át. A város elöljáróságai jelen vannak a Black Roses első koncertjének kezdetén, amely meghökkentően ártalmatlannak tűnik: a fiúk fehér hacukában andalító soft rockot prezentálnak, így aztán Millerék nyugodt szívvel hagyják magára a szórakozni vágyó ifjú közönséget.
Damiannek, a Black Roses énekesének még a szeme sem áll jól…
Nem csoda, hisz ilyen a valódi külseje!
Amint a felnőttek kiteszik a lábukat az épületből, a banda bőrszerkóra vált és a húrok közé csapva ontja a sátán igéjét. Másnap a diákok a szokásosnál is kezelhetetlenebbek az iskolában – a lányok különösen, még a korábban angyali Julie Windham is mintha eszét vesztette volna. Moorehouse tanár úr úgy véli, a metálmuzsikusok keze lehet a dologban, és balsejtelme a második koncert után igazolást nyer. A nebulók erről már pszichopata gyilkológépekként térnek haza: van, aki elüti az anyját a papa kocsijával; más az apját lövi agyon, sőt olyan lány is akad, aki a legjobb barátnője faterjára veti magát, és addig vonaglik az ölében, míg az öreg ki nem készül. Moorehouse-nak egyedül kell felvennie a harcot a kölyköket végül már testileg is démonná változtató sátáni energiával és megakadályoznia a harmadik koncertet.
„Íme, a bizonyíték, hogy a fémzene butít és romlásba dönt… Önök szerint normális ember rajzolgatna ilyet a szabadidejében?”
„Ha már nem váltunk a vas és az acél városává, legalább arra adjunk esélyt magunknak, hogy metálvárossá váljunk.”
Az 1980-as évek második felében lett úrrá az Egyesült Államok lakosságan az ország történetének egyik legfurcsább popkulturális őrülete, az úgynevezett sátáni pánik. A különféle családvédő, nagyrészt keresztény hátterű szervezetek hangadói a bulvármédia teljes támogatásával hirdették, hogy a korszak legnépszerűbb heavy metal zenekarai nyíltan vagy burkoltan − gondoljunk csak a lemezekre, amelyeken állítólag ördögi üzeneteket hallhatunk, ha visszafele játsszuk le őket – a pokol urát dicsőítik, és nem restek híveket toborozni a sátánnak gyanútlan és naiv tinédzser rajongóik közül. A sátáni pánik előidézői mindkét jelentős amerikai politikai oldalon képviseltették magukat: Tipper Gore − a később Bill Clinton mellett alelnöki pozíciót betöltő demokrata Al Gore felesége – bíróság elé citálta azokat a zenekarokat, amelyek szerinte károsan befolyásolták a tinik szellemi fejlődését alpári vagy okkultista dalszövegeikkel, Pat Robertson – a magyar tévénézők számára sem ismeretlen 700-as Klub dúsgazdag republikánus lelkipásztora – pedig többek között azzal a szentnek vélt céllal indult el az 1988-as az elnökválasztáson, hogy hatalomra kerülve útját állhassa a rock és egyéb kulturális vadhajtások luciferi törekvéseinek (erre végül nem került sor).
Ezt teszi a lányokkal a metál: kiragasztják a tükrükre az énekes fotóját…
… aztán furcsa dolgokat művelnek magukkal
Természetesen a B-kategóriás horrorfilmek készítői igen hamar meglátták a bankszámlahizlalási lehetőséget a sátáni pánik térnyerésében, így a 80-as évtizedben több, a közhangulatot tükröző trash remekművel ajándékoztak meg minket, amelyek közül az 1988-as Black Roses számít a leghírhedtebbnek. A rockzenét a maga bárgyú, ám roppant vicces módján és persze büszkén a sátán eszközének tituláló Black Roses-t egy régivágású heavy metal-rajongó, John Fasano (1961. augusztus 24. – 2014. július 19.) rendezte. Fasano a filmdirigálás mellett fegyverszakértőként, halloweeni maszkok készítőjeként és grafikusként is dolgozott, a legtöbb pénzt pedig „szkriptdoktorként” kereste olyan filmek kapcsán, mint a Dredd bíró, a Tombstone – Halott város és a Die Hard – Az élet mindig drága: a szkriptdoktor az az illető, aki gyenge lábakon álló forgatókönyveket extra (és akár extrém) jelenetek és dialógusok megírásával turbóz fel.
