Chino, az életveszélyesen zakkant motoros a Black Souls nevű díszes társaság vezére, aki minden mondatát a „hé, ember!” szófordulattal kezdi, központozza és fejezi be. Miután egy útszéli büfé mellett hasztalan próbálja rávenni a Glory Stompers motoros kompánia egyik tagját, Darrylt, hogy ugyan adja már kölcsön neki a csinos barátnőjét, Christ, Chino felpaprikázza magát és bosszút esküszik. Darryl és Chris egy elhagyatott helyre robog, ahol az ifjú hölgy rákezd a szokásos mondókájára: épp itt lenne az ideje, hogy a párja abbahagyja a motorozást és tisztességes irodai állás után nézzen.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóim kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A szerelmesek vitáját Chino csapatának érkezése szakítja félbe: a Black Souls brigád fenegyerekei alaposan eltángálják Darrylt, majd abban a hiszemben, hogy holtra verték, elhagyják a helyszínt. Chino magával ráncigálja a „zsákmányát”, azaz Christ, akit az emberkereskedelemre nyitott Mexikóban kíván értékesíteni – bár előbb azért ő maga is eljátszadozna vele. Chino azonban nem tudja, hogy Darryl cseppet sem halott, sőt: egy szempillantás alatt felépült a sérüléseiből, és a motoros haverjaival már a Black Souls nyomában száguld. Ráadásul Chino „hivatalos” kedvese, Jo Ann nem örül túlzottan Chris jelenlétének…
„Hé, ember, add kölcsön a nődet, hé, ember, ne legyél önző, hé, ember…”
„Mit szólsz ehhez a pimaszsághoz, Darryl?”
„Azt, hogy az illető húzzon el gyorsan az itteninél is melegebb éghajlatra.”
„Na, most aztán baj van… Mindig így jár az, aki elküld a búsba.”
Noha az első igazán jelentős motoros drámát – a Marlon Brando főszereplésével és a magyar Benedek László rendezésében készült A vadat – már 1953-ban bemutatták a tengerentúli mozik, a motoros filmek műfajának hőskorára több mint tíz évet kellett várni: ez 1966-ban, a Peter Fondát kultikonná avató The Wild Angels-nek (Vad angyalok) köszönhetően érkezett el, amely megannyi imitációt eredményezett, valamint „megágyazott” egy egész ellenkultúra és nemzedék alapfilmjének, a Szelíd motorosoknak (Easy Rider, 1969). Akárcsak Fondának, a Szelíd motorosok másik „főkolomposának”, a drogmámorban fogant botrányairól hírhedt és aktfotózásban jártas Dennis Hoppernek sem a Born To Be Wild acélkeménységű dallamait felvonultató alkotás volt az első motoros filmje: Dennis, a komisz a The Glory Stompers című 1967-es, faék egyszerűségű szennyműben ismerkedett meg a zsáner rejtelmeivel, amelyet a magyar televízió Becsülettiprókként vetített.
A The Glory Stompers zenéjét Mike Curb (Kalifornia kormányzóhelyettese 1979 és 1983 között) és Davie Allan (legendás gitáros) szerezte
Dennis Hopper és Chris Noel a The Glory Stompers forgatásán, egy 1941-es Harley-Davidson Knucklehead nyergében
Míg a Szelíd motorosokba könnyedén beleláthatunk valamiféle pszichedelikus homályba burkolódzó hippi életfilozófiát, a The Glory Stompers kizárólag a célból keletkezett, hogy kielégítse azon voyeur-hajlamú tömegek igényeit, akik tudatmódosító szereket habzsoló, piszkos – a szereplőgárda férfitagjai a method acting híveiként valószínűleg még alsót sem cseréltek a forgatás végeztéig −, nagyszájú és az elhagyatott kaliforniai utakon nőket hajkurászó motoros banditákat akartak bámulni. A producerek − például a mellékszereplők között is felbukkanó népszerű korabeli rádiós műsorvezető, Casey Kasem – számítása bejött, és a legfeljebb 100 ezer dollárból forgatott The Glory Stompers 3 és fél millió dollárral gazdagította gyártócégét, a B-filmekre szakosodott American International Pictures-t.
„Higgyétek el nekem, srácok, ezzel a szőke spinével megfogtuk az Isten lábát! Egy teljes hónapon át fogunk betépni az árából.”
„Nyugodtan intézd a dolgaidat, Chino. Csak ne csodálkozz, ha kicsit kidekorálom a cafkád arcát, mire visszaérsz.”
Noha válogatott „bizalomgerjesztő” fizimiskák bukkannak fel benne, a film fő vonzerejét az utánozhatatlanul motyogó vagy épp kiabáló, pszichopatáskodásból jelest érdemlő Dennis Hopper adja; nyugodtan kijelenthetjük, hogy ő az ideges és fékezhetetlen dühöt felpöfögő The Glory Stompers „motorja”: ha kell, olyan bunkó, hogy a legtürelmesebb illemtanár életkedvét is elvenné, máskor viszont a James Dean-i drámaiság – Dean és Hopper, a hű tanítvány, jó barátok voltak – legmélyebb kútjából is képes meríteni; például amikor a bandavezér megrázó összeomlását játssza el egy családbéli haláleset kapcsán. Hopper – természetesen – ezúttal sem volt magánál, minden lehetséges alkalmat megragadott egy kis „lélekutazásra”. Ennek következményeként előre megírt dialógusokról és monológokról szó sem lehetett, a színészek – beszámíthatatlan kollégájukhoz idomulva – kénytelenek voltak improvizálni. Dennisünk (saját bevallása szerint) szinte az őrületbe kergette a film pályakezdő direktorát – a legélvezetesebb kétfejű szörnyes marhaságért felelős Anthony M. Lanzát – a viselkedésével, akin végül úrrá lett a „minden mindegy” hangulat, és átengedte renitens színészének a hátralévő rendezői teendőket.
A Christ alakító Chris Noel elsődleges feladata az volt, hogy ne engedjen Dennis Hopper erőszakos közeledésének
James Gordon White, a „szétimprovizált” forgatókönyv írója így emlékezett vissza a Hopperrel kapcsolatos élményeire 2008-ban, Brian Albright Wild Beyond Belief című exploitation filmes interjúkötetében:
A The Glory Stompers-t a kaliforniai Bronson-kanyonban forgattuk. Dennisnek semmi értelme sem volt szöveget írni, úgysem jegyezte volna meg… Ráadásul minden egyes felvételi szünetben fogta magát, és beugrott a legközelebbi bokor mögé elszívni egy spanglit. El is neveztem Grass Hoppernek (grass – fű, hopper – ugró, grasshopper – szöcske): a hír futótűzként terjedt, és néhány óra elteltével már mindenki így hívta a stábból.
Naplemente a Bronson-kanyonban. A The Glory Stompers-t Mario Tosi (Carrie, A kaszkadőr, A vadnyugat szíve) jegyzi operatőrként
Ráadás:
„Hölgytársaságban szívesen fürdöm, anélkül nem igazán szoktam.” Dennis Hopper magánemberként a The American Dreamer (Az amerikai álmodozó, 1971) című és csak róla szóló dokumentumfilmben.
