2011. november 27-én intett búcsút a földi örömök és hívságok birodalmának a brit mozi szerény véleményem szerint legnagyobb formátumú rendezője, egy igazi fenegyerek és extravagáns vagány: Ken Russell. Az imádói és tisztelői által csak barbár messiásként emlegetett zseninek sikerült az, ami korábban egyetlen pályatársának sem: képes volt a magas kultúrát élvezhetővé, sőt „menővé” tenni a popkultúra megszállottjai számára. Russell tálalásában Liszt Ferenc, Csajkovszkij, Mahler, vagy épp Lord Byron és Samuel Taylor Coleridge a tankönyvek unalmas „kötelező figuráiból” igazi rocksztár-hasonmásokká lényegültek át, akik egyszerre több kanállal falták az életet, és a maguk idejében nem csupán formabontót, de gyakran egyenesen megbotránkoztatót alkottak.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
Egy évvel a halála előtt lehetőségem nyílt néhány üzenetet váltani Ken Russell-lel, aki felesége segédletével nyomon követte, ki mit posztolgat róla a Facebook-on. Elárulta, hogy amikor a producerek vagy a stúdiók fejesei mindenféle triviális marhasággal nyaggatták, így próbálta lerázni őket: „Az ilyesmikkel nem én foglalkozom, inkább azt a magyar pasast fárasszátok…” És ekkor mondott egy nyelvtörő fantázianevet, amelyet senki sem tudott megjegyezni, viszont így is óriási erőfeszítéseket tettek, hogy előkerítsék a nem létező illetékest. Egy alkalommal Ken (aki nem igazán kedvelte, ha Mr. Russellnek szólították) megkérdezte, tudnék-e ajánlani neki egy olyan filmet, amelyet biztos nem látott még, és valószínűleg elnyerné a tetszését. Radley Metzger erotikus szatíráját, a Score-t javasoltam megtekintésre. Pár nappal később érkezett a válasz: „Remekmű! Köszönöm!”
„Bulizó” apácák és egyéb egyházi személyek Ken Russell Ördögök című filmjében
Ken Russell elsődleges feladatának tekintette a nézők sokkolását, amelyet megvilágosító erővel bíró tevékenységnek tartott – mint mondta, „tudatossá” akarta sokkolni azokat, akik megtekintik a filmjeit. A piedesztálra emeléstől és az akadémikus komolykodástól pedig szó szerint undorodott, így amikor már épp eleget morfondíroztam hiába azon, miféleképp is emlékezzek meg a halála évfordulójáról, úgy döntöttem, kivetítem magam spirituális síkra, akár a legmegátalkodottabb médium, és kérdőre vonom őt magát:
− Üdv, Ken! Hogy ízlenek a mennybéli mindennapok?
− Á, a kerge magyar kölyök! Megvagyok, mondhatni pokoli jól érzem magam itt fenn. Ha nagyon unom a felhőn való hárfázgatást, az angyalokat kukkolom, ahogy egymással vagy a jobblétre szenderült apácák lelkeivel huncutkodnak. Minden rendező voyeur, és hiába hagytam hátra a porhüvelyemet, a bőrömből itt sem tudok kibújni.
− Írnék pár sort a halálod közelgő évfordulójára. Milyen szövegnek örülnél, azaz mi vidítana fel még jobban?
− Az, ha sokkolnád velem őket. Épp eléggé eltompultak mostanában szegények.
Akkor tehát ennek szellemében:
Éljen soká immár a másvilágon Ken Russell, aki fegyvernek látszó vibrátort adott az éneklő Anthony Perkins kezébe, hogy azzal fenyegesse Kathleen Turnert…
… és aki több méter hosszú falloszt növesztett Liszt Ferencnek.