Soft rocker bárányokból lesznek a…
… bőrszerkós metálfarkasok
John Fasano 1988-ban már rendelkezett némi tapasztalattal a rock és az okkult erők viszonyát illetően, ő rendezte ugyanis egy évvel korábban a Rock And Roll Nightmare című kanadai B-alapvetést, amelyben Thor, a közkedvelt testépítő metálénekes és Tritonz nevű csapata egy elhagyatott farmon küzd meg a pokol seregeivel, azaz a rockerek – élükön az arkangyalnak bizonyuló Thorral – ezúttal a jó oldalon állnak. A Rock And Roll Nightmare 52 ezer dollárból készült és 400 ezret hozott a James Glickenhaus (maga is tapasztalt zsánerfilmes direktor) vezette gyártó cég konyhájára, úgyhogy Glickenhaus örömében a bevétellel megegyező összeget adott Fasano következő filmjére, amelyet a minden bokorban sátánistát gyanító Tipper Gore és társai ihlettek. A faék egyszerűségű forgatókönyvet Fasano akkori barátnője, Cindy Sorrell ütötte össze két rántotta között, a Black Roses-ban garázdálkodó gumiszörnyek pedig egy olyan speciális effektusokat előállító csapat elmeszüleményei, amelynek a The Nesting című bordélyházi kísértetfilm rémségeit megvalósító Richard Alonzo is tagja volt.
„Úristen, Matthew! Mi történik velem?”
Moorhouse tanár úr csak magára számíthat a démonok elleni küzdelemben… és a teniszütőjére
Eredetileg Thor játszotta volna a Black Roses démonénekesét, de mivel aktmodell felesége, Cherry Bomb azt követelte, hogy ebben az esetben a produceri feladatokat is a férje lássa el, Fasano végül egy Broadway-színésznek, Sal Vivianónak adta a szerepet. A középsuli sátáni megszállottság áldozatául eső diákjait olyanok alakították, akik sokkal közelebb álltak életkor szempontjából a 30-hoz, mint a 18-hoz, de ez semmit sem von le eme elsőrangú fércmű bűnös élvezeti értékéből, sőt… A szereplőgárda egyetlen híresebb tagja az aggódó szülőközösség Tipper Gore-ról mintázott vezéralakját megformáló veterán Julie Adams volt, aki az 1954-es A fekete lagúna szörnye (Creature From The Black Lagoon) című klasszikus rémfilm hősnőjeként kultikus személynek minősül az USA-ban. A forgatás (elsősorban adókedvezményi okokból) a kanadai Hamiltonban zajlott, amely többek közt egy lebontás előtt álló elemi iskolát bocsátott a stáb rendelkezésére, hogy ott rendezzék be a szörnyek gimijét.
„Mondd csak, Tina: Nem akarsz inkább hazamenni? Sem a feleségem, sem a lányom nem örülne annak, ha így látna minket.”
A jobb sorsra érdemes Mr. Moorehouse és a pokolbéli dobos: John Martin és Carmine Appice
Nincs jó metálfilm jó kis metál soundtrack nélkül, ez utóbbin pedig a Black Roses esetében olyan lobonc-birtokosok működtek köre, mint a Lizzy Borden, a Bang Tango, a Tempest, a Hallow’s Eve és a King Kobra. A Black Roses tagjai leginkább a King Kobra dalaira „tátognak” a filmben – a kígyókompánia igazi supergroup-nak számított a 80-as években; alapítója a rockszakma ikonikus dobosa, Carmine Appice (Vanilla Fudge, Cactus, Beck, Bogert & Appice, Rod Stewart, Blue Murder) volt, aki egy igazi hangszálakrobatára tett szert Mark Free személyében. A King Kobra egykori (és az Unruly Child jelenlegi) frontembere a 90-es évek második felétől nőként határozza meg magát – immár Marcie Free néven tevékenykedik, a hangja viszont továbbra is olyan, mint régen (azaz férfias). Carmine Appice az egyetlen a soundtrack-et jegyző zenészek közül, aki szerepet kapott a filmben: ő alakítja a Black Roses dobosát, Vinny Apache-t (Carmine szintén világhírű dobos öccsét egyébként Vinnynek hívják).
Aki csípi a 80-s évek rockzenéjét, valamint súlyos, ám kellemes agykárosodást okozó B-horrorra vágyik a söre és szendvicsei mellé mondjuk egy haverokkal végigmarháskodott szombat estén, az keresve sem találhat megfelelőbbet a Black Roses-nál. Induljon hát a rockinvázió!
„Nem akarunk többé unalmas írókról tanulni, csakis a metál történetéről!”
Ráadás:
A King Kobra videoklipje 1985-ből
